Főhajtás a Ló-havas előtt – Csinta Samu publicisztikája

TIZENÖT NAP MÚLVA Milánóban fellobban a láng, és elkezdődik a 2026-os téli olimpia. Ilyenkor mindenfelé sorjáznak a különböző összefoglalók, amelyeket jó ideje már csak leporolni kell, illetve hozzáírni a legutóbbi játékok rövid krónikáját, és máris kész a teljes sorozat. Az emlékidézés indokoltságához nem férhet kétség, jó lenne persze legalább az azóta elhunytak, netán különböző okokból érmüktől megfosztottak történetével frissíteni, de úgy tűnik, egyelőre tartja magát „a történelem egyszer már megtörtént” álláspontja. Holott lassan már én is érteni vélem, mitől élő és lüktető tudomány a történelem.

Az elkövetkezőkben viszont olyan olimpiára emlékezünk, amelyet meg sem rendeztek. Mi, magyarok már csak ilyenek vagyunk, vannak ügyeink, amelyeket nem engedünk feledésbe merülni, és ha egyelőre nem is sikerült megvalósítani, legendává nemesítve éltetjük tovább a közös emlékezetben. Ilyen a borsafüredi téli játékok ideája is, amelyet 1948-ra terveztek a magyar sportilletékesek. Nem tudom, az eszkalálódó világháborús körülmények között egyáltalán mennyire gondolhatták komolyan bármilyen olimpia megszervezését, de tervezni, álmodozni a legsötétebb zugokban, a legkilátástalanabb helyzetben is lehet. Pláne olyan felfokozott állapotban, mint amilyet Észak-Erdély 1940-es „visszatérése” keltett.

Mint ismeretes, a 1940–1944 közötti „kis magyar világ” olyan beruházásokat valósított meg, amelyek máig meghatározzák Erdély életét és arculatát. A vasúti, közúti, illetve reptérfejlesztések, a hídépítések, sőt a telefonhálózat korszerűsítése mind-mind a visszatérő Erdély felzárkóztatását célzó kormányzati elkötelezettségről és lépésekről tanúskodnak. Akárcsak a fürdő- és szállodakapacitás növelése, az elsősorban Székelyföldet és a Radnai-havasokat célzó menedékház-építő és rekonstrukciós program. Miért akadnánk hát fenn azon a feladaton, amelyet 1940-ben Déván István kapott: amikor a „magyarországi Garmisch-Partenkirchen” létrehozásának szándéka felvetődött, őt, az első magyar téli-nyári olimpikont kérték fel Kárpátalja és Erdély ez irányú feltérképezésére, illetve javaslattételre, hol lehetne kialakítani a régi-új Magyarország téli sportközpontját.

Több hónapon át tartó tanulmányút után Déván a Radnai-havasokat, Borsa község környékét jelölte meg helyszínül, tudhatjuk meg Killyéni András kolozsvári sporttörténésznek a Korunk című havilapban megjelent tanulmányából. Javaslatára a Nemzetközi Síszövetség illetékes bizottsága 1941. október 23-án a helyszínen járt, és minden szempontból alkalmasnak találta a Radnai-havasok északi részén, 830 méter magasan, hóban bővelkedő, szélcsendes helyen fekvő Borsafüredet. Ahol sürgősen jelentős infrastrukturális fejlesztésekbe is fogtak, és a Ló-havas északi oldalán 1941–1942 telére kialakított mintegy három kilométeres, 847 méter szintkülönbségű, nemzetközi viszonylatban is igen színvonalasnak számító olimpiai pályára decembertől májusig ontotta magából a sízőket a közvetlenül Budapestről érkező gyorsvonat. 

A tündérmesét azonban elsodorta a háború lavinája, és ezzel meg is érkezhetünk a mába. Az éveken át tetszhalott állapotba süllyedt, a hajdani szállodákat romos állapotba hozó romániai nemtörődömség szerencsére már a múlté, a lejtőkön újra csattognak a sítalpak. A 2600 méteres pályahossz, a már említett szintkülönbség, a 60 méteres szélesség világkupaversenyek megrendezésére is alkalmassá tehetné a borsafüredi lejtőt, ezzel együtt kezeljük inkább megelőlegezett bizalomként, hogy a Nemzetközi Síszövetség 2021-ben olimpiai pályának minősítette. Már csak térben és időben kellene a helyére illeszteni a történetet, s közös büszkeség forrása is lehetne a hegyoldal – és a hivatkozás a játékokra.

