30 éve Magyarország vezette ki Ukrajnát a világ futballszínpadára

A kerek évforduló miatt egyébként is kiemelten foglalkoztunk volna a harminc esztendeje játszott, emlékezetes Ukrajna–Magyarország válogatott mérkőzéssel, de a friss világpolitikai fejlemények, a nagyjából két hónapja elkezdődő orosz–ukrán háború eseményei különös és szomorú aktualitást kölcsönöznek a témának. Leginkább azért, mert pillanatnyilag az önálló ukrán állam léte, megmaradása a háború egyik tétje, és ez a futballmérkőzés épp a Szovjetunió felbomlásával megszülető (ha úgy tetszik, újjászülető, hiszen a maitól némileg eltérő határokkal 1917-ben létrejött már az Ukrán Köztársaság, amelyet viszont 1920-ban elfoglalt a Vörös Hadsereg, 1922-ben pedig beolvasztották a Szovjetunióba) független Ukrajna megerősödésének egyik fontos kulturális eseménye volt.

Magyar boldogság is, hogy
ott lehettünk a bölcsőnél

„Magyarország vezeti Ukrajnát a világ futballszínpadára” – írta címoldalán a mérkőzés napján megjelenő Nemzeti Sport, és a patetikus cím dacára nem volt ebben semmi túlzás.

Ukrajna 1991. augusztus 24-én kiáltotta ki függetlenségét, amelyet egy december 1-jén megtartott népszavazáson az ukránok többsége támogatott. Az ünnepélyes hangnem végig jellemzője maradt a meccshez kötődő tudósításoknak.

„Sosem volt mérkőzés elé néz válogatottunk – írta lapunk a beharangozóban. – Szerdán Ungváron – vagy ahogy odaát mondják, Uzsgorodon – egy új ország értelemszerűen új együttesével találkozik Jenei Imre kapitány tizenegye, hogy diplomáciai küldetést töltsön be; hogy baráti gesztust tegyen; s hogy – nem utolsósorban – megmérje önmagát a júniusban kezdődő világbajnoki selejtezők előtt. Ukrajnának mind ez ideig nem volt arra módja, hogy futballválogatottat állítson ki, mert amikor független országnak mondhatta magát, akkor még vagy nem ismerték a labdarúgást, vagy az ukránoknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mintsem hogy a játékra figyeljenek. Újsütetű szomszédunk történelmében ez lesz az első nemzetek közötti labdarúgó-mérkőzés, s épp ezért ez a kilencven perc – ha nem is fontosabb, de – valamennyi őt követő összecsapásnál jelentősebb esemény lesz. Valami elkezdődik, valami megszületik, s mi, magyarok ott lehetünk a bölcsőnél. Nem mindegy hát, hogyan festünk az emlékképeken.”

Magyarország nemcsak első meccs­partnere lett az ukrán válogatottnak, de a szomszéd ország labdarúgó-szövetségének létrehozásában is nagy segítséget nyújtott: 1992 elején az épp alakulóban lévő ukrán szövetség első embere, Viktor Bannikov vezetésével delegáció érkezett Magyarországra, hogy a Laczkó Mihály vezette MLSZ-nél testközelből is tanulmányozzák a magyar szövetség működését. Az ebből kialakult kapcsolat után vetődött fel az ötlet az egymás elleni válogatott mérkőzés lebonyolítására.

A történelmi összecsapás megszervezésében elévülhetetlen érdemeket szerzett a korábban a Ferencváros szakosztály-igazgatójaként dolgozó, akkor az U21-es válogatott menedzsereként tevékenykedő, később egyebek mellett a magyar olimpiai és nemzeti válogatott menedzsereként is ismert, jelenleg a magyar parlamenti válogatottat szövetségi edzőként irányító Magyar Zoltán, aki családilag ezer szállal kötődik Kárpátaljához, édesanyja például beregszászi születésű. Ő javasolta Viktor Bannikovnak, hogy ne Kanadával játssza története első meccsét Ukrajna (az észak-amerikai ország ellenfélként azért vetődött fel az ukrán szövetségben, mert nagy létszámú ukrán emigráns közösség él ott), hanem Magyarországgal, amely már addig is számtalan módon bizonyította baráti hozzáállását az új szomszédhoz, és a kapcsolatot ezzel a mérkőzéssel is erősíteni kívánta. Azt is Magyar Zoltán kezdeményezte, hogy Kijev helyett Kárpátalján, Ungváron kerüljön sor a mérkőzésre, ahol csaknem kétszázezer magyar élt. „Még csak nem is idegenben játszunk” – jegyezte meg címében a Nemzeti Sport.

Bár a helyszín, az Avangard Stadion akkoriban meglehetősen viharvert létesítmény volt, a választás mégis telitalálatnak bizonyult, a 12 ezer férőhelyes stadionba 15-16 ezer szurkoló zsúfolódott össze:    „Idealisztikus, paradicsomi állapot uralkodott, talán több magyar zászló volt a lelátón, mint ukrán, de nem ez volt a lényeg, mindenki szeretett mindenkit”   – emlékezett vissza Magyar Zoltán.

Hálás szívvel emlékezett a magyarok segítőkész közreműködésére Sztepan Szelmenszkij sportújságíró, egykori kiváló FIFA-játékvezető, aki 1992-ben tagja volt az akkori meccs szervezőbizottságának.

„Az akkoriban alakulgató ukrán szövetséget nagyon sürgette az idő, mivel a FIFA szabályai szerint záros határidőn belül le kellett játszani egy hivatalos mérkőzést, hogy az Ukrán Labdarúgó-szövetséget hivatalosan is felvegyék a FIFA-ba és az UEFA-ba, hogy aztán Eb-, majd vébéselejtezőn indulhassunk. A magyarok elsőként jelentkeztek, és onnan már csak szervezés kérdése volt megvalósítani az ungvári meccset”      – idézte szavait Jakab Lajos a KárpátInfo és a Kárpátalja című hetilapban napokban megjelent cikkében.

