Boldogító vereség – Vincze András jegyzete

Sok mindent megélhettünk már a magyar futballban, most eljött az a pillanat is, amikor a focirajongók boldogok a vereséggel. A Mol Vidi kikapott az AEK-tól, ám az 1–2 kivételesen olyan eredmény, amellyel kedden Athénban is lehet kezdeni valamit. A látottak alapján a görög csapat annyival volt jobb a magyar bajnoknál, hogy három-négy nagyobb helyzete közül kettőt kihasznált, míg a fehérváriak ugyanennyit elhibáztak, ha tehát van tanulsága a rájátszás első mérkőzésének – amelyet aztán tovább lehet vinni a csoportkörre, legyen az a bravúrral elért BL-álom vagy a most már biztos Európa-liga-főtáblás szereplés –, az az, hogy Fiola Attila fejesénél és Loic Nego reflexlövésénél még szükség lesz arra az icipici, ám még hiányzó koncentrációlöketre, amely a nemzetközi porondon rutinosabb játékosok helyzetfelismerésére jellemző.

Ugyanakkor a hozzáállás előtt le a kalappal! Egy futballcsapatot annál jobban semmi sem ránt le a földre, mint amikor a meccs bemelegítő szakaszában emberhátrányba kerül, mert sajnos alig több mint húszpercnyi játék után még nincs meg az az adrenalinfröccs, amely a kiállítás után képes lenne stabilan elnyomni az érzést, hogy itt bizony másfél félidőnyi játék alatt nagy baj is lehet. Pedig hányszor, de hányszor hallhattuk már a magyar fociremények kapcsán szőtt mesékben, hogy sokat érhet a pályán a csapategység, aztán e lelki összekapcsolódásnak a nyomait sem lehetett felfedezni akkor, amikor eljött a baj pillanata, amikor a másikért is hajtani kellett volna. Ám ezúttal varázslat történt: végre darabjai hullott a csapategység köré vont közhelyburok, mert a Vidi kilenc mezőnyjátékossal is tökéletes taktikai tartással, fegyelemmel, profi szemlélettel vívta meg a nem könnyű kupacsatát.

Nyilván pluszenergiát kölcsönöz ilyenkor, ha van olyan labdarúgója a csapatnak, akit megszáll az ihlet, akit még a vakon előrelőtt felszabadítás is megtalál, mert ráérez a társak mozdulatára, akitől lehet látni jó cseleket, akinek a felívelt passzainál a labda nem a bőr, a műanyag és a gumi nehézkességével, hanem a selyem finomságával hullik a lábra – annál pedig nincs is jobb érzés, mint amikor az ember azt látja, hogy ebben a nemzetközi meccs- és légióskavalkádban már jó néhány hete egy magyar játékos, Kovács István futballja jelenti a minőséget.

S bár vereségről sohasem jó tudósítani, most mégis őszintén leírható: így ki lehetett kapni, hiszen a folytatásban benne van a győzelem reménye.