Hat évet töltött Puskás közvetlen közelében, a futball-legenda utolsó hat évét

JOCHA KÁROLYJOCHA KÁROLY
Vágólapra másolva!
2020.04.17. 10:36
null
Kovács Jenő kísérte Öcsi bácsit a stadion átnevezésekor is (Fotó: Harsányi Péter)
Puskás Ferenc – Öcsi bácsi – népszerűsége annak ellenére töretlen szerte a világban, hogy már tizennegyedik éve nincs közöttünk. Egyre-másra kapja a legkülönbözőbb elismeréseket, a posztumusz kitüntetéseket, továbbra is a legismertebb magyar a világon. Nemcsak a góljai, utánozhatatlan cselei miatt szeretik, hanem kivételes emberségéért is. Mindig jó emlékezni rá, különösen április elején, a születésnapja idején. Megszólaltattuk azt az embert, aki Öcsi bácsinak egészen az utolsó napjáig ápolója, testőre, a mindenese volt, aki leste a gondolatait, és akit Öcsi bácsi is elfogadott. A 72 éves, Zsámbékon élő Kovács Jenőről van szó.

 

– Felelevenítené, miként került a Nemzet Sportolója közelébe?
– Kicsit korábbról, kezdeném és egészen rövid felvezetéssel – mondta a Nemzeti Sportnak Kovács Jenő. – Brassóban születtem, majd adventista pap édesapám révén a család megfordult Szászrégenben, Nagybányán és Marosvásárhelyen is. Onnan 1988-ban egy temetésre szóló meghívással sikerült Magyarországra jönnöm, ahonnan nem tértem vissza Erdélybe. Azóta élek itt.

– Megérkezett tehát, de ezzel még nem járt együtt automatikusan, hogy éppen Puskás Ferenc „udvartartásába” kerülve, neki abszolút bizalmi embere legyen.
– Mivel szinte az összes felmenőm orvos vagy egészségügyi szakápoló volt, én is az egészségügyben szerettem volna dolgozni. Több próbálkozás ellenére sem vettek fel a marosvásárhelyi egyetem orvosi karára, ezért az Aerocaritasnál helyezkedtem el. Öt, kemény esztendőt követően az egyetemi kórház elmeosztályra kértem magamat. Onnan kerültem át 1988-ban Magyarországra, ahol először Nyíregyházán, majd Nagykállón vállaltam munkát.

– Ám rövidesen Budapestre került...
– Hamar rájöttem, hogy Magyarországon minden út a fővárosba vezet. Gondoltam, nincs vesztenivalóm, ezért felutaztam Budapestre. Amikor megérkeztem a Nyugati pályaudvarra, egyetlen éjszakára sem volt biztos szálláshelyem. Szerencsémre akkor még sok szabad munkahely volt, engem pedig a Deák térről még azon a napon kiközvetítettek a Pszichiátriai Intézetbe, közismertebb nevén a „Lipótba”, azon belül annak epilepszia osztályra. Nekem akkor az volt a legfontosabb, hogy szállást is biztosítottak számomra. Néhány hónappal később, 1989 őszén - még a forradalom előtt - a feleségem és a két gyermekem is legálisan elhagyhatta Romániát.

– A „Lipótról" indulva hogyan alakult az élete?
– Kemény évek voltak: 1991-ben tudtunk egy telket venni Zsámbékon, lassanként építgettük az életünket. Közben egy évvel később a Kútvölgyiben bővítették a pszichiátriai részleget, így engem is felvettek oda, ahol egészen a nyugdíjazásomig dolgozhattam.

Kovács Jenő: Csak végtelen türelemmel 
érhettem el nála sikert (Fotó: Szabó Miklós)
Kovács Jenő: Csak végtelen türelemmel érhettem el nála sikert (Fotó: Szabó Miklós)

– Itt került kapcsolatba Öcsi bácsival.
– Pontosan emlékszem ma is minden apró részletre! Amikor először láttuk egymást. Kétezer tavaszán éppen én voltam szolgálatban, kiderült, hogy Puskás Ferenc beköltözik a kórházba. Hatalmas felhajtás volt körülötte, a fotósok még a János kórház kéményéről is le akarták őt fényképezni! Öcsi bácsi a hárshegyi „Memóriaklinikán” csak napokat töltött, onnan került a Kútvölgyibe. Azon a napon éppen szolgálatban voltam, s engem bíztak meg az illő fogadás előkészületeivel. Emlékszem, a feleségével, Erzsébet asszonnyal érkezett, aki utána minden nap meglátogatta a férjét, és hamar megengedte, hogy Bözsikének szólítsuk, ahogyan a családtagjai. Mivel látta, hogy Öcsi bácsival jól megértjük egymást, ezért néhány nappal később megkért: vállaljam el a férje ápolását azokon a napokon is, amikor egyébként nem lennék szolgálatban. A gondjaimra bízta, én pedig hónapokon keresztül igyekeztem minél jobban megismerni, egyidejűleg magamat mind inkább elfogadtatni vele. Nagy sokára merészeltem vele kimenni a kórházból és sétálni: előbb a Monarchia étteremig mentünk, majd később a kórházat is megkerültük.

