Ezüstjubileum – a Honvéd–Fradi rangadó előtt köszöntötték Bozsik Józsefet

 „Miután a két együttes kivonult a pályára, a gyepszőnyeg közepén kis ünnepség zajlott le. Bozsik József játékos-pályafutásának 25. évfordulóját ünnepelték. A közönség nagy tapsa közepette Csonka Tibor, a Bp. Honvéd elnöke üdvözölte a kiváló játékost. Klubja nevében csokrot nyújtott át Bozsiknak. Más klubok játékosai közül Szusza Ferenc, Sándor Károly és Vilezsál Oszkár köszöntötte a sokszoros válogatott játékost” – írta a Népsport 1960. december 5-én a Bp. Honvéd–Ferencváros bajnoki tudósításának elején. A Honvéd 4:2-es győzelemmel ünnepelte meg a jubileumot, az értékelés szerint „Bozsik, mint hátravont középcsatár kitűnő labdákat adott társainak, és sérülése után is volt több jó leadása.”     

Az első Honvéd-gól előtt ő passzolt a befutó Nógrádi elé. A találkozót kettős rangadó keretében rendezték, a 0:0-s döntetlennel végződő Ú. Dózsa–MTK jelentette a főmérkőzést. A Honvéd meccsét kis rangadónak titulálta az újság, mert a csapat a bajnoki tabella alsó régióiban szerepelt. A Fradi a második helyen állt – a meccset követően visszacsúszott az ötödikre –, csupán az volt kérdéses, hogy Mátrai Sándor vállalja-e a játékot vagy sem. Vállalta, ám csapata két góllal kikapott.

Szintén a Népsport december 5-i számában Fekete Pál      A rőzseláng fényénél      című írásában személyes hangon emlékezik meg az Aranycsapat jobbfedezetének 25 éves évfordulójáról. A futballista első labdaérintésénél a cikkírónak az jutott eszébe, hogy negyedszázaddal korábban   „a kis Bozsik gyerek a Kispesti AC csapatában először rúgott a labdába…”     

Fekete egy történetet idézett fel. Már a londoni 6:3 után, de még a 7:1-es győzelemmel végződő magyar–angol előtt az egyik brit lap azzal küldte riporterét Magyarországra, hogy „nézzen bele a magyarok »boszorkánykonyhájába«, lesse el a műhelytitkokat. És beszélgessen néhány nagy tudású játékossal, például Bozsik Józseffel.”     

A találkozó előtti edzőmérkőzések zömét vidéken játszotta válogatottunk, ezekre az újságíró is elutazott. Egy meccset követően a helyiek szalonnasütésre invitálták az együttest, az angol Bozsik mellé ült, aki nagy szakértelemmel csöpögtette a zsírt a kenyerére, közben emlékezett fiatal korára:  „Mit adtam volna akkor egy ilyen falatért… Amit kerestem, haza kellett adnom, szűkösen éltünk, szüleim öt gyereknek keresték a kenyeret. Szalonna ritkán jutott mellé…”     

Bozsik 14 évesen kifutóként dolgozott, a szalonnasütést napszámos korában tanulta. Hozzátette:      „Hogy múlik az idő. Amikor még a kispesti Lipták-réten este vakulásig rúgtuk a labdát…     ”

Cucu emlékezéséből nem maradt ki az sem, hogy lakatosinasnak állt a Hofherr-gyárban, továbbá, hogy 1947-ben először válogatott lett. A brit kolléga szerint a  „hajdani kölyökjátékosból, a napszámosból Európa egyik legkiemelkedőbb tudású fedezete lett. Bozsik valóban ebben a szerepkörben iskolát csinált. A világ labdarúgó-társadalma megismerte tudását, a helyzetmegoldások sokrétű változatának igazi mesterét. Bozsik ott volt a klubcsapatában és a válogatottban is, amikor fényes sikerek világították meg labdarúgásunk útját. És ott van ma is, negyedszázados nagyszerű játékosmúlttal a háta mögött. (…) Úgy él a labdarúgás híveinek szívében, mint az ifjú labdarúgók példaképe, akit esztendőkkel ezelőtt a rőzseláng fénye világított meg, s most sporttársadalmunk osztatlan szeretete veszi körül.”     

Ha a fenti passzust alaposabban elolvassuk, a brit újságíró cikke keveredik Fekete véleményével, igaz, ez semmit sem von le Bozsik érdemeiből. A cikkíró hozzátette: „Kár, hogy nem ünnepelhettük meg a 100. válogatottságát, pedig nagyon közel járt már hozzá, csak néhány válogatott mérkőzés hiányzott a három számjegyű jubileumhoz.”     

A nagyszerű futballista ekkor 96-szoros válogatott volt, igaz, 1959. november 8-án az NSZK 4:3-as legyőzése során játszott legutóbb a legjobbak között, Göröcs János helyére állt be a 75. percben – más kérdés, hogy aztán Bozsik lett az első magyar labdarúgó, aki átlépte a 100. válogatottságot.

A Képes Sport sem feledkezett meg a kiváló jobbfedezetről.      „Bozsik József vasárnap ülte ezüstlakodalmát a labdarúgással.”      A tudósító gratulált Cucunak, aki a cipőjét fűzve ezt válaszolta:      „Köszönöm. De… jobb szeretném, ha még csak az ötödikhez gratulálnátok.”      Gólpasszát pedig így örökítették meg:      „Bozsikot ketten közrefogták, éppen a sár közepén. Csetlett egyet jobbra, akkor eldőlt az egyik védő. Botlott egyet balra, akkor eldőlt a másik is. Aztán meredeken keresztbe vágta     ,      úgyhogy Nógrádi szinte már merő kénytelenségből is a bal alsó sarokba bombázott.”     

