Edzőként biztosítaná be magát – Gerliczki Máté-interjú
– Kezdő edzőként, amikor az NB III-as Tiszakanyárnál megkapta a lehetőséget, azt nyilatkozta, hogy élni szeretne a lehetőséggel, nem pedig visszaélni vele. Ennyi idő távlatából miként érzi, sikerült?
– Ha azt nézzük, hogy még nem rúgtak ki sehonnan, akkor úgy tűnik, igen – felelte a Kisvárda Master Good 46 éves vezetőedzője, Gerliczki Máté. – Illetve pontosítanék, mert az első állomáshelyemen, Tiszakanyáron akadt egy rosszul sikerült meccs, a Baktalórántháza ellen öt háromra kaptunk ki, ami után felajánlottam a lemondásom a vezetőknek. Nekik eszükbe sem jutott, hogy megváljanak tőlem, de a következő edzés előtt azt felelték, hogy elfogadják. Utólag úgy vélem, rosszul döntöttem, mert simán el lehetett volna érni a csapat elé kitűzött célt, de tanultam ebből is, és a folytatásban minden egyes állomáshelyemen úgy szerepelt a csapatom, hogy megfelelt az elvárásoknak.
– Harmincévesen kapta az első edzői feladatot. Ez nyilván válasz arra a kérdésre, hogy tudatosan készült-e erre a pályára.
– Abszolút, addigra már meg is szereztem az A-licences végzettséget. Akkoriban a tiszakanyári csapat játékosa voltam, a két vezető, Háda György és Háda Sándor kikötötte, hogy trénerként már nem futballozhatok, de találkoztak a gondolataink, mert én is így gondoltam. Onnantól kezdve kizárólag az edzői karrieremre koncentráltam. Most mindenki azt mondja, hogy kezdő edző vagyok az NB I-ben, ami természetesen így is van, de egyáltalán nem mindegy, hogy az amatőr és utánpótlásfutballban volt már tizenhat év tapasztalatalom. Mondhatnám, hogy vezetőedzőként, bár a korábbi csapataimnál olyan nagy stábjaim nem voltak, mindenesetre döntéshozó edzőként dolgoztam, akinek az első pillanattól meccselnie is kellett.
Született: 1979. május 16., Nyíregyháza  |
– Fiatalon edzőnek állt, holott a játékoskarrierje is sokat ígért: tizenhét éves sem volt, amikor bemutatkozott az akkor NB II-es nyíregyházi felnőttcsapatban, húszéves kora előtt az élvonalban is lehetőséget kapott, az első gólját is megszerezte ott, bekerült az olimpiai válogatottba. Miért alakult úgy, hogy korán az edzői szakma felé fordult?
– Középiskolásként mindent a futballkarrieremre tettem fel. A nyíregyházi Vasvári Pál Gimnáziumban érettségiztem, és a szülői intelmek ellenére nem mentem továbbtanulni, mert minden erőmet arra fordítottam, hogy jó játékos váljon belőlem. Az esélyeimet növelte, hogy ballábasként hiányposztokon szerepeltem, bár ez Nyíregyházán éppen nem volt igaz, mert az én szerepkörömben több remek játékos is futballozott abban az időben. A pályafutásomra aztán nem lehet azt mondani, hogy kihoztam volna magamból a maximumot, mert lelkileg nem voltam felkészülve az NB I-re. Elsősorban arra, milyen nyomás is került azon a szinten a játékosokra, holott az még közel sem volt akkora, mint manapság, amikor ennyi kamerával valamennyi meccset közvetítenek, nem beszélve a közösségi médiáról, amelyben minden megnyilvánulásra nagyon kell figyelni. Nekem már az én időmben meglévő nyomásnak sem sikerült megfelelnem, ezt őszintén be kell vallanom. Aztán persze jött a sérülés, a keresztszalag-szakadás, amit az orvosok nem ismertek fel egyből, két évig ment a huzavona, hogy mi is lenne a megfelelő gyógymód, és nagyjából azzal le is pergett az az időszak, amikor jelentősebb szintre juthatott volna el a karrierem. Ezzel együtt nagyon hálás vagyok a sorsnak, valószínűleg ez volt az én utam, ha nem így alakul, most nem itt ülnénk és beszélgetnénk. Még az is lehet, hogy a megye egyben tengődnék valahol futballistaként negyvenhat évesen is, ahogy látunk arra példát, sokan rá vannak még erre kényszerülve. Az életem és a szemléletem is megváltozott, sokkal komolyabb és céltudatosabb emberré váltam, olyanná, aki tudja, mit szeretne elérni, és mindent meg is tesz érte.
