„Minden lényegesre a triatlon tanított meg” – interjú Lehmann Csongorral

– Várja már a hétvégét? Nem mindennap versenyezhet az ember a szülővárosában…     
– Nagyon várom, mindig a nyaram hangsúlyos részét adja a tiszaújvárosi kupa. Amióta az eszemet tudom, itt van a viadal, eleinte segítőként voltam jelen, az utóbbi jó tíz évben már megméretem magam. Annak ellenére, hogy rutinos versenyző vagyok, ugyanolyan izgalommal állok rajthoz.

–  Minek köszönhető ez az izgatottság?     
– Annak, hogy az otthonomban rendeznek ilyen volumenű triatlonos eseményt, ismerem a pálya minden egyes négyzetcentiméterét. Emellett nagyon elevenen él bennem az a kép kisebb koromból, ahogy gyermeki csodálattal osztom a világsztároknak a frissítőt. Akkor elképzelhetetlennek tűnt, hogy egyszer majd én is ezen a pályán versenyezhetek. Mostanra meg én is egy vagyok az indulók közül.

– Ha már a gyerekkorát említette, mi az első emléke a triatlonnal kapcsolatban?     
– Nehéz megmondani, mert születésemtől fogva ebben a közegben vagyok, de talán a fadd-dombori verseny, ami az első megméretést jelentette nekem. Nyilván előtte edzésre jártam már, de akkor versenyeztem először, így ez eléggé megmaradt bennem, emlékszem az úszásra és a futásra is. Ezek ma már nevetségesen rövid távoknak tűnnek, de akkor, nyolcévesen meghatározó élményt jelentett a részvétel.

– Mitől szerette meg a sportágat?     
– Habár a családomban és a tiszaújvárosi közösségben körülvett a triatlon, eleinte nehezen adtam be a derekam. Kipróbáltam mást is, szertornáztam, fociedzésre is elmentem, nem vonzott a triatlon, főként az úszás miatt, azzal nem annyira barátkoztam meg. A legnagyobb motivációt az jelentette, amikor elkezdtem nyerni az érmeket. Még nem feltétlenül azért versenyeztem, mert azt gondoltam, hogy ezt fogom csinálni az életem hátralévő részében, hanem csodálattal tekintettem a díjakra, szerettem volna belőlük minél többet gyűjteni. A célom később a minél jobb szerepelés lett.

– Emlékszik a pillanatra, amikor átlendült, és eldöntötte, hogy ez nem csupán gyerekkori hobbi lesz, hanem profivá válik?     
– Amikor 2017-ben a juniorkorosztályban sikerült dobogóra állnom a kitzbüheli Európa-bajnokságon. Akkor realizáltam, hogy ez az életpálya, amit szeretnék, és láttam, hogy lehet is keresnivalóm a nemzetközi élmezőnyben.

– Említette a családját és az önt körülvevő közeget. Édesapja, Lehmann Tibor kiváló triatlonos volt, most az edzője – rá később térjünk vissza. Előbb a bátyjáról, a szintén triatlonos Bencéről kérdezném. Sokat versenyeztek gyerekként egymás ellen?     
– Ó, nagyon is. A sportág szeretete tulajdonképpen tőle ragadt rám leginkább, ő már kiskorától kezdve mániákus triatlonőrült volt, folyamatosan versenyeket rendeztünk a kertben. Szalagok segítségével kijelöltük a pályát, és négy-öt évesen eljátszottuk, hogy mi is versenyen vagyunk.

– Hagyta önt nyerni?     
– Nem, soha. Lehet, ennek is köszönhető, hogy most ennyire motivált vagyok, és erősen akarom az eredményeket. A kettőnk küzdelme mindig nagy lökést adott nekem. De nemcsak a rivalizálásunk, hanem egymás segítése is. Bence jelenleg már nem sportol profi szinten, de ha ő nincs, én sem jutok ilyen magasra, és nem biztos, hogy most itt beszélgetnénk.

– Szülői nyomást érzett azzal kapcsolatban, hogy legyen ön is triatlonos?     
– Semmiféle nyomás nem volt. A közeg persze hatott rám, láttam édesapámat a klubházban, amint tartotta az edzéseket, ott játszottam kisgyerekként. A szüleim nem erőltették, annak is örültek volna, ha elmegyek focistának, de aztán rákaptam az ízére. Élveztem a közösséget, oda jártak a barátaim, szerettem edzésre menni. Emellett később jöttek a versenyeredmények, ez is motivált, de mindez lassabb folyamat volt.

