Kádár Tamás: Nem készített fel anno az NB I az európai futballra
Nehéz volt a döntés?
Nem, mondhatom, egyáltalán nem – mondta lapunknak Kádár Tamás, a pályafutását 36 évesen befejező 57-szeres válogatott futballista, aki pénteken a Puskás Akadémia elleni bajnoki előtt jelentette be visszavonulását.
Pedig ilyenkor azt szokták mondani, hogy nehéz. Elszakadni attól, amit az ember a legjobban szeret…
A futballért sokat megtettem, jó néhányszor legyőzve a fájdalmat. De van, ami a labdánál is fontosabb: számomra a család szent és sérthetetlen. Amikor édesapa lettem, átéltem, milyen feladatok hárulnak a páromra, amikor edzőtáborba vagy csak idegenbeli bajnoki mérkőzésre kell mennem. Akkor megbeszéltük: ha összejön a kistesó, abbahagyom, mert bár tudom, mások akár három gyerek mellett is dolgoznak reggeltől estig, ha megtehetem, hogy minden időmet az apai teendőkre szánjam, így teszek. Persze, ha huszonöt éves lennék, az más helyzet lenne, de harminchat vagyok. Amikor az MTK Budapest vezetőivel szerződést hosszabbítottunk, akkor is mondtam: ha jön a második gyerkőc, befejezem, és a téli felkészülésnél jeleztem is, a tavasz lesz nekem a vége. A nyáron bővül a család, és immár főállású apuka lehetek. A szüleim veszprémiek, a párom családja erdélyi, mi Mogyoródon találtuk meg az otthonunkat, vagyis viszonylag távol vagyunk, emiatt is szeretnék megadni minden segítséget a társamnak.
Ilyenkor mindig a szép pillanatokra emlékezünk, az M4 Sportnak adott interjúban ön is felidézte a 2016-os Európa-bajnokságot – ezért inkább az önnel kapcsolatos, talán nem eléggé kibeszélt esetekre kérdeznék rá. A 2019-es spliti Eb-selejtező a csapatnak és önnek sem sikerült, de miért kellett, hogy az a vereség a válogatott karrierjére is pontot tegyen?
Ez nehéz kérdés, mert a címeres mez volt nekem mindig a legfontosabb. Kitűnő kapcsolatom volt Marco Rossi szövetségi kapitánnyal, de aztán ez megváltozott. Akkoriban Kijevben heti két meccset játszottam az Európa-ligában, a bajnokságban, kifacsarva jöttem haza, és nem tudtam magam kipihenni a meccsekre, nem tudtam úgy teljesíteni, ahogyan szerettem volna. Akkoriban kecsegtető ajánlat érkezett Kínából, harminc voltam, az anyagi lehetőségek miatt igent mondtam, de aztán jött a koronavírus-járvány, nem lehetett utazni, messze voltam. Egyértelmű volt, hogy onnan nem leszek válogatott – örülök, hogy ötvenhét mérkőzésen viselhettem a címeres mezt, nem rágódom azon, mennyi lehetett volna.
A másik érdekes helyzetbe Újpesten került: mi történt a lila-fehéreknél?
Nagyon tetszett az a jövőkép, amelyet felvázoltak nekem, és amely igazán most indult be a klubnál. Haza akartam jönni, a csapat kieső helyen állt, és úgy éreztem, tudok segíteni. Volt egy sérülésem, talán túl korán edzettem a többiekkel, amikor az egyik taktikai gyakorláson Milos Kruscsics vezetőedző indulatosan számon kért valamit Lirim Kastratin: egész pontosan a sípot, mappát a földre dobva megindult felé, és úgy tűnt, neki is megy, s ekkor közbeléptem, nem engedtem, hogy fizikai kontaktus történjen. A védőt megviselte az eset, zokogott, miközben a többiek hálásak voltak nekem, hogy közbeléptem: nem tartottam ezt nagy tettnek, csak így éreztem helyesnek, még akkor is, ha tudom, az edző a főnök. A békéscsabai kupameccsen szerdán játszottam, szombaton a Puskás Akadémia érkezett Újpestre, és mert előtte sérült voltam, nem volt gond, hogy csere vagyok. De amikor a 90+1. percben szóltak, álljak be időhúzó csereként, a szögletzászlónál, ahol melegítettem, kicsúszott egy káromkodás a számon: voltak ott fiatalok, akiknek sokat jelentett volna beállni egy percre, de az edző dönt, beálltam. Nyertünk, másnap hívtak, hogy nincs rám szükség, onnantól a tartalékok öltözőjében volt a helyem. Ezt sajnálom nagyon, mert hittem abban, hogy a mentalitásommal, a tudásommal segítségére lehetek a csapatnak. A játékosok győzködték az edzőt, vegyen vissza, szükségük lenne rám. A nyáron aztán jelezte a szakvezető, számít rám, csakhogy Roderick Duchatelet, az akkori belga tulajdonos addigra már eldöntötte, hogy nem maradhatok. Pedig, ha rajtam múlt volna, Újpestről vonulok vissza.
Így előbb Paksra került, majd az MTK lett az utolsó klubja.
És örülök ennek, nagyon jól éreztem magam kék-fehérben.
Mit bánt meg?
Talán csak azt sajnálom, hogy húsz éve a magyar bajnokság nem készített fel az európai futballra, pláne nem a Premier League-re, főleg emiatt volt sérülésekkel teli az a négy és fél év. Tizenhét évesen kerültem ki, nem álltam készen még arra, ami ott várt, de ezt sem bánom, mert azok az évek rengeteget formáltak rajtam, érettebb személyiség lettem. Persze amikor azt láttam, hogy a tartalékcsapatban a cserém később tíz évig játszott az angol bajnokságban, eszembe jutott, alakulhatott volna másképpen is, de semmiféle rossz érzés nincs bennem. Sérülések, csalódások, kudarcok is voltak, mégis csodálatos húsz évet töltöttem a profi futballban.
