Képes Sport
HEGYI TAMÁS 2016.12.25 13:42 Frissítve: 2016.12.25 18:30

Katonaszökevényből olimpiai rekorder és – Tanár úr

Ha karácsony, akkor emlékinterjú (is) az NSO-n. 2016-ban sem szakadhat meg a hagyomány, vagyis idén is közlünk egy korábbi, a sajtóban már megjelent beszélgetést valamelyik magyar sporthőssel. 2013-ban Puskás Ferenc, 2014-ben Mike István, míg tavaly Nyilasi Tibor szavait idéztük fel karácsony első napján, ebben az esztendőben pedig dr. Lakat Károllyal, a legendás Tanár úrral folytatjuk a sort. Méghozzá azzal a beszélgetésével, amelynek szerkesztett változata harminc évvel ezelőtt, 1986 legvégén jelent meg a Képes Sportban – most ebből idézünk. A labdarúgó-mesteredzőt eredetileg Mester Ákos faggatta közel négy órán keresztül. Párbeszédük ezt a címet is kaphatta volna: Történelemtanár a (sport)történelmi események forgatagában...

Így ünnepelték Lakat Károlyt tanítványai az 1964-es olimpiai arany megnyerése után (Fotók: Képes Sport-archív)

 

Károly Jenő, Lázár Gyula, Lakat Károly doktor.

A magyar labdarúgás három Tanár ura. Előbbi kettő a pályán való brillírozása okán kapta megtisztelő becenevét, utóbbi futballnagyságunkat pedig azért „tanár urazták", mert valójában az volt: még játékos korában, 23 évesen szerzett középiskolai tanári diplomát magyar irodalomból és történelemből, és egy ideig még – szigorúan a futball mellett – gyakorolta is a hivatását.


2013-AS EMLÉKINTERJÚNK
„Legyenek türelemmel!” – interjú Puskás Ferenccel 1983-ból
2014-ES EMLÉKINTERJÚNK
A fradista, aki büszkébb volt hét gyermekére, mint a góljaira

2015-ÖS EMLÉKINTERJÚNK
Nyilasi Tibor a Barca-ajánlatról, Irapuatóról, Dárdairól és egy bécsi kerti csapról

Később azonban már csakis a zöld gyepen és az öltözőkben oktatott – egyetemi szinten, több mint három évtizeden keresztül.

Csaknem tucatnyi (!) klubnál fordult meg edzőként, a legkedvesebb állomáshelye a Ferencváros mellett Tatabánya volt, ahol négy periódusa alatt több mint tíz évet húzott le. Összesen 625 élvonalbeli bajnokin ült a kispadon, rekordját Garami József döntötte meg 2008 szeptemberében. A nagyválogatott szövetségi kapitányaként is tevékenykedett, igaz, alig egy évig ült csak a kapitányi székben...

Bezzeg az olimpiai válogatottéban!

Vezetésével a labdarúgók 1964-ben és 1968-ban is aranyérmesek lettek a nyári játékokon, ami a mai napig világrekord, rajta kívül ugyanis egyetlen futballtréner sem büszkélkedhet két olimpiai arannyal a férfiak között!

Bár 1988 óta nincs közöttünk, sikerei örökre beíródtak a magyar labdarúgás történelemkönyvébe.

                                                                            *    *    *

– Érdekelne az, hogy hogy ment a sorotok akkor, amikor apád sztahanovista, élmunkás volt, ugyanabban a gyárban Horváth Edével dolgozott együtt, aki most a gyár vezérigazgatója.
– ...És úgy ment nyugdíjba, hogy nem akart! Ötvenkét évig dolgozott egyhuzamban a Vagongyárban, de nem és nem... Akkor Horváth Ede azt találta ki, hogy inkább komoly pénzért, nyugati valutáért vesz egy gépet az ő helyére, amin az öreg már nem tudott dolgozni.
[Horváth Ede vasesztergályost – országos hírű sztahanovistaként – Kossuth-díjjal tüntették ki 1950-ben. Később a Győri Szerszámgépgyár igazgatója lett, 1963-tól 1989-ig pedig a Rába Magyar Vagon- és Gépgyár élén állt mint vezérigazgató. Az ő vezetése alatt vált utóbbi vállalat nemzetközileg is ismertté – A szerk.]

