Olimpiai arany 24 év után, nagy magyar győzelmek Sydneyben

Amikor a sydneyi olimpia záróünnepségén John Paul Young elénekelte legnagyobb slágerét a „Love is in the air”-t, gyakorlatilag az egész stadion vele énekelt, táncolt, mulatott. Ez a hangulat megfelelt az egész olimpián tapasztaltnak. A NOB-elnök Juan Antonio Samaranch, akinek a szervezet első embereként ez volt az utolsó olimpiája, nem véletlenül jelentette ki, hogy minden idők legjobb, legszervezettebb olimpiáját láthattuk. Az 1996-os atlantaihoz képest mindenképpen nívósabb volt...

Különleges szavazás után került Sydneyhez a rendezés joga még 1993-ban. A végső döntés alkalmával Sydney mellett Peking, Manchester, Berlin és Isztambul is pályázott. Nem az ausztrálok, hanem Peking számított a legfőbb esélyesnek. Az első, a második és a harmadik kör után sem született döntés, de Peking mindannyiszor a legtöbb szavazatot gyűjtötte be. A negyedik körre már csak Peking és Sydney maradt. A kiesett városokat favorizáló NOB-tagok a minden eldöntő fordulóban inkább Sydneyt választották, így fordulhatott elő, hogy meglepetésre 45:43-ra az ausztrálok győztek.

Volt egy kínos félreértés is. Mielőtt Samaranch elnök bejelentette volna, hogy melyik város nyert, megköszönte az öt résztvevőnek, hogy milyen magas színvonalú pályázatot nyújtott be. Samaranch elsőként Pekinget említette, mire a kínai főváros polgárai közül sokan diadalittas kiáltásokban törtek ki otthon, mert azt hitték, hogy ez már a bejelentés...

Jó időjárás, napos, de nem túl meleg fogadta a versenyzőket, azért ez sem volt elhanyagolható tényező. Az alapvetően vidám hangulat mellé fantasztikus sportteljesítmények társultak.

A hazaiak legnagyobb örömére a legnagyobb sztár egy még csak 17 éves srác, Ian Thorpe lett. A „Torpedó”, ahogy becézték, elkápráztatta a közönséget nemcsak egyszerűen gyors, hanem rendkívül szép és könnyed stílusával. Mindkét gyorsváltót megnyerte az ausztrálokkal, és a talán leginkább hozzá illő 400 gyorson is győzött – mindannyiszor világcsúccsal.

Szintén nagy ünneplésben részesült Cathy Freeman, aki nemcsak meggyújtotta az olimpiai lángot a stadionban, hanem esélyeshez méltóan megnyerte a nők 400 méteres síkfutó számát. Freemannek őslakosként sokszor szembe kellett néznie a rasszizmussal, az elnyomással, ezért volt olyan nagy jelentőségű a láng meggyújtása és az olimpiai bajnoki címe.

Alekszandr Karelin kötöttfogású birkózó, minden idők egyik legnagyobb sportolója vereséggel fejezte be pályafutását, pedig volt olyan időszak karrierje során, amikor még pontot sem nagyon tudtak ellene elérni. Így mindenképpen nagy meglepetésnek lehet nevezni, hogy a döntőben kikapott az amerikai „tehenészsráctól”, Rulon Gardnertől.

Karelin egészen kivételes eredménysort tudhat magáénak, már csak azért is, mert tulajdonképpen három ország színeiben nyert olimpiai bajnokságot. 1988-ban szovjetként, 1992-ben a Független Államok Közössége képviselőjeként, míg 1996-ban oroszként lett a játékok legjobbja a szupernehézsúlyúak között. 13 éven át (1988 és 2000 között) maradt veretlen, hat évig egyetlen pontot érő akciót sem hajtottak végre rajta. Karelin és Gardner 1997-ben már meccselt egymással, akkor az orosz simán felülkerekedett. A sydneyi döntőben sem akcióval győzött Gardner, hanem azzal, hogy az összekapaszkodásnál szétcsúszott Karelin vasmarka – emiatt ítéltek egy pontot az amerikainak.

A brit evezős, Steven Redgrave ötödik olimpiai aranyát nyerte meg, sorozatban, 1988 óta mindegyik olimpián nyert egyet. Karrierje során számtalan betegséggel küzdött, többek között a cukorbetegséggel. Az 1996-os atlantai aranya után egy interjúban kijelentette, hogy nyugodtan lője le bárki, ha még egyszer evezős hajó közelében látja. Márpedig Redgrave folytatta, és szerencsére senki nem ragadott puskát vagy pisztolyt, így megszülethetett az ötödik elsőség is Sydneyben. E sorok írója nagy esélyt lát arra, hogy ő gyújtja meg az olimpiai lángot a megnyitón Londonban.