– Miről álmodott gyerekként?     
– Erre konkrét választ tudok adni. Alsó tagozatos koromban sokszor feltették a kérdést, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek. Én mindig sportolót írtam válaszként, és azt, hogy elsődleges célom az olimpiai bajnoki cím. 

– Térjünk rá az édesapjára! Hogyan lett belőle az ön edzője?     
– Ő sohasem a legkisebbekkel foglalkozott, eleinte más nevelőedzőim voltak. Mindig úgy tekintettem, hogy nagyon szeretnék felkerülni a juniorok szintjére, ahol már ő az edző, mert az már jóval jelentősebb kategória. Mihelyst betöltöttem a szükséges kort, én is hozzá kerültem, és sokkal profibbá váltak a tréningek.

– Mennyire jelentett nehézséget kettejük viszonyában, hogy az otthoni apa és fia kapcsolat a sportban mester és tanítvány szerepkörre vált?     
– Nem kellett ezt élesen elválasztani egymástól, de ez nem baj. Azáltal, hogy a családunkat ennyire erősen átitatja a sport, minden a triatlon körül forgott, nem telt el egyetlen nap sem otthon, hogy ne került volna szóba. Nyilván az edzésen másképpen beszéltünk, mert ott voltak más versenyzők is, de elég hamar profin kezeltük. Persze akadtak súrlódások, de a profizmus határozza meg a kapcsolatunkat, ami jóval erősebb azáltal, hogy nemcsak edző-versenyző, hanem szülő-gyermek is. Sokkal közelebb állunk egymáshoz, még többet megosztunk a másikkal, amiből rengeteg pozitívum származik.

– Hogyan küzd meg az önnel szembeni elvárásokkal?     
– Mások elvárásai sohasem érik el azt a szintet, amit én támasztok magammal szemben, szóval leginkább én helyezek magamra nyomást a versenyek előtt. Az edzésmunka alapján mindig elég jól meghatározzuk, milyen formában vagyok, milyen eredményt szeretnék elérni, ez alapján be tudom lőni, mit kellene elérnem. Az engem körülvevő közeg leginkább támogató, semmi olyan jellegű befolyás nincs, ami negatívan hatna. A tiszaújvárosi világkupán mindenki szeretné, hogy a hazai versenyzők jól menjenek, de tudják, hogy ez egyúttal teher is, hogy itthon nagyon szeretnénk bizonyítani.

– Kinek akar bizonyítani?     
– Leginkább önmagamnak. A hazai verseny van leginkább a komfortzónámon belül, egy ilyen lehetőséget mindenképpen meg kell ragadni! Ugyanakkor biztosan van olyan oldala is, hogy az előtt a közösség előtt szerepelhetek, amelyikben nap mint nap élek, amelyiktől rengeteg energiát kaptam. Ez olyan lehetőség, amikor kicsit vissza lehet adni ennek a családnak és a városnak.

– És mi a helyzet a kommentelőkkel? Olvas hozzászólásokat?     
– Előfordult, hogy olvastam. A TikTokon néhány videóm alatt írogattak olyanok, akik nem látják át a sportágat és máshonnan közelítik meg, de úgy gondoltam, hogy nem érdemes ezzel foglalkozni, próbálom én is kizárni. Olyan speciális élethelyzetben vagyunk, hogy aki nincs száz százalékig benne, és nem lát rá, nem feltétlenül érti meg az összképet, amit hosszú idő lenne elmagyarázni egy kommentben. Igazán lényeges visszajelzést azoktól a személyektől próbálok kérni, akik látják, hogy napról napra milyen áldozatokat hozunk és mennyi munkát fektetünk bele abba, hogy az adott versenyen akár egy másodpercet lefaragjunk.

–  Tizenkilenc évesen, 2018-ban világbajnok lett a juniorok között. Nevezhetjük ezt is fordulópontnak a karrierjében?     
– Abszolút. Nagyon jó emlékként gondolok vissza, libabőrös is leszek, pedig már eltelt hét év… Ausztráliában versenyeztünk, korábban már álltam dobogón az Eb-n, de világversenyen ez volt az első eredményem. A junioroknál csak ez az egy világverseny van, amit éppen sikerült megnyernem, s aminek köszönhetően kikristályosodott, hogy nemcsak ott lehetek az élmezőnyben, hanem akár a legjobb is lehetek. Elhatároztam, hogy a következő korosztályokban és a felnőttek között is ezt szeretném elérni. 

