Király Gábor: Jó látni, mennyien hisznek a magyar futballban

– Amikor kerestem, éppen a feleségével, Zsanett-tel beszélt. 
– Igen, ez gyakran előfordul – mondta lapunknak az ötvenedik életévét április 1-jén betöltő Király Gábor. – Ez olyan meglepő?

– Nem, csak eszembe jutott, hogy manapság a harminc évnél hosszabb kapcsolatok zöme tönkremegy, még azok is, amelyekben csak reggel és munka után, este vannak együtt a párok, és önök közösen is dolgoznak, így még különlegesebb a házasságuk története. Azt tudom, mit ért el kapusként, de párkapcsolati terapeutának is jó?     
– Ezerkilencszázkilencvenhárom óta vagyunk együtt, odafigyelünk egymásra. Reggel közösen kávézunk, együtt bejövünk a sportlétesítménybe, egy irodában dolgozunk, igaz, külön szakterületet felügyelünk. A nejem a gazdasági kérdésekre, a hotellel kapcsolatos ügyekre figyel, hozzá tartozik az egészségcentrum, amelyben tizenegy szakorvos dolgozik. Én inkább a stratégiával foglalkozom, az üzleti modellünk felépítésével, fontos motiválni a munkatársakat, észrevenni minden fontos részletet, idejében és helyesen reagálni. Most éppen a szélvihar okoz gondot, a kapuk, a molinók, a reklámtáblák mozogtak, némelyik meg is sérült, mindennap van teendő. Igaz, jó időben is… Hetven munkatárssal dolgozunk, négyszáz gyerek sportol rendszeresen nálunk, mindig történik valami. 

– Ez a hosszú kapcsolat titka?     
– Időnként útra kelek, előadást tartok, megesik, hogy Zsanett is jön velem, elkanyarodunk a Balaton felé, új helyeket fedezünk fel, jókat ebédelünk – nincs két egyforma napunk. Megbeszéltük, hogy a létesítményünk sikeréért dolgozunk, ezért ha nem értünk egyet, egyrészt normálisan megbeszéljük, meghallgatjuk egymást, másfelől egészen bizonyos, hogy nem egymással van problémánk. A munka kapcsán lehet véleménykülönbség, mint ahogyan a házasságon belül is előfordul. Vannak hullámvölgyek, súrlódások, de ennyi idő alatt ezt is megtanultuk kezelni.

– Mindenesetre elismerésünk Zsanettnek.     
– Hogy elvisel ennyi éven át? Jogos, ezt én is nagyra értékelem.

– Negyvenévesen még védett az Európa-bajnokságon: manapság milyen a kapcsolata a futballal? Hogyan élte meg például a világbajnoki selejtező végét, az írek győztes gólját?
– Rosszul, ahogyan mindenki. Nem voltam aznap a stadionban, ott másképpen hat az emberre a hangulat, de emlékszem, a szünetben nem voltak jó érzéseim, azt mondogattam, kellett volna a harmadik gól, mert jobban futballoztunk, volt esély lezárni a mérkőzést. Tartottam tőle, baj lesz abból, hogy ez akkor nem történt meg. A mérkőzés hajrájában, ilyet sohasem csináltam, felálltam a fotelemből, az ülőhelyem mögül, állva néztem a meccset, ösztönösen toltam volna feljebb a védővonalat; túl sokáig túl sokan voltak a tizenhatosunkon belül, ilyenkor bármi történhet. Sok fontos meccs alakult rosszul akkor is, amikor én álltam a kapuban, amikor éppen rossz helyre pattant a labda, tíz centi hiányzott a mentéshez, így át tudtam érezni, milyen légkör lehetett az öltözőben. Aztán a szlovénok elleni mérkőzésen azt láttam, sokan vannak, rengeteg a gyerek a stadionban, és ez mutatja számomra az erőt, azt, hogy a fájdalmas kudarc után továbbment mindenki, nem adta fel, és megnyerte a következő mérkőzést. Lesz még fájó vereség a jövőben is, de jó látni, mennyien hisznek a magyar futballban, a magyar válogatottban. És jó látni a csapat körül azokat az ismerős, kedves arcokat, akik már akkor a válogatott sikereiért dolgoztak, amikor még én is kerettag voltam. Őket is a kitartás, a hűség jellemzi, az ír gól összetörte a szívünket, de az igazi motivációt semmi sem veheti el. Azt pedig nap mint nap látom, milyen társadalmi szerepe, ereje van a labdarúgásnak, ezért is érdemes rengeteget dolgozni a sikerekért. A korábbi csapataimat ma is figyelemmel követem, a Haladást, a Herthát, a Crystal Palace-t, az 1860 Münchent, képben vagyok, ha tehetem, meccsekre is járok. Például Kazincbarcikára. Mátyás fiam volt az egyik kapus az előző idényben, és jó volt megismerni egy kisvárost, ahol azelőtt talán sohasem jártam, látni a korábbi futballistákat, ahogyan csendesen szorítanak a csapatnak a történelmi sikert jelentő feljutásért. Matyi ma Ajkán van, oda is szívesen megyünk, de csak néző vagyok, nem szurkoló, csendben figyelem az eseményeket. Viktória lányom huszonöt éves, ő is Berlinben született, németül, angolul anyanyelvi szinten beszél, a bécsi Austria akadémiáján sportpszichológus, Magyarországon gyermekekkel foglalkozó pszichológus.

– Ötvenéves lett: ezt hogyan éli meg?     
– A feladataimra figyelek, vezetői könyveket olvasok, és ha tehetem, ebéd után alszom egyet, hogy délután, este is friss legyek szellemileg és erőnlétileg is. Ahogyan a futballban, itt is csapatmunkában dolgozunk, fel kell készülni a kihívásokra, jó közeget, megfelelő munkamorált akarunk kialakítani, ez a feladat megadja azt az adrenalint, mint annak idején egy fontos mérkőzés a válogatottal, a Bundes­ligában, a Premier League-ben – igyekszem képezni magam. Az ötven azért mérföldkő, jó lehetőség, hogy összejöjjön a család. Azt érzem, hogy minél inkább felgyorsul a világ, annál nagyobb szükség van megállni, pihenni, az ilyen családi találkozások mindig feltöltenek, kikapcsolnak. Van mire visszaemlékeznem, de soha semmit sem vittem túlzásba, így most sincs tervben hatalmas ünneplés vagy ilyesmi. Csendesen, a szeretteim között, ez éppen megfelel nekem.