Számtalan nagy teljesítményt, versenyt hozott még Sydney. Emlékezetes hajrában dőlt el a férfiak
10 000 méteres futása. Már már úgy tűnt, hogy a kenyai Paul Tergaté lesz a győzelem, hiszen hatalmas hajrába kezdett az utolsó körben, de az etióp Haile Gebrselassie még nála is gyorsabb utolsó 200-at futott, és a célegyenesben megelőzte vetélytársát.

Minden bizonnyal az olimpia legmókásabb pillanata volt Eric Moussambani, az egyenlítői-guineai úszó szereplése 100 méteren. Erik, az angolna (így nevezte el a világsajtó) az előfutamok során 1:52.72-t ért el, ami a 200 méteres világcsúcsnál is lassabb volt, ugyanakkor egyéni és országos csúcsot ért el. Az már kevésbé ismert, hogy Eric nagyon komoly edzésekbe fogott ezután, jól jelzi, hogy egyéni csúcsát 57 másodperc alá szorította (pontos időeredményt sajnos nem találtam), ami több mint tisztességes eredmény. Idén márciusban edzőnek nevezték ki az egyenlítői-guineai úszóválogatott mellett.

A mieink szereplése a mostani londoni várakozások fényében egészen nagyszerűen sikerült, hiszen nyolc aranyéremmel, hat ezüsttel és három bronzzal a 13. helyen végeztünk a nemzetek rangsorában.

Nagy Tímeát párbajtőrvívásban már 1996-ban is esélyesnek tartották a szakemberek, de akkor még csak ötödik helyezést ért el. Sydneyben aztán már nem volt mese. Imponáló vívással jutott el az elődöntőig, ahol a címvédő Laura Flessel-Colovic jutott ellenfélül. Az előrehozott döntő a lehető legizgalmasabban alakult, hiszen 14:14 volt az állás, vagyis egyetlen találat döntött. Ezt Nagy Tímea vitte be. A finálé sokkal simább lett, a svájci Gianna Hablützel-Bürki nem jelentett túl nagy akadályt, legalábbis a végeredmény erről tanúskodik: 15:11. Nagy Tímea olimpiai bajnok lett.

A fantasztikus tehetségű Kovács Ágnes személyében nyert aranyat – eddig – utoljára magyar úszó olimpián. Már 1996-ban, Atlantában is úszott, és az akkor 15 éves, picike lány a 200 mellen szerzett bronzérmével jelezte, hogy nagy jövő áll előtte

A 200 méter világ- és Európa-bajnokaként érkezett Sydneybe, ahol őrült erős mezőnyben kellett úsznia. Az amerikai Kristy Kowal szinte végig az élen haladt, de csak azért szinte, mert az utolsó 15 méteren jött a már jól megszokott Kovács-hajrá, amelynek végén, ha nem is sokkal, de elsőnek érte el a falat a magyar versenyző.

Tornában is lehetett érezni, hogy Csollány Szilveszter valami nagy dologra készül. A jószerencse sem kerülte el, mert a gyűrűspecialista Yuri Chechi, az olaszok ötszörös világbajnoka és az olimpiai bajnoki cím védője sérülés miatt nem tudott versenyezni Sydneyben, és az aktuális világbajnok, a kínai Tung Csen sem volt jelen. Csollány, aki 1996-ban második volt Chechi mögött, élt a lehetőséggel, és egy gyönyörű gyakorlattal a döntőben mindenkinél jobbnak bizonyult a pontozók döntése alapján. A teljesítményt elnézve az említett riválisok sem nagyon állíthatták volna meg, ha ők is indulnak…

Az olimpia végén indult be igazán a magyar aranygyár – hát persze, hiszen jöttek a kajak-kenu versenyek. Storcz Botond és Kammerer Zoltán nemcsak a négyesben, hanem párosban is első lett a kajakosok közül. Kenusaink is két aranyat szállítottak. A tragikus sorsú Kolonics György legjobb eredményeit főként kettesben és négyesben érte el, ám Sydneyben az 500 méteres egyéni számban bizonyult a legjobbnak, és szerezte meg második olimpiai bajnoki címét. Az óriási termetű Pulai Imre és a hozzá mérten alacsony Novák Ferenc remek páros alkotott, olyannyira, hogy senki sem volt gyorsabb náluk 500 méteren.

A férfi vízilabda-válogatott 24 év után győzött újra, a döntőben a meglepetéscsapatot, az oroszokat legyőzve imponáló magabiztossággal, látványos gólok egész sorával és persze a felejthetetlen Knézy Jenővel…

Nem biztos, hogy dramaturgiailag a legjobb egy megnyertnek látszó, majd mégis elveszített döntővel zárni a visszaemlékezést, de hát nem lehet kihagyni a magyar női kézilabda-válogatott ezüstjét. A dánok ellen már hat góllal is vezettünk, ám Mocsai Lajos csapata ezt a hatalmas előnyt sem tudta megtartani, így maradt az ezüst. Bár akkor nagyon fájó volt a vereség, az idő ebben az esetben is jó munkát végzett. Ma már sokkal szebb ez a második hely, főleg annak fényében, hogy Londonban nem is lesznek ott a női kézilabdázóink.