– Tavaly már nem járt messze az álma valóra váltásától: harmadik lett májusban a világbajnoki sorozat szardíniai állomásán, jött az olimpia, aztán az Eb-cím és a vb-széria végén összetettben ötödikként zárt. Hogy látja, minek volt köszönhető ez az eredménysor?     
– Igen, 2024 álomszerűen alakult, talán egy olyan verseny volt, ami nem ment százszázalékosan. Az elmúlt évek munkája elősegítette a folyamatos fejlődést, emellett valamilyen szinten szerencse is kellett ezekhez viadalokhoz, hiszen eléggé hosszúak, majdnem százpercesek, amelyeken hiába erős a sportoló, ha nincs mellette a szerencse, lesznek olyan helyzetek, amelyeket nehéz megoldani. Jó formában voltam, a felkészülés is kiválóan sikerült, már 2023-ban mindent előre lemodelleztünk az olimpia miatt. A lényeges edzőtáborok tökéletesen sikerültek, megvoltak azok a lépcsőfokok, hogy tökéletesen érkezhettem meg Párizsba. Az összkép a nagyon jól felépített felkészülés és versenyrendszer eredménye.

– Szóba hozta az olimpiát, ami ugye gyerekkori álma is volt. Mit érzett, amikor megérkezett az ötkarikás játékokra?     
– Őszinte leszek, már önmagában az hihetetlen élményt jelentett, hogy egyáltalán ott lehettem. Már évekkel korábban gondoltam arra, hogy ha minden sikerül, kijuthatok, de más ezt átélni és belépni a faluba… Arra azért nem lehet felkészülni. Éppen emiatt jártam sportpszichológushoz is, ez egy teljesen eltérő inger, amit csak az olimpián lehet megtapasztalni, ott teljes mértékben fel voltam töltődve az engem érő hatásokkal. Gyerekként arról álmodtam, hogy megyünk az olimpiai faluba, uszodába, étterembe, már ezt óriási élmény átélni. De ezt meg kellett tanulni kezelni, hiszen benne volt a veszély, hogy ez a rengeteg új inger eltereli a figyelmem. Úgy gondolom, sikerült ezzel megbirkóznom.

– Mi segített abban, hogy kizárólag a triatlonra összpontosítson?     
– Hogy megpróbáltam előre elképzelni, mi vár rám a faluban, és azt, hogy semmilyen új helyzet nem érhet óriási meglepetésként. Az is segített, hogy a versenyt megelőzően kiköltöztünk a faluból, lecsendesített és még a rajt helyszínéhez is közelebb kerültünk, csupán néhány száz méter választott el tőle. Illetve még valami: velem volt a családom és a párom is, közösen elköltöttünk egy nagyon tartalmas vacsorát, ez megnyugtatott és jó hangulatba hozott. Sokat jelentett, hogy Párizsban is számíthattam rájuk. 

– Az az olimpia a triatlonosok szempontjából minden volt, csak nyugalmas nem. A Szajna vízminőségével kapcsolatos problémák és a futam kezdetével való variáliás mennyire zökkentette ki?     
– Minimális bizonytalanság volt ugyan, de próbáltam teljesen kizárni, és nem B-tervet keresni. Amikor az eredeti időpont szerinti versenynap előtt lefeküdtem, az járt a fejemben, hogy másnap biztosan rajthoz állunk. Nem szerettem volna arra gondolni, hogy eltolják, nehogy valamilyen szinten meggyengítse a koncentrációmat. Aztán reggel felkeltem, és kaptam a hírt, hogy mégsem versenyzünk. Így viszont lett egy extra napunk, amin edzeni kellett és átmenteni a formát, ami senkinek sem volt ideális. Elég jól reagáltam erre a szituációra, olyan volt, mintha versenyen belül kellett volna gyorsan tenni valamit egy felvetődő problémával kapcsolatban. Azt pedig nem is bántam, hogy reggel nyolc helyett tízkor kezdődött a verseny… Igyekeztem a pozitív oldalát nézni, és a leghamarabb feltöltődni a megméretés előtt.

– Aztán következett az úszás, az elveszített szemüveg, az időbüntetés és végül a 11. hely. Eltelt azóta egy év, hogyan él önben az a futam?      
– Sohasem fogom elfelejteni, amit akkor éreztem, amikor az úszás közben eltörött a szemüvegem. Senkinek sem kívánom, amin keresztülmentem… Egy év távlatából azt mondom, rengeteg erőt adott és megerősített az a tény, hogy ilyen helyzetből képes voltam felállni. Ennél nagyobb motiváció nincs, és azóta minden versenyem előtt eszembe jut ez a pillanat, hogy erőt merítsek.

– Furdalja a gondolat, hogy mi lett volna, ha…?     
– Motoszkál még bennem, de megpróbálom elhessegetni. Ott és akkor persze nem volt könnyű túllépni a történteken, mostanra már csak a pozitív dolgokat tartom meg.