A konklúzió:  „Bozsik harmincöt éves. Öreg játékos? Klasszis játékos! A többi meg – csak rajta múlik.”     

A Labdarúgás 1961. januári száma foglalkozott az ünnepelttel, aki így foglalta össze az eltelt negyedszázadot: „A labdarúgó élete, még ha bármily tehetséges is, fáradtságos, nehéz, kemény. Ilyen volt ez a 25 esztendő, s tudom, ilyen lesz a most következő 25 is. Hogy miért? – tehetik fel joggal a kérdést. Azért, mert én így akarom és nem is tudom elképzelni másként az életem   – mondta Bozsik. – Edző szeretnék lenni, méghozzá jó edző, kereső-kutató edző, aki sohasem lehet megelégedve sem magával, sem az elért eredménnyel. Nem emlékszem vissza arra, mikor voltam elégedett a játékommal. Még az angol–magyar után sem…”     

Hozzátette, hogy elvégzi a Testnevelési Főiskola hároméves edzőképző, szakoktató fakultását, s beszélt karrierje befejezéséről is:   „Visszavonulás az aktív labdarúgástól? Igen, természetesen ez is elkövetkezik, bár valóban visszavonulni szinte lehetetlen, hisz ez egy sírig tartó szerelem a labdával. (…) Mindig is mondtam, hogy nekem három szerelmem van: a családom, a futball-labda és a Bp. Honvéd. Egyiket sem hagynám soha cserben, hiszen annyi szépet és jót kaptam mindannyiuktól.”      Bozsik beszélt arról is, hogy a következő negyedszázadban klasszis játékosokat szeretne nevelni, de közelebbi terv, hogy a Honvéd újra régi fényében csillogjon. A szerző hozzátette, a Bozsik házaspár nagyon szeretne egy kisbozsikot, legyen az fiú vagy lány. Cucu mondta is: „Mackó, baba és sokmiegymás már ott sorakozik, no igen, a futball-labda mellett.”     

Szóba került a Lipták-rét, Kő András      Bozsik      című könyvében így ír a legendás helyről:   „Kispesten, a főváros peremén, pontosabban a Lipták-réten a gyerekek az év háromszázhatvanöt napján a labdát rúgják. Más szórakozásuk nincsen. Egyérintős játékot játszanak, fejelőbajnokságokat tartanak. Utóbbit teniszlabdával. Szinte megszakítás nélkül folynak az úgynevezett dekázóversenyek. (…) A fiúknak most mindennél fontosabb a labda. Az iskolával keveset törődnek. Ők már készülnek életük nagy játékára, amely megdobogtatja majd a szíveket, tapsra és lelkesedésre gyújt.”     

Szűcs Nándor intéző ezt mondta róla:   „Bozsik már 1936-ban, tizenegy éves korában itt volt a pályán. Kis töpörtyű gyerek volt, de már akkor zseniális dolgokat csinált. Mégis kevesen látták meg benne a későbbi nagy futballistát.”     

Maga Bozsik így emlékezett: „Csoda szép volt! Pedig de sokszor éhesek maradtunk. 1936–37-ben így állt fel a kölyökcsatársor: Eisemann, Bozsik, Boros, Puskás, Nyers. Kétszáz gólt is lőttünk egy szezonban! A mérkőzések után együtt maradt a csapat. Nem is akartunk külön utakon járni. A moziba is együtt ültünk be. Reggeltől estig futballoztunk, úgy kellett lekergetni bennünket a pályáról.”     

Nem kellett sok időnek eltelnie, meglátták benne a későbbi nagy futballistát: Bozsik József 1943. október 17-én a Vasas ellen bemutatkozott az NB I-ben a Kispestben a hazai, 5:2-re elvesztett mérkőzésén, amelyen a kaput bátyja, István védte. Cucu Mészáros Józsefet helyettesítette a középcsatár posztján a Bozsik I – Olajkár I. Csizmadia – Zalai, Pünkösdi, Urhegyi – Egresi, Bozsik II, Nemes, Badics, Nonn összeállítású együttesben. Később ezt nyilatkozta bemutatkozásáról:   „Még túlságosan nagy volt számomra az NB I irama, s egy ideig nem is tudtam újra bekerülni a csapatba.”      Az is kiderült, hol szeret igazán játszani:   „Valahogy jobban érzem magam a fedezetsorban, mint a csatársorban. Szívesebben vállalom ezt a feladatot. Nem függök annyira a társaimtól. A fedezet állandó játékban van.”     

Az Aranycsapatban jobbfedezetet játszott, de ha később a szükség úgy hozta, klubjában – és a legjobbak között is – a csatársorban is vállalta a játékot.
           
EMLÉKEZTETŐ     
Bp. Honvéd–Ferencváros 4:2 (4:0)     
1960. december 4., Budapest, NB I, 12. forduló     
Népstadion, 30 ezer néző, vezette: Kaposi
Bp. Honvéd: Faragó – Szőcs, Törőcsik, Józsa – Galambos, Kotász – Cserjés, Tichy, Bozsik, Gilicz, Nógrádi. Edző: Babolcsay György
Ferencváros:  Horváth – Mátrai, Gerendás, Sári – Vilezsál, Kocsis – Friedmanszky, Rákosi, Albert, Orosz, Fenyvesi dr.  Edző:  Tátrai Sándor
Gólok: Nógrádi (1.), Tichy (4., 22.), Cserjés (25.), illetve Friedmanszky (50.), Albert (70.)
Kiállítva:  Kocsis (48.)