„Kékebb az ég, magasabbak a hegyek” – Eötvös Loránd fotógyűjteménye

„Turista az, aki útra kel azért, mert foglalkozásának egyformasága, gondjainak sokasága közepette álmaiban feltűnik előtte egy olyan szebb világ, melyben zöldebb a fű, kékebb az ég, magasabbak a hegyek, szebbek vagy különösebbek a házak, barátságosabbak az emberek, s aki ez álomkép eredetijét fáradtságtól vissza nem riadva keresi – keresi, mert hiszen e földön élünk, talán soha meg nem találja, de azért jó kedvét el nem veszti, hiszen örömét éppen ez a keresés teszi.”  

Pontosabban, szebben, érzékletesebben nehéz megragadni a természetjárás varázsát, okkal vált az Eötvös Lorándtól (1848–1919) származó gondolat a turistafórumok slágeridézetévé. A korszakos fizikus, egyetemi tanár, a gravitációt mérő torziós inga feltalálója, a kapillaritás jelenségére kidolgozott Eötvös-törvény megalkotója, a Magyar Tudományos Akadémia elnöki tisztségét 1889-tól 1905-ig viselő tudós, a Matematikai és Fizikai Társulat alapító elnöke, Magyarország kultuszminisztere (1894–1895) ugyanis szenvedélyes természetjáró is volt, a Magyar Turista Egyesület elnökeként a szabadidős tevékenység egyik első hazai szószólója.

A közelmúltban a Fortepan gyűjteményében nyilvánosan hozzáférhetővé vált 430 kockából álló fényképarchívuma, amely a XIX. század végi Budapest élettereiről, saját fizikai kísérleteiről, az időszak hétköznapi jeleneteiről is bámulatos fotódokumentációval szolgál, témánk szempontjából azonban különösen érdekes a korabeli sportviszonyokról, a teniszről vagy a természetjárás során gyűjtött élményekről fennmaradt képanyag. A Földtani Szolgálat és a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum gyűjteményéből előkerülő darabok fotótörténeti szempontból is rendkívül figyelemre méltók, a sztereo­szkópikus dupla példányok alkalmasak voltak arra, hogy a speciális nézőeszköz lencséjébe pillantva térhatást keltsenek (itt közölt összeállításunkban csupán egy fotópárt hagytunk meg eredeti változatban, a többi esetében csupán az egyiket mutatjuk meg a minimális eltéréssel felvett két jelenetből).

HEGYCSÚCS VISELI EÖTVÖS NEVÉT A DOLOMITOKBAN

 „Eötvös kitűnő fotográfus volt. Már a múlt század utolsó évtizedében sztereoszkópikus eszközével pompás felvételeket készített, különösen a tiroli Dolomitokban. Ugyanis évről évre Schluderbachban töltötte a nyári szünidőt, és két leányával együtt nagy túrákat tett a környező hegyekben. Eközben vette fel a Dolomitok festői részleteit és nemegyszer hajmeresztő hegymászási jeleneteket, mégpedig többnyire állványra állított kamerával, aránylag kis diafragmával és hosszabb expozícióval. Éppen ezért képei rendkívül élesek voltak, úgy, hogy egy előadás alkalmával a diapozitívokat 5x5 méter nagyságban vetíthettük.”  

Tanítványa, a neves geofizikus, Pekár Dezső hívta fel a figyelmet fenti szavaival báró Eötvös Loránd kiemelkedő fotóstehetségére 1941-ben megjelent monográfiájában. Itt írt arról is, hogy a Svábhegyen született, gyerekkorától a természet közelségének bűvöletében élő fiatalember hegymászás iránti vonzalmát a svájci Alpokban tett serdülőkori kirándulásai alapozták meg. Édesapjával, Eötvös Józseffel folytatott bensőséges hangú levelezése sokat elárul ösztönzéséről. Tanulságos a szülői útmutatás: „Mint te sem azért mászol minden magasabb hegyre, amit csúcsán látni vagy találni remélsz, hanem mert magában a mászásban, erőd megfeszítésében, vagy egyes akadályok legyőzésében, sőt a veszélyben találod élvezetedet, úgy járnak el már sokkal bölcsebbnek talált emberek is. Van élvezet a felfelé törekvésben és azon érzetben is, hogy magasabb pontra jutottunk.”  