A borsai olimpiai álomról ugyanis a sípálya aljában felállított óriásplakátok tájékoztatnak, az érdeklődő román és angol nyelven szerezhet tudomást róla, hogy 1940-ben Déván István magyar sportolót, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagját (természetesen nem volt az – Cs. S.) bízták meg az 1948-as (1944 lenne a helyes dátum – Cs. S.) téli játékok megszervezésére legalkalmasabb helyszín megtalálásával. Arról is értesülhetünk, hogy a rendezvényközpont kiépítésének egyik támogatója az 1937-es orvosi Nobel-díj kitüntetettje, „Szent Albert” volt. Utánanéztem, abban az esztendőben nem valamelyik vallás szentjének, hanem Szent-Györgyi Albert professzornak ítélték oda az elismerést. Az embernek óhatatlanul déja vu érzése támad: a kolozsvári vasúti pályaudvar falán sokáig csúfoskodott a mindenkori állomásfőnökök nevét és „regnálásának” idejét rögzítő tábla. Amelynek tanúsága szerint 1919 előtt, illetve 1940–1944 között vagy nem volt, vagy nem volt fellelhető az aktuális állomásparancsnokok neve. „Ismeretlen”: sokáig ez állt a táblán…

Világjárt síző ismerősöm szerint a borsafüredi pálya minősége egyelőre nem éri el az ausztriai színvonalat, de egyre inkább közelít hozzá. Az összehasonlítás realitására minden bizonnyal jótékony hatást gyakorol az idei kivételesen havas és hideg tél, a természet sok mindent képes pótolni, illetve eltakarni. A probléma persze globális, az olimpia olaszországi szervezői is csak mostanában nyugodtak meg, hogy legfeljebb kis részben kell majd műhóra terelgetni az ötkarikás versenyzőket. Az általános felmelegedésbe azonban legfeljebb apróbb „műszaki hiba” csúszhatott, így az is abszolút indokolt felvetésnek tetszik, hogy a globális felmelegedés miatt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság szűkíteni készül a téli játékok lehetséges házigazdáinak listáját. A szervezet friss tanulmánya szerint ugyanis a versenyek megtartásához szükséges infrastruktúrájú, megfelelő vastagságú hótakarójú és azt biztosító hőmérsékletű 93 hegyvidéki régió közül a klímaváltozás következtében a 2050-es évekre csak 52 marad világszerte, 2080-ra pedig 30-ra is csökkenhet a számuk. És mivel Európa a leggyorsabban melegedő kontinens, valószínűsíthetően a téli olimpiák helyszínszűkítésének is kontinensünk lesz a legnagyobb vesztese.

Borsafüred nyilván nem ennek a folyamatnak lesz az áldozata, elsősorban nem ezért ragad meg örökre az olimpiával kapcsolatos, szívünknek keserédes legendák tartományában. Mint ahogy az a vélekedés is, amely szerint a máramarosi településen a németországi Garmisch-Partenkirchenben szervezett 1936-os téli olimpiánál magasabb színvonalú játékokat tudtak volna rendezni. Ha a sors is úgy akart volna.

Nem úgy akarta, az eposzi kezdeményezés emlékét viszont jó lenne a történelmi valóság szellemének megfelelően ápolni. Annál is inkább, mivel Borsafüred története immár Killyéni Andrásnak köszönhetően az Olimpiai álom a Radnai-havasokban című könyvben is napvilágot látott, rövidített román változatát Borsafüreden a helyieknek is bemutatták. A kötet alapján Szarka Nóra rendezésében film is született Olimpiai álom Erdélyben címen, amely korabeli felvételeket is felhasznált, így mozgóképes bizonyítékai is vannak a borsai kezdeményezésnek, amely nemcsak a verseny-, hanem a szabadidősport szempontjait, sőt, mi tagadás, katonai célokat is hivatva lett volna szolgálni, ide tervezték ugyanis a magyar hegyivadász-kiképzés egyik bázisát.

A nemzetközi konjunktúra kínálta lehetőségek meglovagolása, megkapóan szép emberi történetek és egy merészségében is nagyszerű sportálom – talán így összegezhető a borsafüredi olimpia bimbóban maradt terve. 
A jubileumi, 25. téli játékok előtt néma főhajtást érdemel.

A NEMZETI SPORT MUNKATÁRSAINAK TOVÁBBI VÉLEMÉNYCIKKEIT ITT OLVASHATJA!