– Megfordult a fejében, hogy feladja?     
– Igen. Először az jutott eszembe, hogy itt a vége, ezt az olimpiát valószínűleg nem fogom befejezni, és hajóval visznek ki a Szajna partjára. Aztán eszembe jutott, hogy most szerepelek először az ötkarikás játékokon, erről álmodtam gyerekkorom óta. Átkapcsoltam robotpilóta-üzemmódba, úsztam, ahogy csak tudtam és vártam, mi lesz ebből. A kerékpározás közepén realizáltam, hogy itt még egyáltalán nincs veszve semmi, a későbbi ezüstérmes új-zélandi sráccal felértünk, majdnem a legelső bolyban tekertünk, akkor meg mindent igyekeztem elfelejteni és csak a célra koncentráltam. Azóta is erre a versenyre vagyok a legbüszkébb.

– Miért?     
– Mert a triatlonos mezőnyből is kevesen csinálták volna meg, amit én. Az olyan száz perc volt, amibe minden akaratomat bele kellett adnom, hogy helytálljak. 

– Szeptember közepén visszatért Franciaországba, és Európa-bajnok lett. Az olimpiai élmények mennyire segítették?     
– Ha nem élem át az említett viszontagságokat az olimpián, nem leszek Európa-bajnok. Olyan muníciót jelentettek a Párizsban történtek, hogy az Eb-n nem lehettem második, úgy éreztem, csak első lehetek vagy sehányadik, annyira feltüzelt. Kinéztem magamnak a dobogó tetejét, nem lettem volna hajlandó megalkudni a második hellyel.

– Mit adott önnek az Európa-bajnoki cím?     
– Elégedettséget. Önbizalmam már volt, de nagyon örültem, hogy kifizetődik, ha száz százalékot adok ki magamból a pályán. Az olimpián „száztizet” nyújtottam, de akkor nem jött össze az arany, így elégtételt jelentett, hogy az Eb-n igen. Nem gondoltam, hogy az a siker akkora visszhangot vált ki, de örülök a sok pozitív visszajelzésnek és gratulációnak.

– Mire tanította meg önt a triatlon?     
– Mindenre, ami nagyon lényeges. A küzdeni tudás mellett ilyen az alázat és a türelem, rájuk mindig nagy szükség van. Az év felében olyasmit csinálunk, amihez éppen nincs nagyon kedvünk. Ez olyan elhivatottságot ad, amelyet az élet más területén nem feltétlenül lehet megtanulni. Akkor is le kell menni edzeni, ha a hátad közepére sem kívánod, akkor is be kell ugrani a medencébe, ha nagyon hideg a víz és fáradt vagy. Akármi van, mindig bele kell tenni az energiát. Ha később abbahagyom a sportolást, ezt a hozzáállást az élet más területén kamatoztathatom.

– Mi veszi rá, hogy eddzen és beugorjon a hideg vízbe?     
– A motiváció, hogy még jobb eredményeket érjek el. Folyamatosan érzem, bennem van a képesség, hogy a legjobb legyek. Úgy vélem, ezt mindenképp szükséges kihasználnom és mindent meg kell tennem, hogy az ellenfeleim fölé kerekedhessek.

– Ha a jövőbe tekint, mit szeretne átélni triatlonosként?
– Hogy egyszer egy olyan olimpián induljak, amelyen nincsenek hátráltató tényezők és az általam beleadott „száztíz” százalékot olyan eredményre váltom, ami bennem van. Remélem, Los Angelesben ez sikerül. És ha már juniorban és U23-ban összejött, szeretnék felnőttszinten is világbajnok lenni.

„A fizikai fáradságnál ezen a szinten jóval megterhelőbb a mentális” – fogalmazott Lehmann, akinek főleg az idény második felében jelent nehézséget az edzőtáborok monotonitása. Ennek leküzdésében leginkább a családjára és a barátaira támaszkodik, akik sokszor elkísérik. A stábja figyel, hogy azért egy kis „triatlonmentes” időszak is kerüljön a programjába, hogy feltöltődhessen.  „Igyekszem beemelni a sportolás mellé egyéb apróságokat, amelyekben kikapcsolódhatok, és tudok egy kis pluszt találni. Próbálok időt szakítani a hobbijaimra, többek között az analóg fotózásra, jó egy kicsit lelassulni a pörgés mellett, ez pedig olyan tevékenység, ami fel is tölt, mert eltereli a gondolataimat, de már az is sokat számít, ha a párommal kirándulok vagy étterembe megyek.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. július 5-i lapszámában jelent meg.)