Az előtte álló magasabb célok elérése Eötvös Loránd hegymászó kalandjai során nagyon is valóságos törekvést jelentettek, lenyűgöző eredményekkel. Idővel fő társa két felnőttkort megérő lánya, Rolanda és Ilona lett (a harmadik kisgyerekként meghalt), mondani sem kell, a hegymászás a korban nőktől teljesen szokatlan tevékenységnek számított. Zsuppán András újságíró szerint a fotóhagyaték eredetileg az 1953-ban elhunyt Rolandánál maradhatott fenn, a Válasz Online-on publikált cikke részletesen kitér az Eötvös család hódításaira: „1896. augusztus 31-én három helyi vezető társaságában elsőként jutott fel a családi expedíció a Cima Cadin di Misurina 2651 m magas csúcsára. Érthető, hogy a lányok szinte megrészegülnek a sikertől: még szinte el sem érték a felnőttkort, és apjukkal együtt ott álltak az Alpok egyik csúcsán, ahol előttük még nem járt ember. Eötvös Lorándnak nem ez volt az első meghódított hegye. Egészen fiatalon, tizennyolc évesen kezdett mászni, és becslések szerint 110 önálló csúcsot járt meg, jelentős részüket többször is, a Monte Cristallót például tizenkilenc alkalommal. A túrák közül körülbelül 25-30 lehetett első mászás. Igazi nagy sikereit természetesen fiatal korában, az 1870-es években aratta: 1877-ben először állt a Zwölferkofel (3091 m), 1878-ban a Rotwand (2788 m), 1879-ben az Elferkofel (3115) tetején. A következő évtized nagy eredménye volt a Croda da Lago (2717 m) meghódítása, de aztán állandó vezetőjének halálos balesete miatt elment a kedve a sporttól, és egy időre szünetet tartott. A lányok mindenesetre az első csúcs meghódítása után éjszaka kimásztak a szállás ablakán, és vezető nélkül, mászókötéllel kettesben vágtak neki a hegyeknek – egy helyi férfi vitte őket vissza az apjukhoz. A következő évtizedben azonban az Eötvös család folyamatosan mászott a Dolomitokban, és olyan tisztelet övezte őket, hogy Eötvös Lorándról 1902-ben még egy addig névtelen csúcsot is elneveztek: a Cima Eötvös egy 2837 m magas orom a fizikus által imádott Cadin-csoportban.”  

Apa és lányai különc sportszemléletét bizonyítja, hogy egy alkalommal kerékpárral tekertek el a Dolomitokig – hogy az aggódó édesanyának ne okozzanak felesleges izgalmat, nem Budapesten, csak Székesfehérváron szálltak biciklire. A fotók alapján a XIX. század végén kibontakozó teniszsport is érdekelte Eötvöséket, a vonatkozó képek talán a városligeti Liedemann-kertben készültek, Budapest első teniszpályáján, amelyet az első férfi teniszbajnok, Zsigmondy Jenő nagybátyja, Zsigmondy Pál épített 1881-ben.

REKTORI SZÉKFOGLALÓ AZ IGAZI MULATSÁGRÓL

A jeles olimpiatörténész, Keresztényi József több cikkében méltatta Eötvös Lorándot, a XIX. század végi és századfordulós magyar sportélet fellendítőjét, az 1898-ban életre hívott BEAC első elnökét, rendszeresen idézve 1891-es rektori székfoglalóját: „A mi Budapestünk is bizony már nagyváros; nagyvárosi mulatságokban nincs itt hiány; bál, színház, kávéház nyitva áll itt mindenkinek, s így a tanulónak is. De a tanuló ezen mindenkivel megosztott mulatságok egyikében sem érezheti magát igazán otthon; nincs azok között egy is, melyről azt mondhatná: ez az én mulatságom. De városunkat egyik oldalán erdős hegyek, a másikon majdnem határtalan síkság veszi körül, közte pedig városunk és hazánk büszkesége, a Duna folyik. Itt és nem a Váci utcában találhatja meg a tanulóifjúság mulatságának saját otthonát; foglalja le hegyeinket akár a Bakonyig kirándulásainak, a Rákos mezejét játékainak és a Duna habjait evezősversenyeinek. Itt, ahová őt nem mindenki bírja követni, férfias játékokban, barátok közötti versenyekben, mulatva fogja megszerezni az ifjú azt a kincset, amely férfivá avatja: az akarat erejét, a kitartást a küzdelemben.”  