– Mesélik, hogy Győrben egyszer te azt mondtad az osztálytársaidnak, lehettél olyan tizenöt éves, hogy fiúk, én diplomás leszek, és fradista. Miért volt olyan fontos, hogy diplomás legyél, miért volt olyan fontos, hogy a Fradiban játsszál?
– Tényleg tizenöt éves voltam... A Ferencváros csapata ment egy nyugat-európai túrára, és a Sárosi doktor, a Háda, meg szegény Toldi Géza tartottak élménybeszámolót a győri Városi Színházban. A szomszédok, meg az osztálytársaim úgy adták össze a ruhákat, egy cipőt, egy nyakkendőt, hogy elmehessek. Két pengő volt a belépődíj. Ezt a gyerekek két, meg három fillérenként adták össze. Nagyon jó tanuló voltam, fogott az agyam, mindent megjegyeztem, és körülbelül este tíz órakor már adtam is tovább a hallottakat. Aznap este sok pofont kaptak otthon az osztálytársaim, mert későn mentek haza. Mindenki elszökött hazulról, erre az én élménybeszámolómra. Elmondtam nekik mindazt, amit ez a három játékos a színházban mondott. De láttam, hogy ezek még várnak valamit... Még valamivel be kell fejezni, valami frappáns csattanó hiányzik. Akkor mondtam nekik, na, majd meglátjátok, lesz még olyan idő, amikor én ezekkel egy csapatban fogok játszani, és tanár is leszek. Később gyorsan el is kerültem Szegedre, ott végeztem el az egyetemet, magyar irodalom és történelem szakos tanár lettem, majd, de azt hiszem, ezt mindenki úgyis tudja, a Ferencváros játékosa.

– Téged voltaképpen megvett akkor a Ferencváros. Egy télikabátért...
– Igen. Annyi volt az „eszmei értékem”. Úgy vett meg a Fradi, hogy meg sem kérdeztek. A történet a következő: a Szegednél a Gamma és az Újpest jelentkezett értem. Ezek akartak mindenáron szerződtetni, de a zöld-fehérek is csak lementek tárgyalni Szegedre. Én nem tudtam semmiről, elmentem haza Győrbe, a szüleimet meglátogatni. Készülök már vissza, amikor azt mondja az anyám, hogy milyen ruhát készítsen ki. Mondtam neki, hogy zöld inget és zöld nyakkendőt. Anyám rögtön tudta, miről van szó, mert az előző nap az volt az újságban: hová megy a szegedi Lakat? Anyám csak ennyit szólt: „Most már tudom... A Ferencvároshoz mész.” Mondom neki, tessék elhinni, nem tudom, velem még nem beszélt senki, még nem adtak el. Kimegyek Győrben az állomásra, veszek egy újságot; mi van benne? „A szegedi Lakat a Ferencváros játékosa!” Úgy eladtak egy télikabátért, hogy ott sem voltam Szegeden.

– Honnan tudták, hogy neked éppen télikabátra van szükséged?
– Mert látták rajtam, hogy nincs télikabátom.

– És a csapat, a klub, a Szeged mit kapott érted?
– Ha jól emlékszem, négyszáz pengőt. Nagy pénz volt ez akkor...