Az ugyanebben a két cikkben idézett Ivan Verbickij sportújságíró egy tv-műsorban pedig elárulta, hogy eredetileg április 22-re volt kitűzve a történelmi meccs Kijevbe, de az ukrán szövetségnek még annyi pénze sem volt, amennyi fedezte volna a magyarok utaztatását. Mint elmondta, az ukrán válogatott mezét is nehezen tudták legyártatni, az Ukrán Labdarúgó-szövetség emblémáján is orosz felirat díszelgett, a kapus, Igor Kutyepov mezén pedig a hatalmas D-betű azt jelezte, hogy a Dinamo Kijev kapusmeze volt rajta...

Sallói István góllal
mutatkozott be

Az ukrán csapat szövetségi kapitánya hivatalosan Viktor Prokopenko, a Csornomorec vezetőedzője volt, de az Anatolij Puzacs, Valerij Jaremcsenko, Prokopenko edzőhármas válogatta össze a keretet lényegében három klubcsapatból, az akkor fénykorát élő Csornomorecből, a Dinamo Kijevből és a Sahtar Doneckből, de tanácsadóként az akkor az Egyesült Arab Emírségekben dolgozó edzőfejedelmet, Valerij Lobanovszkijt is bevonták.

A legerősebb válogatott összeállítására esélyük sem volt az ukránoknak. Egyrészt külföldön játszó sztárjaik (Oleg Kuznyecov, Olekszij Mihajlicsenko – mindkettő Glasgow Rangers, Gennagyij Litovcsenko, Oleg Protaszov – mindkettő Olympiakosz, Szerhij Juran – Benfica, Olekszandr Zavarov – Nancy vagy a korábbi kijevi aranylabdás, az akkor már a német Braunschweigben levezető Igor Belanov) utaztatására az ukrán szövetségnek nem volt pénze, másrészt az 1992-es Európa-bajnoki selejtezőket még Szovjetunióként elkezdő (és a kvalifikációt épp a magyar csapatot is felvonultató csoportból egyetlenként kivívó) volt birodalmi válogatott Független Államok Közösségeként (FÁK) vehetett részt a svédországi tornán, és azoknak az ukránoknak, akik szerettek volna bekerülni az Eb-keretbe, szóba sem jöhetett, hogy az ukrán címeres mezt magukra húzzák. Az is sokatmondó volt, hogy – az eseményről készült ukrán kisfilm tanúsága szerint – az új ország himnuszát egyetlen hazai játékos sem énekelte...

A Jenei Imre szövetségi kapitány által irányított magyar csapat viszont a legjobbjaival állhatott fel, hiszen a mérkőzés kiváló felkészülési lehetőség volt nemcsak az őszi vb-selejtezőkre, de a tizenkét nappal későbbi, Anglia ellen összecsapásra is.

Az első félidő csalódást keltő játékot hozott, a sokkal esélyesebbnek számító magyar csapat csak küszködött, gól nélküli állással fordultak a felek. A második játékrészben aztán már kidomborodott a magyar válogatott tudásbeli fölénye, ehhez nagyon fontos volt az első gól, amelyet az ezen a mérkőzésen bemutatkozó Sallói István szerzett a 62. percben, miután Vincze István beadását követően öt méterről a kapu közepébe lőtte a labdát.

„Na végre!”   – szakadt ki a megkönnyebbülés sóhaja Gulyás László kommentátorból a tv-közvetítésben, s ekkor beindult a henger, hat perccel később Kip­rich József bombázta labdát a bal alsó sarokba, a 84. percben pedig büntetőből talált be. A hazaiaknak is jutott szépségtapasz, a 92. percben az egyébként kárpátaljai Ivan Gecko ballal kíméletlenül bevágott egy szabadrúgást húsz méterről. A 3–1-es végeredménnyel mindenki elégedett lehetett, a közönség ünnepelt, számtalan visszaemlékezés szerint idős kárpátaljai magyar szurkolók könnyes szemmel mondtak köszönetet a magyar válogatottnak, hogy az elutazott Ungvárra, nyert, és ők ezt élőben láthatták.

Aranylabda, Eb-rendezés,
Bajnokok Ligája-döntő

Noha az első meccsét játszó ukrán csapatnak lényegében esélye sem volt a győzelemre, a négy hónappal később, augusztus 26-án rendezett nyíregyházi „visszavágón” (azóta nem játszott egymással a két együttes) már megmutatta, hogy van benne potenciál, és bár megint kikapott 2–1-re, Kovács Kálmán csak a 81. percben tudott egyenlíteni, Nagy Tibor pedig a 92. percben szerezte a győztes gólt. Az ukrán futball rövidesen jelentős fejlődésnek indult, és lekörözte a magyart. A Dinamo 1999-ben BL-elődöntőig jutott, a Sahtar 2009-ben UEFA-kupát nyert, a válogatott 2006-ban a legjobb nyolc közé jutott a világbajnokságon, előtte két évvel, 2004-ben a Milan légiósa, Andrij Sevcsenko aranylabdás lett, az ország Lengyelországgal közösen 2012-ben Európa-bajnokságot rendezett, Kijev 2018-ban BL-döntőnek adott otthont.

Nem tudhatjuk, lesz-e folytatása a sikereknek, és mi lesz Ukrajna sorsa, de az ukrán futball kereken harminc éve született meg és indult el a nagykorúvá válás felé, ott, az ütött-kopott ungvári stadionban, Magyarország ellen.