Phacochoerus – Malonyai Péter jegyzete

Nem tudom, hogy a varacskos disznó (Phacochoerus) tudja-e, eszik vagy isszák a futballt, ám Horváth edző Diósgyőrből a fején találta a szöget, amikor a „sertésfajták legrútabb képviselőjét" (Brehm) emlegette arról szólva, milyen játékosokra vágyik. Azt emelte ki, hogy leginkább azokra van szüksége, akik képesek feltúrni a pályát, ám a varacskos disznók arról is híresek, hogy kiállnak egymásért.

A koca nem hagyja magára a sérült kant, és a kan is mindenáron megvédi a kocát. A természettudományoktól az irodalom felé távolodva nem másról van szó, mint az egy mindenkiért, mindenki egyért jelszóról, de ez már nem Alfred Brehm, hanem Alexandre Dumas, azaz A három testőr. Nem árt, ha a futballban is él a szlogen, a DVTK is csak jól jár azzal, ha mindenki egy irányba húz. Itt pedig – mondja Horváth edző – a pszichológusnak is jut szerep, azaz már jutott is, hiszen a lelki beavatkozásnak (is) köszönhető, hogy a csapat a megnyújtott őszi idény végére kissé kiegyenesedett, annyira mindenképpen, hogy nem kieső helyen várja a kikeletet.

Régen egyszerűbb volt minden, talán azért, mert kevesebbet beszéltek a képzésről, viszont képzettebbek voltak a futballisták. Már aki, teszem hozzá, mert a képességek persze koroktól függetlenül behatárolják, kinél hol a határ. A varacskos disznóról szerintem egyáltalán nem esett szó, viszont minden csapatban akadt egy-két ember, aki feltúrta a pályát. Ezt tudta, ehhez értett, robotolt, hogy hasznára legyen a csapatának, minden különösebb edzői felszólítás nélkül. Nem volt szégyen az ilyesmi, a „pengék" is pontosan tudták, hogy e nélkül az ő virtuozitásuk csak keveset érne.

A varacskos disznó esete azért is jó, mert – újra Brehmet idézve – „tanyáján csak a legjobb és legbátrabb vadászok merik megtámadni, mert hirtelen kirohan búvóhelyéről, és jobbra, balra sebeket osztogatva, az utolsó leheletéig vadul küzd". Tényleg követendő alapállás, hozzátéve, hogy a legnagyobb lelki támaszt abból merítheti a játékos, ha tud futballozni.

Mert az is tudomány.