Képes Sport
KOHÁN GERGELY 2020.11.17 16:13 Frissítve: 2020.11.17 20:25

A „csömöri havasokból” a Stelvio-hágóig – Valter Attila a legjobbak között

Októberben olyasmi történt, ami a Giro d'Italia 111 éves története alatt csupán egyszer: 13 esztendő után újra magyar résztvevőért szoríthatott az ország a világ egyik legnagyobb versenyén. Valter Attila Bodrogi László után második magyarként indulhatott az országúti kerékpársport csúcseseményének számító három nagy háromhetes körverseny egyikén: a CCC kerekese álomdebütálásán az összetett 27. helyén végzett 176 indulóból, a fiatalok versenyében pedig 11. lett alig 22 évesen. S ez még csak a kezdet...

Valter Attila élete első Olasz körversenyén a 27. helyen végzett (Fotó: Dömötör Csaba)


– Csaknem három hét telt el a Giro óta – éppen annyi, amennyit végigtekertek Olaszországban. Sikerült kipihennie magát?

– Sokan kérdezik, de nem tudok válaszolni, mert igazán könnyű heteim vannak mostanság – nagyon örülök, hogy végre visszatérhettem a megszokott kerékvágásba, és teljesen átlagos életet élhetek. A tévé előtt ülés például már kiválóan megy, ám hiába hittem azt, hogy csak itthon fekszem majd, mindig van valami – ha nincs, keresek magamnak, de leginkább a program talál meg engem. Az élmények mindenesetre megszépültek, de nem ragadtam le ennél a versenynél, alig várom a következőt!

– Fizikailag vagy mentálisan volt nehezebb végigbírni a pokolian nehéz három hetet, 21 szakaszt és majdnem négyezer kilométert?
– Az elején mindenképpen fizikailag. Folyamatosan lett egyre nehezebb, aztán az ember egy idő után úgy érzi, egyszerűen már nem tud tovább fáradni; eljön az a pont, ami után már csak jobb és rosszabb napok vannak. Az első hetet követően fejben is egyre fáradtabb lettem. Az utolsó héten iszonyatosan nehezen dolgoztam fel, hogy a fájdalmat, amit az első héten még elviseltem, még hét–tíz napig ki kell bírnom. A végére tehát egyértelműen mentálisan fáradtam el jobban – de úgy, hogy közben a testem is elkészült... Az utolsó napokban azonban szerencsére látszott, hogy félre tudtam tenni ezt, elég jól összeszedtem magam, s még fizikai erőben is maradt némi tartalék.

– A Giro elején azt mondta, egyre jobban élvezi a tekerést, a vége felé viszont már bevallása szerint is a túlélés volt a célja. Mikor jött el az a pont, amikor az élmény-érzés „átbillent”, és túlélő üzemmódba kellett kapcsolnia?
– Az első pihenőnap utáni szakaszon, amit egy bizonyos Peter Sagan nyert meg. Előzetesen arra számítottam, a szünnap után a mezőny visszavesz, és kontrolláltabb lesz a verseny, de ennek éppen az ellenkezője történt. Ebben közrejátszott az is, hogy a pihenőnapon két csapatnak koronavírusos esetek miatt ki kellett szállnia a versenyből, és innentől mindenki úgy ment, mintha nem lenne holnap. Szóval a pihenőnap után egyértelműen rosszabbul esett versenyezni, mint előtte, azt éreztem, ezután már egyáltalán nem volt könnyebb napunk. Minden szakasz egyformán nehéz volt, ami teljesen ismeretlen érzést jelentett nekem, mert a többi viadalon ha van egy-egy nehezebb nap, utána a mezőny lassítani szokott, itt viszont ennek homlokegyenest az ellenkezője történt...

(Fotó: Imago Images)

– Felteszem, nem könnyítette meg a dolgukat, hogy a folyamatos tekerés mellett mindennap utazniuk kellett, minden este máshol hajtották álomra a fejüket, hogy aztán a következő reggel újrakezdődjön az egész...
– Az volt az érzésem, a Giro nem más, mint egy hatalmas vándorcirkusz. Mindennap utaztunk, ha már kétszer-háromszor ugyanott alhattunk, szinte istenítettük. Olyankor legalább a bőröndjeinket kinyithattuk... Későn fekvés, korán kelés, a hotelszobákba csak aludni jártunk, mindez a hosszú transzferekkel kiegészítve a verseny végére teljesen felőrölte az embert, hiszen mind-mind a már amúgy is meglévő alapfáradtsághoz jött hozzá.