– Felkerültél a Fradihoz, igaz, talán a legrosszabb időben, hiszen jött a háború. Te voltál katona?
– Nem. Katonaszökevény voltam. A Rókus Kórház katonai parancsnoka Sárosi Béla volt. Tudod, a Sárosi III. Én akkor egy csillagos házban laktam a Lovag utcában, mint keresztény albérlő, és állandóan bujdosnom kellett, mert a házmester nyilas volt. Félt tőlem, hogy én majd beköpöm valahol, mert tudta, hogy tudom, fosztogatja azokat a nyomorult embereket. Béla bevitt a Rókus Kórházba, mint katonát. Ott lettem fűtő. Azt mondta: „Idefigyelj, Csikar. (Így hívott, mint Karcsit.) Itt fűtened kell, mert ha változik a helyzet, meg fogják kérdezni, mi van, hogy van, merre van, akkor én azt fogom mondani, te vagy a fűtő. Ez tuti...” Így is történt. Budapest felszabadítását a Rókus Kórházban vészeltem át.

– Milyen szálak fűzték a klub vezetőit az akkori politikai vezetéshez?
– Minket elmondtak mindenféle fasisztáknak. Pedig a Ferencváros a nagy általánosságban mindig is az egyszerű emberek, a nép csapata volt. Most mondjak neked valamit? Akkoriban mást sem hallottunk, mint a Fradi így fasiszta, meg úgy fasiszta... Az elnök, aki nekem egyébként házassági tanúm volt, a Müller Tintagyárnak volt az igazgatója. Nádas Adolf zsidó ember volt, a Molnár Dumás az intéző szintén. A vezetőség kiállt mellettünk, ez akkor nem volt kevés. Meg is támadták a Fradit, hogy szabotáljuk a nemzeti eszmét. A Ferencváros sohasem volt fasiszta csapat. Tóth-Potya István a magyar antifasiszta ellenállás hősi halottja, mártírja. Hogy egy bizonyos réteg, egy elenyésző kisebbség a klub népszerűségét a saját céljaira esetlegesen felhasználta, az más kérdés. Nekünk, játékosoknak fájt a legjobban.
[A Ferencvárost elsősorban Jaross Andor szerepvállalása miatt bélyegezték meg fasisztának. Jaross a német megszállás alatt működő Sztójay-kormány első belügyminisztere volt (1944. augusztus 7-én lemondott), személye egyet jelent a magyarországi vészkorszakkal. Még belügyminisztersége idején, 1944. augusztus 2-án lett a Ferencvárosi Torna Club elnöke, a tisztséget december 26-ig töltötte be – A szerk.]

Micsoda nevek, micsoda garnitúra! A Ferencváros bajnokcsapata 1968-ból

– Ami az anyagiakat illeti, akkoriban, azt hiszem, nem olyan nagy pénzért játszottatok, megközelítően sem kaptatok annyit, mint a maiak.
– Nekem megvan az első forintfizetésem papírja. Mint Rottenbiller utcai tanár 521 forintot kaptam.
[A mai forintot a II. világháború utáni hiperinflációt követően, 1946. augusztus 1-jén vezették be a pengő helyett Magyarországon – A szerk.]

– És mint játékos?
– Mint játékos pontosan a felét, mint a többiek. Ők kétszáz forintot kaptak, én százat. „Mert neked úgyis van máshonnét jövedelmed.”

– Akkor még nem nagyon voltak külföldi utak, szóval még nem volt nylonharisnya, meg orkánkabát...
– Á, ugyan már... Utazás? Én 1946-ban voltam először nyugati túrán a válogatottal; és ez sem azért emlékezetes a számomra, mert jó alaposan bevásároltunk. Akkor az volt a szokás, hogy két vasúti kocsi volt fenntartva a válogatottnak. Mert olyanról, hogy busz, repülő, még nem is hallottunk. Szóval beszálltunk a hálókocsiba, de én nem akartam lefeküdni, gondoltam, sétálok egy kicsit a folyosón. Velünk utazott dr. Ries István, nem tudom, emlékeznek-e a nevére...

A JÁTÉKOS ÉS AZ EDZŐ

A válogatott labdarúgók arcképcsarnoka, az Antal Zoltán, Hoffer József szerzőpáros által jegyzett Alberttől Zsákig így ír Lakatról, a 13-szoros válogatott játékosról:
„(...) a rendkívül lelkiismeretes, szorgalmas és sportszerűen küzdő labdarúgók közé tartozott. Ügyesen helyezkedett, jó érzékkel szerelt, és szívósan tapadt ellenfeléhez. (Puskás Ferenc például egyetlen hazai védőjátékostól sem tartott, csak Lakattól. Egyszerűen nem boldogult vele.) A védekezés volt az erőssége, de a támadásban is megfelelt.”

Nyúl István, aki a Volánban játszott Lakat doktor keze alatt – amikor a közlekedésiek NB II-es bajnokok lettek 1982–83-ban –, így emlékezett mesterére:
„Amikor megtudtam, hogy a Volánban Lakat Karcsi bácsi lesz az edzőm, büszkeség és elszántság töltött el. Tudtam, hogy közepes teljesítménnyel labdába sem rúgok nála. Amikor az első edzőmeccs után, amelyen négy gólt szereztem, úgy értékelt, hogy én egy súlylökő vagyok, aki ki sem jön a kezdőkörből, azt hittem, végem. De nem lett végem: sokat foglalkozott velem, és szerencsére sohasem hagyott ki a csapatból. Nagyon szerettem a bölcs, igaz, néha kemény értékeléseit, egy idő után tudtam, hogy ezek tulajdonképpen pszichikai felkészítések. A legnagyobb tanulság az volt: néha kikapcsolódhatsz, de ha a pályán ez meglátszik, hívhatnak bárhogy, repülsz a csapatból, mert nincs mese, ez nem játék, hanem sport, küzdelem, és mindig győzelemre kell törekedni. Ennyi év után is csak azt tudom mondani: köszönöm, Tanár úr, hogy a tanítványa lehettem!”

– Igazságügy-miniszter...
– Igen, egy végtelenül rendes, intelligens ember, a Népszínház utcában lakott, és ő volt a labdarúgó-szövetség elnöke. Vele utazott Kéthly Anna, valamilyen kongresszusra Londonba. Szóval én elmentem a fülkéjük előtt, amikor azt mondja nekem a Pista bácsi: „Tanár úr! Jöjjön csak be. Na, mondja el most nekünk úgy, ahogy van, mi újság az iskolában.” Bajban voltam, nem nagyon tudtam először, mit mondjak, furcsa idők voltak, akkor kezdték azt, hogy tanárpajtás, meg nem tudom, mi, minden osztálymegbízott részt vett a konferencián, és szavazati joga volt beleszólni az osztályzatba. Mondom neki: „Pista bácsi, én őszintén szólva ezzel a nagy szabadsággal, amit most a fiataloknak adnak, nem értek egyet. Én is munkásgyerek vagyok, olyan érzelmű, amit ez a rendszer megkövetel, de ennyit bizony nem engednék a fiataloknak...” Csodálkozott az öreg, kérdezi: miért? Mondom: „Egyet elfelejt a Pista bácsi, hogy az a tíz-tizennégy éves kis Pista, akivel én nehezen bírok a Rottenbiller utcai polgáriban, mert már most egyenrangúnak érzi magát a tanárával, az négy év múlva, tizennyolc éves korában, a Szociáldemokrata Párt tagja lesz, és majd ugyanannyi jogot követel magának, mint maga, aki évtizedekig harcolt a pártért.” Megdöbbentek, sokáig csak néztek egymásra, aztán Pista bácsi azt mondta: „Jól van, tanár úr, elmehet. Ötösre felelt, csak aztán a pályán se szedjen be szekundát...” Most mondjam azt, hogy amit elmondtam, az részben sajnos bekövetkezett?
[Dr. Ries István jogász, szociáldemokrata politikus, igazságügy-miniszter, sportvezető. 1945-ben az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja, 1945 júliusától 1950 júliusáig igazságügy-miniszter. Több sporttisztséget is betölt: a háború előtt társelnöke, elnöke, ügyésze a Magyar Futballbírák Testületének, 1945-ben a Legfelsőbb Ötös Sporttanács elnöke, majd ismét elnöke a Magyar Futballbírák Testületének, de már a Magyar Labdarúgó-szövetség első embere is; 1947–1950 között áll az MLSZ élén. 1950. július 7-én koholt vádak alapján letartóztatják, a váci börtönben hal meg még az év szeptemberében. 1956-ban rehabilitálják – A szerk.]

