N. PÁL JÓZSEF 2022.01.16 22:41

Volt egyszer egy középcsatár – N. Pál József publicisztikája

 

 
A góljain kívül nem csinált semmit – 100 éve született Deák Ferenc
A száz esztendeje született Deák „Bambára” emlékeztek

Magas, szálegyenes, bivalyerős, bűvöletesen szép fiatal férfi volt, Karády Katalin, Szörényi Éva, Tolnay Klári kedvelte a társaságát az emlékek szerint, és – a korabeli médiaviszonyok közt értve, persze! – mindenütt ismert lett nemsokára. 1947 őszétől a Fradi középcsatára, az országosan imádott klub kivételes gólvágója, s „háziúr”, egy két­emeletes, harminckét lakásos ingatlan tulajdonosa a Nefelejcs utcában. Ünnepelt alakja nemcsak a lelátóknak, hanem a lokáloknak is, benne a „sztárság”, a jólelkűség és a jámborság összeölelkezett.

Szófogadó, tisztelettudó gyermek lehetett, hírlik, mentora, amolyan pótapja, Danninger János hentesmester, a Szentlőrinci AC elnöke néhanapi pofonjait megadóan tűrte, midőn a félbevágott szarvasmarhát, mint pillét vitte már a vállán, akkor is. Nem volt osztályelső ugyan, de a négy elemit meg a két polgárit kijárta becsülettel, ám a labda pattogása a könyveknél sokkal jobban hatalmába kerítette. Lelke alaprétegét megőrizte, jóságosan naiv, könnyen befolyásolható természetét is alighanem, mégis – abban, amiben neki kivételes tehetség adatott – a világ élvonalába ért, olyan eredményeket hagyva reánk, amilyenek máig meghaladhatatlanok. Azok közt őrizhetjük, akikben a kiemelkedő képesség, a siker és teremtményvoltunk csodája nem vált el még pillanatra sem. Aki sztárként is esendő ember maradt, s a labdarúgás históriájának tanulságos, modellérvényű alakja nemkülönben. Születésének századik évfordulóján (1922. január 16-án látta meg a napvilágot) a tisztelgés mellett ezt gondolom legfontosabbnak számba venni tán, noha életének, játékos-pályafutásának alakulása, sorsa is beszédesen egyedi.

Agykápráztató eredményei – L. Pap István minapi dolgozatában legutóbb – számos összefoglalásban olvashatók. Csapatát szinte ő „vitte fel” 1944-ben az NB I-be, s ott is tartotta góljaival. 1945–46-ban és 1946–47-ben a Szentlőrinci AC középcsatáraként lett magyar gólkirály, 1948–49-ben meg a Ferencváros centereként jutott ugyanaddig, s aranycipős lett volna mindhárom alkalommal – no de ilyen lábbelit nem osztottak akkoriban még (csak 1968-tól). Az 1945–46-os idénybeli 66 gólja máig Európa-rekord. Ennél többet (eggyel) csak a skót-amerikai Archi Stark ért el 1924–25-ben, igaz, ő 44 meccsen teljesítette, szemben Deák 34 találkozójával, ami 33 volt inkább, hisz kapusként lépett a pályára egyszer. 1946–47-ben 48-ig ért „csupán”, 1947–48-ban – az első FTC-évében – 41-ig (Puskás akkor ötvennel lett gólkirály), ám az 1948–49-es bajnokságban a 140 ferencvárosi gólból 59-et vágott 30 találkozón, az 1945–46-os teljesítménynél is jobb átlagot elérve tehát. Produkált-e ilyen négyéves sorozatot a világ labdarúgásában valaki az élvonalban, nem néztem utána, de nem hiszem.

Mi lehetett e példátlan gólképesség titka, ezt sem tudom, de vélem, az ebbéli adottság is a kivételesség ismérve egyértelműen. Gerd Müller jut eszembe a játékra csodálkozásom idejéből, aki – így láttam, s így gondolom máig – Puskáshoz, Peléhez, Cruyffhoz, Maradonához vagy akár a védő Beckenbauerhez mérten nem volt ugyan „futballzseni” (önmagában emlékezetes gól nincs is előttem tőle tán), ám egyedi módon s nagyon tudott valamit, ami a futball adta örömhöz elengedhetetlenül hozzátartozik.

Jókor lenni jó helyen és jól reagálni pillanatok alatt, ha nem is látványosan, de eredményesen, ez is e játékhoz való egyedi képességről (ha tetszik, zsenialitásról) tanúskodik. Nos, Deákról szólva – aki nem a német bombázóhoz hasonlított! – az őt játszani látottak kivételes gyorsaságát (még a százon 11.2-t tudó Rudas Ferenccel is bírta a lépést) s lövőerejét emlegetik, meg hogy a beadásokra ösztönösen jól érkezett. Nem volt képzettnek mondható, finom megoldásokkal aligha próbálkozott, ám – így az emlékezések – ha meglódult, nem lehetett megállítani, még a szintén nagy erejű Lóránt Gyulával a hátán is beért a kapuig.

Állítom, nemcsak a magyar, hanem az egyetemes futballhistóriának is jelentős alakja. Játéka, maga a jelenség egy korszak végső felvonásának igen eredményes példája bizonyára. Mert a húszas évek végétől elterjedt, nálunk az áldatlan emlékű rendszervitától kísérve áttört módi – a tankszerű középcsatárral operáló WM-rendszer, aminek fő csillaga az angol Ted Drake volt – az ötvenes évekig uralta a sportág elitjét lényegében. A magyar Aranycsapat e vitát megkerülve, a formációt meghaladva (ez volt a 6:3 látványos demonstrációja a világ előtt) hozott – egymásba kapcsolódó áttételekkel máig ható – futballtörténelmi fordulatot, ám e gárdának hősünk épp nem lett, mert nem lehetett tagja már, s ez egész életében fájt neki.