– Nyomásról beszélt, de tudom, más kifejezést is használhatott volna. Arra gondolt, hogy amikor fiatal játékos volt, egészen más szurkolói közeg vette körül a futballt Nyíregyházán, mint manapság, amit az új stadionban a lelátón és az ellenfél kispadján ülve is megtapasztalt már?
– Ez nehéz kérdés. Nagyon örülök neki, hogy ennyire megváltozott a szurkolói viselkedés a megyeszékhelyen. Hogy manapság már mennyire a csapat mellett állnak a szurkolók, azt tapasztalom akkor, amikor néha felülök az új stadion lelátójára. De most már ez tapasztalható nagyjából minden magyar stadionban, így persze Kisvárdán is, ami egy pozitív folyamat része. A kilencvenes évek végén viszont ez nagyon nem így volt. Egy Győr elleni mérkőzésen fiatal játékosként Őze Tibor szeretett volna az utolsó tíz percre becserélni, és hiába voltak tizenháromezren a lelátón, jól hallottam, ahogy valaki azt kiabálja: „Gerliczki, te minek állsz be?” A mai napig előttem van az illető arca, ahogy a tribünről kiabál. De nemcsak én jártam így, a nyíregyházi nevelésű játékosokat nehezen fogadták el az akkori szurkolók, talán mondhatom ezt Barna Miklós vagy Bessenyei Gyula nevében is, akikkel nem tudtuk úgy elfogadtatni magunkat, mint a külföldről vagy a Budapestről érkező játékosok, ennélfogva a karrierünk sem úgy alakult, ahogy remélni lehetett. Miközben tőlünk ötven kilométerre, Debrecenben hemzsegtek a saját nevelésű futballisták, akiket imádtak a szurkolók. De még egyszer mondom, örülök, hogy az a fajta viselkedés teljesen eltűnt a lelátóról.
– Az imént úgy fogalmazott, hogy adott esetben most nem ülnénk és beszélnénk itt… Ennek végzetesebb oka is lehetne. Április tizenhetedikén meg szokott emlékezni a „második” születésnapjáról?
– Mindig meg szoktam emlékezni róla, és olyankor gondolok a másik három fiúra is, hogy mekkora ajándék is az élettől, hogy túléltük azt a borzalmas autóbalesetet kétezerben. Az utánpótlás-válogatott tatai edzőtáborába tartottunk, csatlakoztam a keret három debreceni játékosához, Bajzát Péterhez, Bernáth Csabához és Bodnár Lászlóhoz. Kezdődött azzal, hogy nem azzal az autóval keltünk útra, amivel terveztük. A közelgő kupadöntő miatt a debreceniek által egy éve megszerzett serleget nekünk kellett leadnunk a szövetség központjában, a Népstadionban, ám dugóba kerültünk, késésben voltunk. Szóltunk a szövetségi edzőnek, Gellei Imrének, aki arra kért bennünket, legyünk óvatosak, nem baj, ha késünk. Aztán – vidéki gyerekek lévén – elnéztük az M1-M7-es autópálya közös kivezető szakaszának elágazását, mire felocsúdtunk, azt vettük észre, hogy Székesfehérvár felé tartunk, nem Tatára. Kerülnünk kellett, és Mórnál kihajtott elénk a traktor, nem tudtuk elkerülni a szörnyű balesetet. Mind a négyen ottmaradhattunk volna, de túléltük. Valószínűleg azért nem haltunk meg, mert mindannyiunknak fontos feladatunk volt és van még az életben. Látszik is, hogy kinek mi. Bernáth Csabának, hogy az egyedüli hétszeres bajnok labdarúgó lett Debrecenben. Bajzát Péternek, hogy többszörös gólkirály vált belőle, az NB II-ben éppenséggel Nyíregyházán is két alkalommal. Bodnár Lászlónak, hogy eljutott negyvenhat válogatottságig, szép légióspályafutás áll mögötte és most éppen az egyik segítőm a kisvárdai stábban. Nekem pedig, aki négyünk közül a legszerényebb játékoskarriert futotta be, hogy az élvonalban lehessek vezetőedző. Egy biztos, attól a naptól kezdve minden apróságnak nagyon tudok örülni, teljesen másként látom a világot, mint azelőtt.
– Amikor az első élvonalbeli mérkőzését játszotta 1999-ben, az önnek a lehetőséget megadó Őze Tibor negyvenhét éves volt, nagyjából annyi, mint most ön. Fiatal edzőnek látta őt akkor játékosként? Csak mert Őzének is az volt az első NB I-es éve, ő is abban az életszakaszában futott be, akárcsak ön.
