Romantika nincs, csak tanulság – Hosszú kávé Balogh Zoltánnal

– Megnézném azt, aki önnél nagyobb lokálpatriótája Debrecennek és lelkesebb szurkolója a DVSC-nek. Hogyan alakult, hogy most mégis itt, a szentendrei Pismányban beszélgetünk?     
– Tizenöt éve a lányomék két házhelyre innen vettek egy lakást. Meglátogattuk őket a feleségemmel, majd a hazaúton talán még Mogyoródnál se jártunk, mire meggyőztem Erikát, hogy mi is költözzünk ide. Megszerettük a Pismányt, a panoráma csodálatos, s ami a fő, hogy a lányoméktól, az unokáinktól mindössze egy függőfolyosó választ el bennünket. Ezzel együtt én már szentendrei lakcímkártyával a zsebemben is debreceni maradok.

– Kész kis könyvtár van berendezve az otthonában. Az irodalom, az olvasás szeretetét is a cívisvárosból hozta?     
– Abszolút. Már gyerekként is faltam a könyveket, annak idején a dzsúdóedzések előtt két fix programom volt: a Csapó utcai édességboltban, illetve a Gambrinus közi antikváriumban tett látogatás.

– Ami pedig az edzések látogatását illeti: mindössze huszonkét éves koráig tette versenyzőként, utána edzőként dolgozott. Mi késztette arra, hogy ilyen fiatalon lelépjen a tatamiról?     
– Nem voltam rossz utánpótlás-versenyző, ifiválogatottságig jutottam, de mire felkerültem a felnőttek közé, a súlycsoportomban, hatvan kilóban olyan egyéniségekkel kellett rivalizálnom, mint Csák József, Csernoviczki Csaba vagy Wágner József – a többi klasszisról nem is beszélve. Be kellett látnom, hogy hiába teszek annyi, ha nem több munkát az edzésekbe és a versenyzésbe, mint a rangsorban előttem állók, sanszom sincs arra, hogy a válogatott A-kereténél vegyenek számításba. Ekkor ráadásul már egy ideje „edzegettem” a békéscsabai ificsapatot, látták, hogy van hozzá affinitásom, és ott is ragadtam. Imádtam, szerintem gyerekekkel, fiatalokkal foglalkozni a világ legjobb szakmája, magas szinten űzve pedig hivatása. Biztos vagyok benne, hogy a mai napig dzsúdóedző lennék, ha nem történik meg a baleset.

– Ám megtörtént – pedig micsoda nyárnak indult! 1992. július 28-án Barcelonában Kovács Antal megszerezte a magyar cselgáncssport első – s mindmáig egyetlen – olimpiai aranyérmét, augusztus 2-ára virradó éjjel pedig az Ukrán-Kárpátokban az addigi életének véget vető baleset érte önt. Hogyan emlékszik vissza a két esemény között eltelt napokra?     
– Magaslati edzőtáborban voltunk, kissé nomád körülmények között, tévét alig láttunk. Az ukrán kollégák jöttek oda hozzánk azzal, hogy „bajnokotok van!” Mondom, menjetek a sunyiba, egy rekesz orosz pezsgőm van rá, hogy ez nem igaz – aztán mi is láttuk felvételről, ahogy Kovács Anti végigveri a mezőnyt. Persze örömmel fizettem ki a karton pezsgőt… Ráadásul egy nappal korábban debreceni gyerekkori barátom, Csősz Imre bronzérmes lett, Anti diadala után pedig jött Hajtós Berci és Csák Józsi ezüstje. Örömünnep volt, fülig ért a szánk, úgy járkáltunk ott, mintha bármi közünk lenne ezekhez az eredményekhez. Bárcsak lenne még egy olyan garnitúránk, mint akkor volt!

– De nem lesz?     
– Azt hiszem, ez kivételes generáció volt, Barcelonában a Jóisten rátette az ujját a mieinkre. Nem tudom elképzelni, hogy a közeljövőben lesz hasonlóan eredményes olimpiai szereplés, és jelenleg olyan kalibert se látok, mint amilyen az ötkarikás ezüstérmes Ungvári Miklós volt – de cáfoljanak rám! Az viszont biztató, hogy az utánpótlásban és a felnőtteknél is kitűnő edzőink vannak, akik folyamatosan keresik a nemzetközi sikerekhez vezető utat. Ott voltam júniusban a világbajnokságon, szenzációs volt a hangulat, és az ötvenkét kilós Gyertyás Rózának köszönhetően nem is maradtunk érem nélkül. Özbas Szofinak most nem jött ki a lépés, de én nagyon szeretem ennek a lánynak a hozzáállását és nyilatkozatait. Ő új generációs magyar sportoló, aki nem roppan össze az elvárás súlya alatt – úgy hiszem, nagyon jól látja az életet, járja a maga útját, beleteszi a munkát, a Honvédnál pedig jó kezekben van.

– Ott tartottunk, hogy a kárpátaljai edzőtáborban a föld felett jártak a boldogságtól…     
–  …mígnem történt velem, ami történt. Egy óvatlan lépés az éjszakai erdő sötétjében, és többé nem álltam lábra.

– Sporttársai hogyan reagáltak a balesetére?     
– Amikor Csősz Imre bronzéremmel a nyakában hazatért az olimpiáról, a felesége várta őt a reptéren. Imi látta a szemén, hogy valami baj van… Ezek után az első dolga volt, hogy bejöjjön hozzám a kórházba. Decemberben pedig sportágbemutatókkal színesített jótékonysági gálát rendeztek a javamra a csordultig telt Hódosban, a debreceni sportélet színe-java jelenlétében. Megható és megtisztelő összefogás valósult meg, mindez a közösségi média előtti „ősidőkben”.

– Sportolóként, edzőként volt-e valaha B-terve arra az esetre, ha elveszíti a „munkaeszközét”, a testi épségét?     
– Semmi. Mindent a dzsúdóra tettem fel. A balesetet követő években „hivatásos depressziós” voltam, nem találtam a helyem, szerettem volna eltűnni a világ szeme elől. Huszonöt esztendeje már annak, hogy kijöttem ebből az állapotból – ekkor megkeresett egy barátom, hírszerkesztői állást ajánlott, mondván: Zoli, te okos, olvasott gyerek vagy, menni fog ez neked! És ment is, két ujjal klimpírozva. Így indult az újságírói pályám. Lám, volt értelme kölyökként annyi időt eltölteni a Gambrinus köz kis antikváriumában…

– Éveken át volt a Presztízs Sport főszerkesztője, 2021-ben azonban a koronavírus-járvány elsöpörte a havilapot.     
– Igen, sajnos, ugyanakkor közben megtalált engem a tanári hivatás. A Nemzeti Tehetséggondozó oktatója vagyok, a médiaszemle és médiaelemzés tárgyért vagyok felelős. Nem titok, az óráimon gyakran terítékre kerülnek Nemzeti Sport-anyagok.

– Ó, jaj…     
– Nagyon sok sporttémájú cikket dolgozunk fel a diákokkal – nem csak a Nemzeti Sportból –, és rengeteg közte a minőségi anyag! Ha az újságíró-társadalmon belül valóban létező jelenség a sportújságírók enyhe lenézése, én azt a leghatározottabban visszautasítom. Kitűnő tollú kollégák vannak a sport berkein belül.

– 2023-ban jelent meg Kapáslövés című novelláskötete.     
– Amiért nagy-nagy köszönet illeti a kiadómat, Harle Tamást és Donáczi Mónikát, ahogy az előszót jegyző Kovács Antinak is hálás vagyok. Ekkor már egy ideje publikáltam novellákat – volt, amit még a Presztízs Sport hasábjain –, akárcsak műfajilag máshova sorolható egyéb írásokat. Természetesen a sport jelentette a közös halmazt. Ezeket rendeztük kötetbe két évvel ezelőtt, kiegészítve néhány, kifejezetten a könyvbe szánt írással.

– Van esetleg kedvence a saját novellái közül?     
– Talán a kötet címét is adó novellafüzér, amelyben feltűnnek az NB II Keleti csoportját az 1978–1979-es idényben megnyerő Loki futballistái is.

– Jól sejtem, hogy önnek az írás egyfajta terápia is?     
– Egy tízéves kisfiú, az unokaöcsém halálát feldolgozó Angyal a stadionban című írás volt, ami rávezetett arra, hogy saját magammal szemben is van elszámolnivalóm. A Kapáslövés novelláit jócskán átszövik az önéletrajzi elemekkel dúsított fikciós történetek, és valóban, ez igen erős terápia volt nekem, akár az édesapámhoz, akár a sporthoz, akár a világhoz, akár a kerekesszékhez fűződő viszonyomat illetően. „Rokikönyvet” azért nem akartam írni, egyetlenegy novella szól csak arról, ami velem történt.

– Mit gondol, a sportos múltjának – és jelenének – milyen szerepe van abban, hogy új életet tudott kezdeni a balesete után?     
– E tekintetben a családom – konkrétabban a feleségem, aki az én „jobbik részem”, szoktam mondani Cseh–Bereményivel – után a második helyre tenném a sportot. A dzsúdóteremben szocializálódva olyan mentális alapot sajátítottam el, amely nélkül a rehabilitációt, a munkaterápiát aligha tudtam volna végigcsinálni. Kitartás, odafigyelés, tisztánlátás, no meg a munka, munka és munka „szentháromsága” – ezeknek mind oroszlánrésze van abban, hogy most itt ülök és beszélgetünk.

– Vallja, hogy a kerekesszéknek nincs romantikája. Akad-e esetleg mégis valami, amit nélküle talán sohasem tanult volna meg?     
– Mondják, hogy a kerekesszék nem változtatja meg az embert, viszont felerősíti a már meglévő tulajdonságait. Ezt én is így tapasztaltam, a szociális érzékenységem például még intenzívebb lett, főleg azok után, hogy milyen hihetetlen sorsokat láttam a rehabon. Sokáig nekem is csak annyi kapcsolatom volt ezzel a világgal, hogy ha láttam, ahogy valaki velem szemben karikázik az utcán, arra gondoltam: szegény ördög, ugyan mi történhetett vele. Aztán egyszer csak én lettem az a szegény ördög… Ennek a feldolgozása nem ment egyik napról a másikra. Évekig gyűlöltem kimenni az utcára, ha mégis ki kellett mennem, kerültem az emberek tekintetét. Egy idő után aztán felemeltem a fejem.

– Novemberben betölti a hatvanadik évét. Sablonkérdés, de csak felteszem: milyen osztályzatot adna erre a hat évtizedre?     
– Az első huszonhét évre egy „feltörekvő” négyes alát. Az azt követő harmincháromra? Maradjunk egy igyekvő, de az eszközeitől valamennyire megfosztott ember stabil hármasában…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. október 11-i lapszámában jelent meg.)