– Utólag hogy érzi, mivel tudta magát elfogadtatni Öcsi bácsival?
– Abból indultam ki, hogy neki egész életében, még a legkeményebb Rákosi években sem parancsolhatott senki. Csak végtelen türelemmel érhettem el nála sikert, látszólag ráhagyva mindent. Jó alvó volt, későn kelt, reggelizett, majd átbeszélgettük a sportújságot, amelyből főleg a labdarúgással kapcsolatos hírek érdekelték. Mivel végtelenül nyugodt ember vagyok, így nem okozott gondot, hogy igazodjam hozzá. Eljutottunk odáig, hogy nélkülem már sehova nem akart egy lépést sem tenni és mindig maga elé engedett, úgy követett. Kétezeregy nyarán a hűvösvölgyi Nagyrétre is elmerészkedtem vele, ahol, persze, kedvére rugdoshatta a labdát.

– Köztudott, hogy Öcsi bácsi a kórházból gyakran eltávozhatott baráti találkozókra.
– Ez így volt és mondhatom, ezek a kimenők mindig jót tettek neki. Ilyenkor, persze, jó ebéddel vagy vacsorával várták, néhány fröccs is elfogyott, ezért gyakran volt gond a testsúlyával, amiért az orvosaitól – doktor Faludi Gábortól és doktor Félegyházi Zsolttól – sárga lapokat is kaptunk.

Kovács Jenő egészen az utolsó napjáig Puskás Ferenc mellett volt (Fotó: Szabó Miklós)
Kovács Jenő egészen az utolsó napjáig Puskás Ferenc mellett volt (Fotó: Szabó Miklós)

– Kétezerkettőben még Glasgowba is elmerészkedtek...
– Miután Kispesten gyakran megfordultunk bajnoki meccseken, egy napon megjött a meghívó a kétezerkettes Bajnokok Ligája döntőjére, a 2–1-es spanyol győzelmet hozó Real Madrid–Bayer Leverkusen fináléra Glasgow-ba, ahol egyidejűleg ünnepséget is szerveztek az 1960-ban ugyanott megrendezett BEK-döntő emlékére – ez volt a Real Madrid–Eintracht Frankfurt 7:3-as meccs, amelyen Puskás Ferenc négy gólt szerzett. Megkaptuk az orvosi engedélyt az utazásra, ám nem sok hiányzott ahhoz, hogy ne érkezzünk meg idejében a skót fővárosba. Hibáztam ugyanis, mert nem kértem előre tolókocsit az átszálláshoz, így a Heathrow-repülőtéren, amikor komótosan sétáltunk a másik terminálra, rengetegen felismerték, köszöntötték, autogramot kértek Öcsi bácsitól, vagy éppen közös fotót, ő pedig senkinek nem tudott nemet mondani. Csodával határos módon értük el a csatlakozást.

– Egy másik, ugyancsak emlékezetes, közös „fellépésük” a korábbi Népstadionban volt, éppen aznap, amikor a stadion ünnepélyesen felvette a Puskás nevet...
– Kétezerkettő augusztus 21-én barátságos meccsen a spanyol válogatott volt a mienk ellenfele. Az egy egyes döntetlenre végződött meccs előtt egy Baumgartner Zsolt vezette, nyitott autóban körbevittek bennünket a futópályán, ugyanis nekem is oda kellett ülnöm Öcsi bácsi mellé. Rengeteg fotós örökítette meg ezt a ritka eseményt. Öcsi bácsi nem akart beszállni, csak akkor volt hajlandó, miután én már elfoglaltam a helyemet.

– Később ezek a kimenők drasztikusan ritkultak, lerövidültek.
– Kétezerháromtól már csak a kórház belső udvarán tettünk egy-egy, mindig kisebb kört. Szomorú volt látnom, ahogyan fokozatosan leépült, miközben kellett tartanom benne a lelket. Egészen az utolsó napjáig vele voltam és ezért a lehetőségért mindmáig hálás vagyok a sorsomnak és természetesen Bözsi néninek, aki fenntartás nélkül megbízott bennem.

– Azután kétezerhatban jött a szomorú búcsú, végleg elköszöntek egymástól. Hogyan alakult a további élete?
– Már korábbról kapcsolatban álltam Radnóti Miklós özvegyével, Fifi nénivel, akinek állandó női ápolója mellett élete végéig amolyan bizalmi segítője, tanácsadója voltam. Néhány éve pedig közvetetten Öcsi bácsival is érdekes élményem volt. Szöllősi Györgynek sikerült megszerveznie, hogy Andy Vajnával és a magyar származású, világhírű forgatókönyvíróval, Joe Eszterhassal itt, Budapesten tudjunk találkozni. A beszélgetés apropóját a Puskás Ferenc életéről készülő játékfilm jelentette, Joe a világhírű játékosról, közös éveinkről kérdezett. Olvastam, hogy a forgatókönyv néhány hónapja elkészült, kíváncsian várom a folytatást, úgy tudom, hogy a kórházban, Puskás öregkorában játszódó jelenet is lesz benne. Egyébként pedig immár békés, nyugdíjas éveimet töltöm. Két éve felhagytam másodállásommal, a taxizással is. Legszívesebben egy mopeddel közlekedek, leginkább csak itt, Zsámbékon és a környező községekben. És természetesen rendszeresen végiggondolom életem nagy kalandjait, amelyek közül a legnagyobb a Puskás Öcsivel töltött hat esztendő volt.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik