A valóság vesztésre áll – Szöllősi György jegyzete
Magyarország=rasszizmus. Az abszurd ítélet kimondatott, már a  magyar–angol vb-selejtező előtt, s csak kapkodjuk a fejünket, hogy  miként lehet a valóság teljes figyelmen kívül hagyásával a fél világot  manipulálni. Nem számít, hogy a probléma, a maga nyugat-európai  mindennapi valóságában nálunk nem is létezik. Nem számít, hogy a  stadionba látogató szurkolók 99.9 százaléka biztosan nem vádolható  semmiféle rasszizmussal, azt a néhányat pedig, aki talán mégis, őket  azonnal lehurrogták, elnémították a körülötte állók. Nem számít, hogy  maga a szövetségi kapitány és az MLSZ-elnök kérte előzetesen a  szurkolókat minden fórumon sportszerűségre, s az sem, hogy a szurkolók  teljesítették is a kérést. Nem számít, hogy a most fölényes erkölcsi  ítéletet hirdető angoloknál valódi rasszista mondatok ezrei árasztották  el a közösségi médiát az Eb-döntő után, saját játékosaikat gyalázva. Az  sem, hogy a londoni Eb-döntő a szinte felfoghatatlan rendezési  hiányosságokról és éppen az angol szurkolók vandalizmusáról marad  emlékezetes. Nem számít, hogy az angol himnusznál a magyar szurkolók  nemhogy nem fütyültek, de a végén megtapsolták. Az sem számít, hogy a  válogatott sajtótájékoztatóin folyton a rasszizmusról kérdezgetett angol  játékosok nem voltak hajlandók azt mondani, hogy rasszista  megnyilvánulások esetén levonulnak majd a pályáról, s utólag sem azt,  hogy hallottak ilyeneket a lelátóról. Az sem számít, hogy a szövetségi  kapitány Gareth Southgate sem érzékelt egyetlen rasszista  megnyilvánulást sem, sőt utalt rá, hogy ez ügyben éppen Angliának volna  tennivalója...
 Csak az számít, hogy az egyik brit sajtóorgánum tudósítója látni vélt  négy (!) szurkolót, akik mintha huhogtak volna valamelyik színes bőrű  játékos láttán. Amikor az Ajax edzőjeként Louis van Gaal bélyegezte  kollektíve rasszistának a magyarokat, 1995-ben, s először éreztük a  nyugat-európai sajtó felületes, gőgös igazságtalanságát, álmunkban sem  gondoltuk, hogy negyedszázaddal később, még az akkorinál is jóval kisebb  vétkekért a globális angol nyelvű sajtó süti ránk a vérlázítóan  méltatlan bélyeget: mi, mindannyian rasszisták, kirekesztők,  idegengyűlölők vagyunk. Az egyik brit cím szerint Anglia–Rasszisták 4–0,  a másik szerint Remény–Gyűlölet 4–0. Mindebből a 4–0 kellene, hogy  igazán fájjon, de nehéz most a futballról írni.
 Itt, a bácskai Topolyán, ahol – miközben azon kesergek, hogy milyen  utolsó, kirekesztő népségnek fest le minket a fősodratú külföldi média –  szerbek és magyarok ölelkeznek és ünnepelnek a napsütésben az új  stadion nyitó meccsén... 
 Csak az számít, hogy az egyik brit sajtóorgánum tudósítója látni vélt  négy (!) szurkolót, akik mintha huhogtak volna valamelyik színes bőrű  játékos láttán. Amikor az Ajax edzőjeként Louis van Gaal bélyegezte  kollektíve rasszistának a magyarokat, 1995-ben, s először éreztük a  nyugat-európai sajtó felületes, gőgös igazságtalanságát, álmunkban sem  gondoltuk, hogy negyedszázaddal később, még az akkorinál is jóval kisebb  vétkekért a globális angol nyelvű sajtó süti ránk a vérlázítóan  méltatlan bélyeget: mi, mindannyian rasszisták, kirekesztők,  idegengyűlölők vagyunk. Az egyik brit cím szerint Anglia–Rasszisták 4–0,  a másik szerint Remény–Gyűlölet 4–0. Mindebből a 4–0 kellene, hogy  igazán fájjon, de nehéz most a futballról írni.
 Itt, a bácskai Topolyán, ahol – miközben azon kesergek, hogy milyen  utolsó, kirekesztő népségnek fest le minket a fősodratú külföldi média –  szerbek és magyarok ölelkeznek és ünnepelnek a napsütésben az új  stadion nyitó meccsén... 
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Tanár úr – Somogyi Zsolt jegyzete

Temetni veszélyes – Malonyai Péter jegyzete

Futballgála – Somogyi Zsolt jegyzete