– Talán banális a kérdés, de mit értsünk alapfáradtság alatt? Miben nyilvánul meg? Fizikai fájdalomban?
– Nem is a fájdalom a legnagyobb probléma: a fizikai fáradtságot ma már elég jól le lehet vezetni különféle biokémiai folyamatokkal. Ennél sokkal keményebb az, hogy az ember szervezete egy ilyen három hét alatt már olyan szinten „átfordul”, értsd, a paraszimpatikus idegrendszer annyira nagy mértékben aktiválódik, hogy egy idő után egyszerűen már felkelni sincs erőd. A szakaszok letekerése után a nap fennmaradó részében olyannyira takaréklángra teszi magát a szervezeted, hogy még beszélgetni sincs erőd, a családoddal sem. Pokoli érzés, hogy hív a párom, hív apa, anya, és nekem közben a számat sincs kedvem – meg erőm – kinyitni... Ilyen érzést korábban sohasem tapasztaltam. El lehet képzelni, ilyen állapotban mennyire nehéz a tudat, hogy rá kell venned magad egy újabb kétszáz kilométeres szakasz letekerésére... Ám mire az ember újra a rajtig jut, bemelegszik a lába, érzi, hogy újra beindul, fog ez menni megint – a nap többi része az, ami igazán nehéz. Főleg, hogy úgy érzed, a viadal vége felé már egyre lassabban telik az idő, szinte csigalassúsággal. Ehhez tényleg csak úgy lehet hozzászokni, ha minél több ilyen versenyt teljesít az ember.

 

– Mivel telt a két pihenőnapjuk?
– Az első szünnapon gondban voltam, nem is tudtam, mihez kezdjek magammal, mit szoktak ilyenkor csinálni. Már az önmagában óriási ajándék volt, hogy addig alhattunk, ameddig akartunk. Más kérdés, hogy az ember addigra annyira megszokja a rutint és a korán kelést, hogy így sem tudtunk sokáig aludni. Van ugyan egy-két órás edzés, aki akarja, résztávokkal közbeiktatva, emellett a médiával való foglalkozás is igényel időt – kinek többet, kinek kevesebbet –, de a legfontosabb, hogy a pihenőnapokat, úgymond, saját magunk „töltésére” kell használnunk: annyit kell ennünk, amennyi csak belénk fér! Gondoljon bele, tíz nap után ilyenkor van az első rendes, főtt ebédünk, hiszen a verseny alatt nem tudunk normálisan ebédelni...

 AZ APRÓSÁGOKAT IS KISZÚRJA
„Szülőként elsősorban aggódom és örülök, amikor jól teljesít, szakmai szemmel pedig azt nézem, mi a jó, min lehet még javítani, hova lehet eljutni, mekkora potenciál van benne akár ügyességben, akár energiagazdálkodásban. A Giro huszadik szakaszán,
amelyen kilencedik lett, például láttam, hogy az utolsó hegy előttig rengeteg energiát tudott spórolni, ennek is köszönhette a remek eredményt – ilyen apróságnak tűnő részleten is sok múlhat.”

(Valter Tibor, Valter Attila édesapja és edzője)

– Önnek köszönhetően jóval nagyobb figyelem irányult itthon a Giróra, mint máskor, rengetegen követték a szereplését és drukkoltak. Mennyire jutott el önhöz a verseny alatt vagy után?
– Amíg kint voltam, éreztem, hogy egyre nagyobb figyelem irányul rám, rengeteg üzenetet kaptam – a legmeglepőbb az volt, hogy olyanoktól is, akik alapvetően egyáltalán nem is figyelik a kerékpársport eseményeit. Látszott, hogy egyre többen követik a versenyt, és utólag tudtam meg, hogy a magyar Eurosporton is rekordszámú nézettsége volt az idei Girónak. Nem szeretném úgy érezni, hogy ez kizárólag miattam volt, de azért vélek felfedezni némi összefüggést, úgyhogy megtisztelő és örömteli, hogy ennyien nézték a viadalt.