A hazai természetjárás népszerű helyszíne a Dobogó-kői Báró Eötvös Loránd Menedékház, Magyarország egyik legrégebbi, 1889-ben alapított turistaháza. A névadó az első világháború éveiben már nem kereshette fel szeretett terepét, a súlyos harcoktól tépázott Dolomitokat, ekkoriban a Tátrában túrázott, 68 évesen megjárta a Lomnici-csúcsot és a Fecske-tornyot. Hetvenévesen, 1919. április 8-án hunyt el Budapesten – haláláról értesülve Albert Einstein a fizika fejedelmének nevezte.

„A TURISTA SAJÁT GYÖNYÖRŰSÉGÉRE UTAZIK”  

A cikk elején közölt, természetjárásról szóló szemelvényt általában kiragadott formában idézik a források, érdemes azonban megismerni a szöveg eredeti, teljes változatát. Eötvös Loránd a Herkules című lap 1891. május 1-jei számában jelentette meg gondolatmenetét, A turista sportról címmel. Szembeállítja a hazai tapasztalatokkal a fejlettebb turistamozgalmak példáit, és hangsúlyozza, a természetjáráshoz nem kell indok, magyarázat.

 „Az angol, a német turista – az igazit értem, nem azt, a ki mikor utazó öltönyébe búvik, még mindig iskolamester marad – elbámulna, ha kérdenék, mire való a turistaság? A turista akkor, mikor minden egyéb mellékezés nélkül, gondtalanul saját gyönyörűségére utazik, s azt kívánja, vajha az évnek mennél hosszabb szakasza alatt tehetné azt. Nálunk sokan vannak, akik azt hiszik, hogy a turistaság jogosultságának védelmére ürügyet kell keresni! Találtak is eleget, azt halljuk, hogy a turistaságnak kulturális missziója van, hogy a közvagyonosodást előmozdítja, nemzetiségi propagandát csinál, az egészségnek hasznos és a tudományt szolgálja s így tovább. Szinte csodálom, hogy a hittérítést nem tették feladatává!”  

Kitér arra is, hogy a természetjárás nem ismer határokat, a felfedezésre váró terep végtelen, országkeretektől független.

„Nyugati szomszédainktól még egyebet is tanulhatunk. Megtanulhatjuk azt, hogy a turista világa egy olyan különös világ, melyen sokan osztozhatnak és mely mégis egy közös egész marad. Az angol, német, franczia, svájczi, olasz turista-egyletek páratlan birodalma az Alpok, egyformán valamennyiüké, egyikük sem jelöli ki határvonalait s ezért nincsen is közöttük határvillongás. Nekünk is van egy szép és nagy birodalmunk, széles Magyarország s ide értjük a szép Horvátországot is, sőt még Boszniát és Herczegovinát is okkupáljuk. Ez a birodalom legyen a mienk és pedig egyformán a mienk, valamennyi magyar turista-egyleteké. A székhely határdombjai ne legyenek működésünk határjelei, jogaink, kötelességeink terjedjenek ki egész birodalmunkra. Különösen mi budapestiek ne elégedjünk meg azzal, hogy fővárosunk környékén kirándulásokat tegyünk s szebb pontjaira kilátókat építsünk, irányítsuk figyelmünket távolabbra, feladatunk nem az, hogy a turistákat Budapestre tereljük, hanem inkább az, hogy őket Budapestről hazánk érdekes vidékei felé vezéreljük.”