– Emlékszik rá, merre járt kétezer-kettő február tizenkettedikén?
– Cipruson! – vágta rá Halmosi Péter. – A Gellei Imre vezette nemzeti együttessel vettünk részt a helyi nemzetközi tornán, és én mindjárt az első meccsen, a csehek ellenin pályára léphettem. Akkor debütáltam a válogatottban, Füzi Ákost váltottam a hetvenkettedik percben. Egész jó helyem volt a kispadon: Mészöly Kálmán mellett ülhettem, amíg el nem mentem melegíteni, el is látott néhány hasznos tanáccsal... Az összképen csak az rontott, hogy a gyakorlatilag üres stadionban lejátszott, hangulattalan mérkőzésen kikaptunk kettő nullára.
– Ha az a nap ennyire élénken él önben, tudja azt is, hogy az akkori magyar csapatból hányan tagjai a mostani, újfent Csehország ellen készülő keretnek?
– Ketten. Király Gábor és én. Hiába, vasi legények vagyunk, minket nem lehet elnyomni...
– Mivel magyarázza, hogy még mindig itt vannak?
– Dárdai Pál jegyezte meg egyszer, hogy a szombathelyiek mások, mint a többiek. Azt már nem tette hozzá, hogy miben, de én azt gondolom, elsősorban a mentalitásunknak köszönhető, hogy amíg a tíz évvel ezelőtti társaink közül néhányan már felhagytak a játékkal, mások pedig nem teljesítenek olyan szinten, hogy meghívják, ránk még mindig lehet számítani. Gabi édesapja és az én édesapám egyaránt remek futballista volt, ha valakitől tanulni akartunk, nem kellett messzire mennünk. Lehet viccelődni azzal, hogy Vas megyeiként vasakarat dolgozik bennünk, én mégis komolyan mondom: javarészt a ránk jellemző elszántságnak és alázatnak tudható be, hogy eljutottunk idáig. Úgy tűnik, ez az út visz helyes irányba, és ha nem is mindig csinálunk mindent jól, aligha érhet minket kritika. Nézzék csak meg Gabit! Tizenöt éve véd külföldön, nem akárhol, nem akárhogy. Ha valaki példaképet keres, tiszta szívből ajánlom Király Gábort. Nem véletlen, hogy a mai napig felnézek rá.
A NEMZETI SPORT SZERDAI SZÁMÁBÓL KIDERÜL AZ IS, HOGY HALMOSI PÉTER VAGY KIRÁLY GÁBOR VISELKEDIK-E NAGYOBB CSIBÉSZKÉNT AZ EDZÉSEKEN! A TELJES ANYAG A NEMZETI SPORTBAN!