– Azt hallottam, gyakran hajnalig együtt voltatok a csapattal, magyarán együtt mulattatok hajnalig, és aznap délelőtt tízkor mentetek edzésre...
– Ott izzadtuk ki a fröccsből a szódát... Az edzésen! De mindig ott voltunk. Olyan nem létezett, hogy valamelyikünk is akárcsak egyszer, egy kimaradás miatt hiányzott volna. Volt egy szállóigénk is ezzel kapcsolatban, mindig azt mondtuk: a mi csapatunk azért jó csapat, mert a nagyfröccs és a vezetőség elleni gyűlölet tartja össze...
[1948 márciusában a hivatalban lévő budapesti rendőrfőkapitány, Münnich Ferenc foglalja el az FTC elnöki székét. Ideológiailag Jaross ellentéte: keményvonalas kommunista. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrál, 1922 és 1936 között a Szovjetunióban él. Harcol a spanyol polgárháborúban, majd – partizánként – a II. világháborúban is. Moszkvában, ahonnan 1945-ben tér haza, számos később hatalomra kerülő kommunista elvtársat ismer meg (ennek köszönhetően lehet majd az ötvenes években belügyminiszter és miniszterelnök). Az elnöki tisztséget Münnich 1950. február 16-ig tölti be az FTC-ben, amikor is a klub fuzionál az ÉDOSZ-szal, egyszersmind felveszi annak a nevét. Bajnoki mélypontok, játékos-elvezénylések, újabb erőszakos névváltoztatás (Bp. Kinizsi) és a klubszínek „átmázolása” (piros-fehér) – az 1956-os forradalomig húzódik az egylet leggyászosabb időszaka... – A szerk.]

– Te 1953-ban játszottál utoljára, majd edzőként sok csapat következett, és elég sok konfliktus. Most egy picit utánanéztem, hogy milyen jellegű konfliktusaid voltak. Vannak közöttük egészen mulatságosak is. Állítólag egy nagy tekintélyű vezető csinált egy felkészülési tervet, neked, az edzőnek, amit átadott, és amit valószínűleg meg kellett volna fogadnod. Ehelyett kijavítottad a benne levő helyesírási hibákat, és visszaküldted neki.
– Így volt! Egyszer az MLSZ titkárnője kezembe adott valóban egy ilyen iratot. Kérdezte: „Karcsi, nézze, maga most mit csinálna? Tele van helyesírási hibával.” Mondtam neki, itt két dolog lehetséges. Vagy ugyanígy leírja, és akkor még abban az idegen körben is, ahová ez kerül, nevetségessé válik az illető, vagy kijavítja, de akkor viszont mikor fogja megtanulni a helyesírást? Én úgy tudom, ezt a gyerek úgy tanulja meg, hogy a bal oldalra a tanár kiírja neki a helyeset, és akkor másodszorra már tudni fogja. De hogy ha a tanár bent hagyja a szövegben?

– Volt neked másféle összetűzésed is...
– Most mondd meg nekem, ez miért összetűzés?!

– Igazad van, ez nem összetűzés. Ez tanári segédlet... Végül is nem osztályoztad le?
– Nem.

– Csak kijavítottad...

– Azt sem tudtam egészen, mert annyi volt benne a hiba, hogy a végére kifogyott a piros tinta a tollamból...

