FFT: Varga Zoltán családi traumája

Akik személyesen ismerték a Ferencvárost 1961 és 1968 között játékosként, 1996–97-ben edzőként szolgáló, az 1968-as mexikóvárosi olimpián külföldre szökő, a Hertha BSC-ben, az Ajaxban vagy a Dortmundban is futballozó, 1964-ben olimpiai bajnok Varga Zoltánt, szinte mindannyian két dolgot emelnek ki vele kapcsolatban: extra­klasszis futballista volt, és nagyon nehéz ember. Kevés olyan megosztó személyisége volt a magyar futballtörténelemnek, mint a 2010-ben elhunyt egykori jobbösszekötő, aki nem ismert megalkuvást, mindenkit élesen kritizált, gondolkodás nélkül kikezdte korának másik nagy ikonját, saját ferencvárosi csapattársát, Albert Flóriánt is. Rendkívül érzékeny volt, bizalmatlan, távolságtartó, miközben önfejű, konok, betörhetetlen, akinek megnyilvánulásai gyakran az üldözési mánia jeleit mutatták. Összességében olyan kép alakult ki róla, hogy képtelen normális kapcsolatot kialakítani a környezetével.

Szakavatottaktól a kocsmapszichológusokig sokan próbálták már elemezni az ő lelki karakterét, megtalálni a mozgatórugóit, kikövetkeztetni a tettei mögötti ösztönző erőt, frusztrációinak okait. Három könyv is íródott róla (Végh Antal: Miért nem szeretem Varga Zoltánt?; Bocsák Miklós: Vargazoli; Bartus László: Varga Zoli disszidál), mindegyik tesz egy-két kósza kísérletet, hogy megfejtse ezt a különös embert, de mindegyik dolgozat a sötétben tapogatózik.

Ezt leginkább onnan tudjuk, hogy 2007-ben megjelent, még a műfajon belül is szokatlanul őszintének tűnő önéletrajzi könyvében maga Varga Zoltán tárta fel gyermekkorának olyan mély traumáit, amelyek kapcsán ő sem tagadja, hogy nagy formáló erőként hatottak személyiségének kialakulására.

Varga Zoltán őszintén és keserűen vall arról, hogy gyakorlatilag szeretet nélkül nőtt fel a Fejér megyei Válon. Ennek okai pedig hátborzongatóan drámaiak...

A teljes cikket elolvashatja a FourFourTwo.hu-n, ide kattintva!