– Hihetetlen a fejlődési íve: két éve még a kontinentális besorolású, tehát „harmadosztályú” Pannon Cycling Teamnél tekert, most egy world tour-istálló, a CCC tagjaként ment végig a Giro d'Italián – ráadásul a 27. helyen zárt a 176 induló között –, s közben a zsebében már ott lapult a két évre szóló szerződés az elitmezőny legrégebbi csapatával, a francia gigász FDJ-vel.
– Kicsit még saját magamnak is gyorsan veszem a lépcsőfokokat, kettesével-hármasával. De ennek csak örülök, mert látszik, hogy egyre fiatalabb az élmezőny, az én korosztályomból is többen vannak ott, egyértelmű célja mindenkinek, hogy minél hamarabb megpróbáljon kitűnni. Teljesen más huszonhetediknek lenni a Girón 22 évesen, mint mondjuk 28-30 évesen, a karriered csúcsán. Szóval, valami ilyesmi volt a célom, de arra magam sem fogadtam volna nagy összegben, hogy ez ilyen hamar és viszonylag zökkenőmentesen sikerül. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, és mindenkinek, aki támogatott.

– A családi háttere, mondjuk, adva volt: édesapja, Valter Tibor 27-szeres magyar bajnok, Csömör bringáséletének mozgatórugója, a település díszpolgára, nem mellesleg az edzője. Mennyire volt evidens, hogy önből is kerékpárversenyző lesz?
– Mindenki eldöntheti, elhiszi-e vagy sem: édes-apám sohasem nyomott a bringa irányába, sohasem kényszerített rá, hogy kerékpáros legyek. Inkább a későbbi években, kamaszkoromban noszogatott, ha kellett, amikor már jó sok ideje kerékpároztam, és akadt néhány hullámvölgyem. Kezdetben egyáltalán nem volt szükség ilyesmire, ellenkezőleg, úgy kellett visszafognia, nehogy már kiskoromban túl­eddzem magam. Emlékszem, mindig az eggyel nagyobb csoporttal akartam tekerni... Ennek persze hosszú távon meg is lett a gyümölcse. Egyébként sok más sportágat kipróbáltam, a kézi- és kosárlabdát, a szabadabb, extrém sportokat, a gördeszkázást vagy a BMX-ezést baráti társasággal. Sőt, két évig doboltam is! Az viszont közös mindegyikben, hogy mellettük ott volt a bringa is, és amikor választásra került a sor, mindig mellette döntöttem. Jó döntés volt!

 AMENNYI CSAK FÉR...
Ha már a táplálkozás szóba került, megkérdeztük Valter Attilát a sokakat érdeklő részletről, hogy a kerékpárosok esetében hogyan is kell elképzelni pontosan, mennyire speciális az étrendjük a mindennapokban, illetve egy-egy nagyobb verseny, valamint edzőtáborozás alatt.

„Csapatonként és versenyzőként eltérő, egyénre szabott. Én nem szoktam kifejezetten számolgatni, hány gramm szénhidrátot, proteint, ezt-azt viszek be a szervezetembe, inkább a vitaminokra és az ásványi anyagokra figyelek oda nagyon. Az edzőtáborozás időszaka inkább egy átlagos hétköznapéhoz hasonlít: ha az ember »elfogy« a tréningen, semmi sem történik, hazateker a hotelbe, aztán másnap újraindul. De egy olyan versenyen, mint a Giro, ez nyilván teljesen más, ezt egyetlen szakaszon sem kockáztathatod meg. Éppen ezért, amikor csak tudsz, eszel, amennyit bírsz, ami viszont megint csak nagyon megterhelő, a gyomornak is elég kellemetlen és az egész emésztőrendszert alaposan próbára teszi.”

– Ha meg kellene fogalmaznia, mit szeret a legjobban a kerékpározásban, hogyan tenné?
– Hogy csak én vagyok, a kerékpár és a táj. Hosszú távon ez az, ami igazán kifizetődik: hogy a legtöbben csak szeretünk a kerékpáron ülni, hosszú órákon át. Én is imádok eltűnni egymagamban a hegyekben a világ különböző pontjain, felfedezni a tájat, a természetet, úgy, hogy közben a saját határaimat is feszegetem. Emellett kicsit élvezem a szenvedést is, hogy látom, hogyan fejlődök, érzem, egy-egy hegyre is egyre gyorsabban tudok felmenni. És ha van egy hat-hét órás edzésem, már nem feladatként, inkább jutalomként élem meg, hiszen ez egyfajta visszajelzés az edzőtől, hogy már nincs más dolgom, csak menjek és tekerjek ki a világból. Ilyenkor nagyon jó köröket tudok magamnak tervezni, és bár vannak nehezebb napok, amikor nem esik jól, legtöbbször inkább ráteszek még egy-egy órát: még erre is el szeretnék menni, még arra is, akkor már legyen meg a kétszáz kilométer... Talán az az egyik legnagyobb erősségem, hogy nemhogy nem esik nehezemre az edzés, inkább még én keresem a lehetőséget, hogy minél többet mehessek.

