Tíz év, nélküle… – Fülöp Mártonra emlékezett édesanyja és édesapja

Egy évtized – Fülöp Márton szüleivel, Fülöp Ferenccel és Fülöpné Benjamin Gabriellával beszélgetünk.

Miről is?

Tíz évről. A fájdalomról. Az emlékekről. A szeretetről. Az életről. A halálról.

Futballmeccs volt aznap is: Norvégiában Kleinheisler László góljával 1–0-ra győzött a magyar válogatott Eb-pótselejtezőn, és mert a visszavágón Budapesten 2–1-re nyert, ott lehetett a 2016-os Európa-bajnokságon.

Nagy levegőt véve elhangzik a (fél)mondat, hogy vajon ennyi idő…

„Ne is folytassa: nem, nem segít semmit – mondta az édesanya. – Sőt, azt érzem, egyre rosszabb a helyzet. Mert eleinte elhitettem magammal, hogy Marcikám Angliában van, Görögországban véd, hiszen külföldön élt évekig, megszokott volt, hogy nincs itthon. Ezért hiába tudta az agyam, hogy butaságot gondol, a szívem el akarta hinni. De olyan nincs, hogy tíz évig nem jön haza, nem hív, hiszen mindennap beszéltünk: ma már nem tudom elhinni magamnak, hogy csak nincs itthon.”

Aki ismeri a szülőket, tudhatja, hogy szeretnek élni, nagyon jókat tudnak nevetni.

„Másképp nem lehetne elviselni – mondta erre az édesapa. – Mindig szerettünk társaságba járni, a barátainkkal találkozni, a házunkban vendégül látni őket. Ez megmaradt, és nem tagadom, nélkülük biztosan sokkal nehezebb lenne túlélni mindezt, feldolgozni, amit nem lehet.”

A barátok most sem felejtik el a szülőket: korábbi osztálytársak, csapattársak, ismerősök találkoznak az évforduló kapcsán. Emlékeznek.

„A csapattársak sok erőt adnak – tette hozzá az édesapa. – Sosem felejtjük el, amikor készült a csapat a mérkőzésre, reggel Marcikánk örökre elaludt, délelőtt Király Gábor írt: Feri, ugye nem igaz? De, sajnos, igaz volt. Balogh Béla, Juhász Roland, Priskin Tamás azóta is velünk van, de szerencsére száz és száz nevet mondhatnék. Itt vannak velünk, nem felejtenek el, hívnak, ha mi kérjük, jönnek azonnal.”

„Jó, hogy őket említetted – vette át a szót az édesanya. – Ha rájuk nézek, tudom, hogy nem magunkat sajnálom. Nem a mi fájdalmunkról van szó. Hanem jó látni, ezek a srácok élvezik az életet, végigdolgozták a karrierjüket, sikeres futballisták voltak, és most azt tehetik, amit akarnak. Tamás egyetemre jár, Roli padelezik, ha úgy gondolja, utazik, gyönyörű családot alapítottak, és ez így van nagyon jól – ezt nehéz elfogadni, hogy Marcikának ez miért nem adatott meg? Annyira furcsa az idő, édesapám kilencvenkettő, és itt van velünk, Marcinak csak ennyi adatott.”

Nehéz jó kifejezést találni. Vannak szívszorító helyzetek, amelyekre sablonos, mégis üresen csengő kifejezést használunk. Félszegen cseng a kérdés: lehet-e tanulni bármit az elmúlt tíz évből?

„Semmit…” – vágta rá az édesanya.

„Talán mégis – gondolkozott el az édesapa. – Hogy ki kell mutatnod a szereteted. Sok játékossal vagyunk kapcsolatban, a legtöbb családi barát, ott vagyunk az esküvőkön, képeket kapunk a gyerekek születéséről. Mondhatom így? Sok szeretet maradt bennünk, és ezt nem szabad őrizgetni. Ki kell fejezni, ki kell mutatni, amit érzel.”

„Igazad lehet, Feri – bólogatott az édesanya. – És így is élünk, sok szeretetet kapunk, igyekszünk sokat visszaadni, nem tudhatod, mit hoz a holnap. Azt sem, hogy egyáltalán lesz-e holnap…”

November 12., Fülöp Márton halálának tizedik évfordulója.

Ijesztő a dátum?

„Mindennap gondolunk rá, mindennap itt van velünk” – nézett a nappali falán függő fényképre az édesapa.

„A november tényleg nehéz – mondta az édesanya. – A karácsony, Marci születésnapja, anyák napja, gyereknap, ezek sem könnyűek, de a november… Halottak napja, Márton-nap, és a tizenkettedike. Már nagyon beteg volt, amikor megkérdezte: anya, itt halok meg, Németországban? Sosem sétálhatom körbe az Eiffel-tornyot? Azóta, ha bárki mondja, Párizsba megy, megkérem, hogy a fiam emlékére sétálja körbe… Hazahoztuk, a Kék Golyó utcában felváltva maradtunk vele éjszakára. Aznap este Feri készült indulni, ma sem tudom, miért, megkértem: ne menj haza! Hajnali négy körül Marcika szólt, szerezzek olyan infúziót, amilyet előző este kapott, az segített lélegezni. Kértem a nővért, aki lerázott, ilyet csak orvos engedélyezhet, de ő alszik, nem ébreszti fel. Felébresszem én, kérdeztem, amennyire kedvesen azt egy, a haldokló fia mellett reszkető anya kérdezheti. Bekötötték az infúziót, Marci kacsintott rám, és a hüvelykujját mutatva köszönte meg. Azt hittem, alszik újra, amikor megszólalt: Anyu! Anyu… Meghalok. Tiltakoztam, hogy mondhatsz ilyet, de már nem hallotta, azt hiszem. Többé nem reagált.”

„Igyekszünk úgy élni, hogy ha lát minket a kisfiunk, büszke legyen ránk – mondta az édesapa. – Olvastuk a PSG-edző Luis Enrique szavait az elvesztett kislányáról: a kesergés helyett tudta azt mondani, köszönjük azt a csodás kilenc évet, amelyet együtt tölthettünk. Igen, mi is köszönjük azt a harminckét gyönyörű évet, míg Marcikánk szülei lehettünk.”