– Az én szememben ő már akkor nem volt fiatal edző, de a saját mércém szerint már én sem vagyok az. A harmincötös korosztályt tartom a fiatal edzői generációnak, látjuk, hogy közülük többen bontogatják a szárnyaikat. Ezt a szakmát akár hatvanöt-hetvenéves korig is lehet űzni, emiatt is tarthatnak még bennünket fiatalnak, de azt majd eldöntöm, hogy abban az életkorban edzőként dolgozom-e még.
– A mostani státusza nyilván a megélhetését is biztosítja, de amikor az amatőr futballban dolgozott edzőként, szüksége volt még kiegészítő tevékenységre. Mi volt az?
– Mint mondtam, érettségi után nem tanultam tovább, de később a Testnevelési Főiskolán sportmenedzseri szakon végeztem, majd megszereztem a szükséges edzői képesítéseket is. Valamiből azonban meg kellett élni, így édesapám útját követve a biztosítói szakmában helyezkedtem el, és elég magas szinten, kulcskapcsolati menedzserként dolgoztam már. Bankokkal, üzletemberekkel kerültem kapcsolatba. Tizenhárom évig dolgoztam ezen a területen, közben amatőr csapatoknál edzősködtem, kezdetben a megyei bajnokságban, aztán az NB III-ban. Kisvárdára ugyan először „csak” az U19-es együtteshez kerültem, de akkor hoztam meg azt a döntést, hogy profi edző szeretnék lenni, ezért fájó szívvel, de elengedtem a „civil” hivatásomat.
– Tiszaújváros milyen helyet foglal el a szívében?
– Öt évig voltam ott edző, Koleszár Gyuri bácsival ketten tartjuk a rekordot, mindketten száznegyvenhat bajnoki mérkőzésen ültünk a kispadon. Nagyon szerettem ott dolgozni azzal a stábbal és vezetőséggel, bár a buktatók eleinte ott is megvoltak. Egyik csapatomnál sem dolgoztam még öt évet, a kisvárdai klubban lassan elérem ezt az időt, de különböző pozíciókban. El tudom képzelni, hogy vezetőedzőként is huzamosabb ideig itt dolgozzak.
– Még úgy is, hogy a főnöke, Révész Attila sportigazgató azért ennél jóval gyakrabban váltogatja az edzőket?
– Bármilyen nehéz is ezt kívülről elhinni, de szeretek és tudok is vele együtt dolgozni. Erős karakter, megvannak a sajátos módszerei, de nagyon sokat lehet tőle tanulni. Az ő kompetenciája eldönteni, hogy meddig tart alkalmasnak a jelenlegi pozíciómra, de simán el tudom képzelni, hogy akár annyi ideig legyek itt vezetőedző, mint Tiszaújvárosban voltam.
– Könnyebb a másik személyének elfogadása azáltal, hogy az akadémián is együtt dolgoztak már?
– A történet úgy kezdődött, hogy négy éve a Kisvárda II–Tiszaújváros NB III-as bajnoki előtt beszélgettem a várdai tartalékcsapat edzőjével, Kocsis Jánossal. Nem voltunk és vagyunk közeli barátok, de ő kérdezte meg, mi lenne, ha eljönnék ide dolgozni. Öt év után éppen a váltáson gondolkodtam, örültem a lehetőségnek. Révész Attila a szárnyai alá vett, aminek olykor sajátos jelei vannak, de azért éreztem, mindent megtett azért, hogy magas szintre lépjek. Ugyanúgy, ahogy az akkori akadémiai szakmai igazgató, Szentes Lázár, akin szintén azt éreztem, hogy minden tudását és rutinját szeretné átadni. Nemcsak szakmai értelemben, hanem például nyelvtanítás terén is, hiszen Szentes Lázár angolórákat is tartott az edzőknek heti négy alkalommal, én igyekeztem mindegyiken részt venni. Kettejüknek örökké hálás leszek azért, amit értem tettek.
– Az angoltudását azért is fejlesztette, mert érezte, eljöhet az ideje a kisvárdai öltözőben, ahol már kevesebb ugyan a légiós, de korábban ők voltak többségben?
– Pontosan. De nemcsak a nyelvtudásra van szükség, hanem a szakmai felkészültségre is, az NB I-ben „megesznek” a játékosok, ha megérzik a hiányát. Emellett azért emberként is tekintünk a másikra, ez nem azt jelenti, hogy haverkodunk egymással, de a szabályok betartása mellett normális viszonyt alakított ki és ápol egymással a két oldal, vagyis a játékoskeret és a szakmai stáb.