– Hogyan tudja ezt összeegyeztetni a magánéletével? Nem lehet könnyű...
– Egyáltalán nem. Viszont abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a párommal már régóta együtt vagyunk, és amikor összejöttünk, még távolról sem volt ilyen szinten sem a karrierem, sem az edzésmunkám, így a bringás pályafutásom tulajdonképpen a párkapcsolatommal együtt fejlődött. Így fokozatosan hozzá tudtunk szokni azokhoz a nehéz helyzetekhez, hogy sokat kell egymástól távol lennünk, olykor hosszú heteken át. Ez a családnak sem könnyű, nekem sem, hiszen magányos vagy, hiába vannak ott a csapattársaid, az nem ugyanaz. És nyilván az sem könnyíti meg a dolgod, amikor egy hónapig nem tudsz megszólalni az anyanyelveden. Szóval rengeteg kompromisszum kell, de mégis, egy olyan különleges, egyedi életstílus ez, amiért nagyon hálásak lehetünk.

– Melyek a távlati céljai most, hogy a következő évtől a világ egyik legjobb csapatában teker, olyan sportági ikon mellett, mint Thibaut Pinot?
– Bízom benne, hogy még egy ideig tudom hasonlóan, kettesével-hármasával venni a lépcsőfokokat, és eljuthatok arra a szintre, a világelit tényleges élvonalába, ahonnan nem kell feljebb lépegetni, hanem csak apró részletekben fejlődni, és megtartani a formát vagy az adott eredményeket újra elérni. A jövőben a kisebb és nagyobb versenyeken is szeretnék még jobban teljesíteni, szeretném az új csapatomat, az FDJ-t is nagy sikerekhez hozzásegíteni, de mellette saját győzelmeket is begyűjteni. Akik nincsenek benne a sportágban, nemigen értik, mi több, én is csak most kezdem megérteni és megérezni, hogy amikor egy istálló nyer, és ebből te is kivetted a részed, az tényleg olyan, mint amikor egy csapatsportágban együtt diadalmaskodtok. Nincs nagyobb elismerés annál, mint amikor a társad köszöni meg a segítséged!

PÉLDÁUL SZLOVÉNIA
„Akinek nincs kifogása és mindent megtesz az álmáért, igenis eljuthat a céljáig – ahogy én is eljutottam a »csömöri havasokból« a Stelvio-hágóig! Lehet ezen nevetni, de tényleg így van. Nem szabad azt gondolnunk, csak azért, mert magyarok vagyunk, és nincs több tucat nagy versenyzőnk, nincs is keresnivalónk a legjobbak között. Előttünk van a szlovénok példája, meggyőződésem, mi is el tudunk jutni oda, ahová ők – akár rövidebb idő alatt is.” (Valter Attila)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. november 14-i lapszámában jelent meg.)

2021.02.03 10:21:25

Kerékpár K. G.

A 19 éves korára a nemzetközi mezőnyben is tekintélyt szerző versenyző átformálná az itthoni köztudatot.

2021.01.27 20:01:19

Kerékpár KOHÁN GERGELY

NS-VÉLEMÉNY. Arra viszont már bizonyosan nem szolgált rá, amit az elmúlt hónapokban kapott.

2020.12.01 10:11:33

Kerékpár L. PAP ISTVÁN

A motorvezetéses versenyben a legjobb külföldiekkel is felvette a versenyt. Talán éppen ez volt a baj…

2020.11.17 09:54:23

Kerékpár KOHÁN GERGELY

„Kicsit még saját magamnak is gyorsan veszem a lépcsőfokokat, kettesével-hármasával.”

2020.10.25 20:40:53

Kerékpár KOHÁN GERGELY

NS-VÉLEMÉNY. Visszahelyezve Magyarországot a kerékpársport világtérképére.