Gondoljuk el. Húsz nemzetek közti találkozón huszonkilencszer volt eredményes, 1.45-ös átlaga – ilyen magas meccsszámmal – világrekord. 1949-ben – Sebes Gusztáv kapitánysága idején – még mind a nyolc mérkőzésen szerepelt, haton gólt is szerzett, majd válogatottsági sorozata örökre megszakadt. Miért ejtette őt Sebes hirtelen? Szó, mi szó, az 1949–50-es bajnokság nemcsak az FTC-nek, neki is kevésbé sikerült – huszonegy gólt szerzett csupán –, keserűbb lehetett, s hogy felejtsen, az éjszakában is sűrűbben megfordult talán. Az átigazolásakor kapott házat, mihelyt felújíttatta, államosították, a '49 márciusi szökési tervnek is része lett valahogy, csapata nevét elvette az új hatalom 1950 elején, majd az idény végén jött a feketeleves. A betiltott Fradi-indulót harsogta egy siófoki vendéglőben, aligha szomjasan, az őt csendre intő két civil ávéhást leütötte menten, aztán választhatott: vagy a Budapesti Dózsába, vagy a börtönbe megy. Nem volt gyors fölfogású, ám most az eszére hallgatott, s enerváltan, elnehezülten, évente tizenegy-két gólig érve játszott a liláknál tovább, miközben siratott klubja szurkolói – hisz a váltás okáról nem beszélhetett – szünet nélkül „gerébezték” őt. Mondhatjuk, nemcsak a válogatottból, az első osztály élvonalából is kikopott – kikoptatták – huszonnyolc évesen. Sosem lett a régi már.

Hírlik, a Puskásékról készült fölvételeket évtizedek múltán sem bírta nézni, hisz hite, szíve szerint neki is a pályán kellett volna lennie. Miért nem lehetett ott se az olimpián, se Londonban, se a világbajnokságon, csak a Sebes hajtogatta „politikai megbízhatatlanság”, a bosszú volt-e oka ennek vagy más is, nem fontos ma már, ám valamit illik említeni talán. Hidegkutival volt egyidős, aki az ő posztján lett világklasszis egyértelműen, de más képességekkel megáldva, más szerepkört betöltve, mint hősünk, ez tudható. Mi lett volna, ha „Bamba” a válogatott centere 1949–50 után is, nem megválaszolható, de hogy ama futballtörténeti forradalmat hozó gárdának Deákkal a soraiban nagyon másképp, más stílusban kellett volna működnie, állítható talán. Mi veszett el e pályafutás 1950-es tönkretételével, ne firtassuk tehát, ám e kivételes történetet, meglehet, épp a csillogásból brutálisan méltatlanná fordult valójában teheti legendásan kerekké az emlékezet.

Lehet, míg az Aranycsapat a modern futball origója, addig Deák Bamba a hőskor ideájának utolsó világszínvonalú példázója? Mert nem volt a „haza bölcse” – e poént Szepes Béla olimpiai ezüstérmes gerelyhajító és karikaturista sütötte el róla először talán –, ám lényének emlékezete a derűt, a csodálatot és a szeretetet egybefontan idézheti föl nekünk. Bájos, a maga nemében meghaladhatatlan történetet hallottam róla egyszer. Eszerint sok-sok labdát tett le a Duna-partra széles jókedvében, hogy átrúgja őket a folyón. Mindet elvitte a víz, ő meg nézett-nézett értetlenül. Hiszem, lényében volt valami eredendően gyermeki, s valami meseszerűen héroszi egy időben. A sózott marhavért, az olvasztott zsírt literszámra ledöntő, rettenetes erejű henteslegény, s az abszolút csatár, aki több ellenféllel a nyakában is a kapuig robogott. Aki a diadal reményének eleven modellje volt Szentlőrincen és az Üllői úton, a közösség daliájaként, s a játék leginkább mámorító pillanatával, a góllal oly sokszor adott örömet, mint rajta kívül senki a világon ily rövid idő alatt. Meséljünk róla, s ha szívvel tesszük, köztünk lesz újra, higgyük el.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy középcsatár...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

2022.05.23 21:28:44

Labdarúgó NB I ZOMBORI ANDRÁS

NS-VÉLEMÉNY. Nem az anyagiak motiválják elsősorban.

2022.05.23 07:57:30

Labdarúgó NB I PIETSCH TIBOR

Bozsik Péter: Egerszegen dolgozni a bajnoki címünket hozó idényben maga volt a mámor!

2022.05.22 22:41:57

Labdarúgó NB I KUN ZOLTÁN

ALAPVONAL. Mert utólag már nagyon könnyű volt belemagyarázni, hogy a nagyképű magyar futballista nyilván úgy gondolta, majd jól megszívatja a BEK-győztes olaszt, emelget, esernyőzik, meg brazil körözik, és tessék, mekkorát koppant – természetesen szó sem volt ilyesmiről, a legjobbnak tetsző helyzetkezelés ért igazán kellemetlen véget.

2022.05.20 09:05:00

Labdarúgó NB I HEGYI TAMÁS

„Egy reccsenés… Nagyot kiáltott: »Végem van, eltört a lábam!« Az orvos mentőkért kiabált.”