Előre leszögezem, ez a néhány soros értekezés nem Dzsudzsák Balázsról szól.
A történetet azért kezdem a szélsővel, mert az utóbbi hónapok, hetek sporthírei másról sem szóltak, mint hogy beférhet-e a válogatottba vagy sem, ám esetünkben még csak nem is ez a „befér, nem fér be” tétel az érdekes, hanem inkább a jelenség, hogy milyen hatékonyan vagyunk képesek a rövid távú futballsikerek oltárán feláldozni taktikát, edzőt, szakmai koncepciót, nevet – így Dzsudzsákot és Balázst, Berndet vagy Georges-ot, egyre megy, csak a kapaszkodó számít, hogy az új remények marketingje váljon táplálhatóvá.
Na de nem húzom tovább, jöjjön a lényeg: egyéniség nélkül nincs futball.
Illetve van, és erről is szeretnék írni néhány sorban. Az igazi bónusz csapatszinten az, ha az egyéniség szerencsés módon párosul valami olyan képességgel, ami a futballpályán sokat érhet (ilyen az is, ha a játékos képes remekül megküldeni a labdát belső csüddel szabadrúgásból). Nem lehet elégszer elmondani, leírni, hogy a belterjes, szűk körű rendezvényre hasonlító bajnoki lebonyolítás miatt kevés tétmeccsen edződik a magyar klubfutball, s ezzel párhuzamosan sajnos a válogatott eleve hendikepes a topfocival szemben, nincs azon a szinten, hogy egyetlen egyéniség esszenciája is hiányozzék az összetevőből. Erőnlétben, taktikai érettségben, fegyelemben messze futott a világ a futballunktól, nem csoda, hogy Tamperében is tökéletesen kirajzolódott, a szürke, szinte már-már semmitmondó meccsen mekkora érték az, hogy egy csapat felkészült a ritkán adódó villámgyors akcióra, a dinamikus megindulásokra (a csatár labdával legyen gyorsabb, mint a védő), s a világ legegyszerűbb utasítását koncentráltan képes végrehajtani: a kevés gólszerzési lehetőségből egyet muszáj kihasználni. Erre építették ellenünk a futballjukat a finnek. Jól tették, hiszen ez a klopfolófa-egyszerűségű taktika az úgynevezett kiscsapatok sorvezetője a világ futballjában, így juthat el például Izland nemzeti együttese az Eb-, vb-részvételig, így lehet ott a norvég, luxemburgi, ciprusi – és néhány évente bizony a magyar – klubcsapat is az európai kupák főtábláján.
Válogatott szinten a magyar foci újkori átka, hogy a címeres meztől egyszerre vonult vissza a szürke melegítőgatyás, parádés védésekre képes Király Gábor, az ollózós gólok ásza, Gera Zoltán, a vérző fejjel is pályán maradó Juhász Roland, és most a bombalövések védjegyesét, Dzsudzsák Balázst kiabáltuk ki a keretből.
Egyéniségek nélkül nincs futball.
Viszont akkor el kellene kérni a finnektől (is) a klopfolófát...