– Tulajdonképpen a beszélgetés vége mi egyéb lehetne, mint az, hogy dr. Lakat Károly éli a nyugdíjasok életét, Krúdyt olvas és Szép Ernőt, ki tudja, hányadszor nézi végig a Hadtörténeti Múzeumot. Voltam a lakásán néhány nappal ezelőtt, gyönyörű szép, barátságos otthon, tele a régi idők tárgyi emlékeivel, a régi idők nagy csapatairól fényképek a falon, a vitrinben serlegek, a győzteseknek járó érmek, plakettek, és így tovább, és így tovább. És emlékszem, a falon van egy kép. Labdarúgó példaképének, Toldi Gézának a képe, ugye?
– Igen.

– A te fényképed lesz majd valahol, valakinek a falán?
– Nem hiszem, mert én nem voltam olyan legendás hírű játékos, mint Toldi Géza. Én magam nagyon hasznos csapatjátékos voltam csupán, akire mindig lehetett számítani, de semmi több. Géza az más volt... Éppen valamelyik nap voltam kint a sírjánál. Állítom neked, ilyen szép, ilyen kifejező síremlék kevés van Magyarországon. Egy fehér márványlap, és zöld márványból arany betűkkel rajta, hogy Toldi Géza, meg az évszámok. És egy fémből vagy alumíniumból stilizált hálórészlet, meg egy természetes nagyságú futball-labda, úgy, ahogy befúródik a hálóba.
[Toldi Géza alig több mint egy évvel a beszélgetés előtt, 1985-ben hunyt el. Sírját a Tempó Fradi Alapítvány kezdeményezésére 2011-ben újították fel. Lakat Károly éppen Toldi búcsúmeccsén mutatkozott be a Ferencvárosban 1943. augusztus 1-jén, a nem kevésbé legendás emlékű Schaffer Alfréd trénerkedése idején – A szerk.]

NSO-CROSSOVER

Emlékinterjú-sorozatunk eme darabja egy másik szériába is beilleszthető: az egy éve útjára induló II. világháborús sorozatunkba (a keresztezési pont természetesen a háború), amelyben – a bevezető epizódon túl – a Sárosi fivérekről, valamint Puskás Ferenc pilisi „vendégjátékáról” írtunk eddig.

Tatabányai csapatképrészlet 1980–81-ből, amikor Lakat doktor a 2. helyre kormányozta be a Bányászt az NB I-ben

2022.01.18 23:32:13

Labdarúgó NB I CSILLAG PÉTER

ALAPVONAL. Józan belátás, végtelen türelem és tudatos közeledés segíthet megbirkózni a történelem súlyos örökségével, és legjobb hitünk ellenére sem lehetünk meggyőződve arról, hogy nemes futballszakmai törekvések átírhatják a sok évszázados társadalmi kódokat.

2022.01.17 21:22:16

Labdarúgó NB I MALONYAI PÉTER

ALAPVONAL. Nálam ilyen Aschner Lipót. Jövő héten lesz 150 éve, hogy megszületett, ma hetven esztendeje hunyt el, ám mint a kiemelkedő személyiségek általában, nem csupán a kerek évfordulókon érdemeln(én)ek említést. A minőségre esküdött, ám a földön járt. »Amíg én állok az Újpest élén, addig sportbeli elhatározásokat sohasem fog nálunk anyagi szempont irányítani.«

2022.01.16 22:00:48

Labdarúgó NB I N. PÁL JÓZSEF

ALAPVONAL. Lehet, míg az Aranycsapat a modern futball origója, addig Deák Bamba a hőskor ideájának utolsó világszínvonalú példázója? Aki a diadal reményének eleven modellje volt Szentlőrincen és az Üllői úton, a közösség daliájaként, s a játék leginkább mámorító pillanatával, a góllal oly sokszor adott örömet, mint rajta kívül senki a világon ily rövid idő alatt.