– Mit tapasztalt, a tizenhat év alatt sokszor megváltozott a trend ebben a szakmában?
– Ha jobban megvizsgáljuk, a trend nemcsak évente változik, hanem nagyjából félévente. A topedzők közül Pep Guardiola például egyforma felfogással két különböző bajnokságnak sohasem ment neki. Folyamatosan frissítenie kell az embernek a tudását, ez természetesen az én szintemen is igaz. A felfogásom, ami a labdabirtoklásra épül, nem változott, szeretem a szép és jó futballt, de nyilván igazodni kell mindenhez. Így van ez Kisvárdán is, ha csak az én felfogásomat kellene alkalmazni, nem biztos, hogy az már a tartalékcsapat edzőjeként az NB III-ban érvényesült volna, az élvonalban pedig egészen biztosan nem.
– Hamarosan kézhez veszi a pro licences diplomáját. Rang lesz ehhez a körhöz tartozni?
– Rengeteget tanultam a képzést vezető Fórián Zsolttól és csapatától, valamint a csoporttársaimtól, akik között ott volt a jelenlegi NB I-es edzők közül a Nyíregyházát irányító Szabó István és az MTK vezetőedzője, Horváth Dávid, valamint a tavaly még Fehérváron dolgozó Pető Tamás. Persze nemcsak azokat a kollégákat szeretném kiemelni, akikkel együtt most az élvonalban dolgozunk, mert biztos vagyok benne, hogy a többiek közül is sokan eljutnak majd erre a szintre. Már bekerülni sem volt könnyű a képzésre, emiatt is rang ide tartozni, ezt érzékelem a szakmán belül is. És persze rang NB I-es edzőnek lenni, ezért is kell folyamatosan képeznie magát az embernek, hogy sokáig ehhez a társasághoz tartozzon.
| A Kisvárda jelenlegi vezetőedzője pályafutása egyetlen U21-es válogatott mérkőzését 2000. november 15-én játszotta Szkopjéban. Az volt az a nap, amikor a felnőttválogatott mérkőzése a nagy köd miatt a szünetben, 1–0-s vezetésünknél félbeszakadt, de később hivatalos meccsnek ismerték el, így a Bicskei Bertalan szövetségi kapitány által bevetett két újonc, Kabát Péter és Pető Tamás első válogatottságát is „elszámolták”. És bár a macedón fővárosban egész nap ködös volt az időjárás, az utánpótlás-válogatottak meccsén még lehetett látni. Gellei Imre szövetségi edző a Takács Tamás – Bognár Zsolt, Korolovszky Gábor, Gyepes Gábor – Simek Péter (Bajzát Péter), Zabos Attila (Szélesi Zoltán), Hajnal Tamás (Gelbmann Csaba), Halmosi Péter (Gerliczki Máté), Lőw Zsolt (Tokody Tibor) – Szabics Imre, Gera Zoltán (Halgas Tibor) összeállítású csapatot vetette be, a mieink 3–2-es győzelmét jelentő gólokat Gera, Lőw és Bajzát szerezte. Mintha néhányan vitték volna valamire abból az 1979–1980–1981-es generációból… |
Gerliczki Máté családjával együtt a mai napig Nyíregyházán él, kisfia, a 11 éves Bende pedig – apukája nyomdokába lépve – a Szpari utánpótlásának tagja, egyben Kisvárda-szimpatizáns is. „Bende óriási Szpari-szurkoló, de ez így természetes – mondja a kialakult helyzetről Gerliczki Máté. – Ugyanakkor az apukája miatt a Kisvárdának is szorít, ezért érdekes helyzetbe került az első fordulóban játszott nyíregyházi mérkőzésünkön. Ráadásul az ő korosztályának tagjai kísérték be a játékosokat a pályára a kezdés előtt. A fiam saját kérése az volt, hogy a kisvárdai csapatkapitány, Jasmin Mesanovic kezét foghassa a bevonuláskor. Büszke volt a szituáció miatt, ahogyan én is rá, de azt hiszem, azzal az egy egyes döntetlennel kettőnk közül akkor ő volt elégedettebb… Bende szeret énekelni, van otthon mikrofonja erősítővel, és olykor azt halljuk a feleségemmel, hogy éppen a Kisvárda-indulót zengi, de persze a Szpariét is kívülről fújja.”  |
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. szeptember 20-i lapszámában jelent meg.)
