Labdarúgás: Szatmári Sándor a világon mindenütt magyarnak vallja magát

 

– Magyarországon időnként előfordult, hogy összekeverték az 1972-ben budapesti Eb-negyeddöntő magyar–román mérkőzésén egyenlítő Szatmári Lajossal. Tud erről?
– Igen, hallottam róla − válaszolta lapunknak Szatmári Sándor, a korábbi ragyogó hátvéd, aki ma tölti be 70. életévét. − Lajos hét évvel idősebb nálam, már-már generációnyi a különbség. A szakma tisztában volt vele, melyikünk kicsoda. Ő a védelem jobb oldalán futballozott a Steauában, én középen a Dinamóban. A románoknál ő Satmareanu egy, én Satmareanu kettő néven szerepeltem. De Németországban ismét Szatmári néven élek. A világon mindenütt magyarnak vallottam, vallom magam.

– Kik voltak magyarok a román válogatottban, akikkel együtt játszott?
– A hetvenes évek második felében Kun Attilával, Vígh Józseffel, Hajnal Gyulával, Bölöni Lászlóval is pályára léptem. Rövid ideig Kovács István volt a szövetségi kapitány.

– Milyen viszonyban voltak a román labdarúgókkal?
– Nagyon jóban voltunk. Nem mondom, hogy az öltözőbe nem szűrődött be a politika, de még nem torz módon. Játékosként intelligensen kezeltük a helyzetet, ebben a másik oldal, például Mir­cea Lucescu vagy Dudu Georgescu is partner volt. A hetvenes évek vége felé, amikor Romániában teret nyert a sovinizmus, a Ceausescu-rendszer erőszakos románosítása, onnantól kezdve nemigen beszélhetünk jó viszonyról. Igaz, ebből én már nem sokat tapasztaltam, mert 1979-ben elhagytam Romániát.

– Szülővárosából, Nagyváradról önszántából került a Dinamóhoz?
– Ez összetett kérdés. Váradon a Crisul Oradea színeiben tizenhét évesen mutatkoztam be az első osztályban. Ady Endre városa jelentette a gyökereket a magyar futballhoz, igazi közösség voltunk. Az első vidéki magyar bajnok, a híres NAC szelleme még élt az emberekben, bennünk, fiatalokban is. Hamar felfigyelt rám a Dinamo, nem volt tanácsos nemet mondani. Édesanyám románul alig tudott, a Dinamo vezetői pedig elmondták, így is, úgy is elvisznek katonának, jobban járok, ha a Dinamót választom, mint a Steauát. Mindig foglakoztatott, hogy kipróbáljam magam nyugaton profiként. Az első lépés volt egy bukaresti nagycsapathoz kerülnöm bár az akkor még nem is körvonalazódott, hogyan juthatnék ki egyáltalán. Nagyváradhoz képest a Dinamo jelentős ugrást jelentett: olyan csapattársaim voltak, mint a már említett Mircea Lucescu, Dudu Georgescu vagy Cornel Dinu. Nyertünk is három bajnokságot.

– Aztán 1979-ben fogta magát, és az Eintracht Frankfurt elleni UEFA-kupa-visszavágó után nem tért vissza Romániába, vagyis disszidált.
– Említettem, hogy szerettem volna nyugati profi klubnál futballozni. Romániából legálisan nem lehetett szerződéshez jutni. S noha a Dinamo kivételezett helyetben volt otthon, finoman fogalmazva sem rajongtam a rendszerért. Sem a kommunistákért, sem Nicolae Ceausescuért. Leléptem.

– Nem nyúlt ön után a Securitate? Vagy nem vegzálták a szüleit?
– Nagyon figyeltem kint, kinek mit mondok, Romániában a szüleim már nyugdíjasok voltak, nem nagyon tudtak nekik ártani. De volt intő példa, éppen az NSZK-ban: Lutz Eigendorf a BFC Dynamo középpályásaként választotta a nyugati oldalt, az Eintracht Braunschweig labdarúgója lett. Autóbalesetben hunyt el furcsa körülmények között, amely mögött a keletnémet titkosszolgálatot, a Stasit sejtették. Engem a román szövetség kezdeményezésére az UEFA eltiltott egy évre, ennek következtében nem lehettem a Bayern München futballistája. Hans-Georg Schwarzenbeck Achilles-ín-szakadást szenvedett, Csernai Pál edzőnek szüksége volt azonnal bevethető centerhalfra. Már a szerződés részleteit is tisztáztuk, amikor egy évre eltiltottak. Annyiban mégis szerencsém volt, hogy a korszak másik élcsapatához, a VfB Stuttgarthoz kerültem olyan nagy nevek mellé, mint Karl-Heinz Förs­ter, a testvére, Bernd vagy Karl Allgöwer, Hansi Müller, az osztrák Roland Hattenberger, a francia Didier Six.

– Kalandvágyból került Amerikába?
– Nagyon jó szerződést kaptam Fort Lauderdale-ben, de két év után, 1984-ben megszűnt az MLS, visszatértem Németországba.

– Trierbe, ha jól tudom.
– Igen, Karl Marx szülővárosába kerültem. Az elején még morogtam is, én, aki gyűlölöm a kommunistákat, éppen itt telepedtem le…

– FIFA-licences menedzserként is dolgozott rövid ideig.
– Nem volt az én világom. Állandóan utazni kellett meg csencselni. A magyarok közül Balogh János kapust vittem a DVSC-től a skót Hearts­hoz, illetve Rudolf Gergelyt a Nancyból Debrecenbe.

– Hogy van manapság?
– Nem járok már Nagyváradra, édesanyám halála óta Budapestre sem. Nincs miért hazamenni. Betegséggel bajlódom, az orvosok Parkinson-kórt állapítottak meg. Szerencsére remegés nincs, csak a mozgás esik kicsit nehezemre.

SZATMÁRI SÁNDOR
Született: 1952. március 9., Nagyvárad
Sportága: labdarúgás
Posztja: középső védő
Román válogatottság/gól (1974–1978): 28/2
Csapatai: Crisul Oradea (1969–1971), Dinamo Bucuresti (1971–1979), VfB Stuttgart (NSZK, 1980–1982), Fort Lauderdale (USA, 1982–1984), FSV Salmrohr (NSZK, 1984–1985)
Kiemelkedő sikerei: 3x román bajnok (1973, 1975, 1977)