KS-ajánló: „Ettem a focit, kenyérre kenve” – Szabadság a hegyen

„Az 1980-as évek elején pocsék Romániában a hétköznapi élet, az évtized végén pedig szinte elviselhetetlen, és most csak olyan jelzőket tudnék mondani, amelyeket nem bír meg a nyomdagép. Az emberek fáznak, éheznek, nélkülöznek, és mindenféle alternatív megoldásokkal próbálják túlélni azokat az időket. Gyermekkoromból emlékszem arra, hogy mikor az üzletbe áru érkezett, a negyedben futótűzként terjedt a hír, és bár senki sem tudta, mit hoztak, rohantunk sorban állni. Anyám hajnalban az ölébe fogott, és cipelt magával a boltba, mert ha véletlenül húst hoztak, szigorúan annyi adagot adtak, ahány ember személyesen megjelent a pultnál. Hiába mondtad, hogy otthon vár a gyerek. Előttem van a kép, ahogy a péküzletben egy néni félméteres ollóval vágja a tömbből az aznapi kenyérjegyeket. Kockás füzetben jegyzik, hogy ki kapott már, nehogy véletlenül valaki visszamenjen. Minden ki van adagolva, minden ki van mérve. Minden este áramszünet van este hattól, a tömbházban meleg víz jó esetben minden második nap folyik, a negyedik emeletre azonban sokszor az sem ér fel. A fűtőtestek nem nagyon fűtenek, az emberek kabátban ülnek a szobájukban. Képzeljük el ezt az időszakot, teli elégedetlenséggel. Aztán 1987-ben kitört Brassóban a traktorgyári munkásfelkelés, a forradalom előjátéka. Aki nem élte meg ezt a kort, nehezen tudja felfogni, hogy mit jelent az, ha ennyire be vagy zárva. És szürke minden. Szürke, még a legszürkébb novemberi délutánnál is szürkébb.”     

Kolozsvár belvárosában, a szocreál hangulatú „Csentrálban”, a Central Áruház sokadik emeletén működő Magyar Film és Média Intézet irodájában beszélgetünk Csibi László rendezővel, intézetvezető tanárral, aki rövid időutazással igyekszik érthetőbbé tenni legújabb alkotása hátterét. A hetekben mutatták be az általa jegyzett erdélyi „futballfilmet”, amely a Bölöni – Az erdélyi legenda című szuperprodukció árnyékában méltatlanul kevés figyelmet kapott a magyar nyilvánosság fórumain, pedig témája a régióban egy nemzedék alapélménye, ráadásul számos ponton kapcsolódik a fényes díszvetítések során bemutatott nagy Bölöni-mozihoz: összeköti vele a labdarúgás témája, a Ceausescu-féle Románia világa, az 1980-as évek időszaka, a romániai magyar közösség identitásküzdelme és a lelkekben ápolt vágy a – marosvásárhelyi futballcsillag eredményeibe is beleérzett – magyar sikerre. A Szabadság a hegyen című dokumentumfilm arról a különös jelenségről szól, amely Belső-Erdély vidékein kialakult azokban az években, amikor a napi kétórányi adásidővel működő román állami televíziócsatorna, az RTV nem közvetített futballt. A meccsélménytől is megfosztott emberek, köztük nagy számban a magyar válogatott fellépéseire és világbajnoki szereplésére kíváncsi erdélyi magyarok, kénytelenek voltak leleménnyel befogni a Budapestről vagy más környékbeli városokból (Szófiából, Kisinyovból, Kijevből) sugárzott adást, és a hegyek között, a magaslati pontokon buheraantennával keresték a jelet. Ha sikerült megtalálni, a hangyás képernyő köré telepedve, sistergős közvetítés mellett izgulták végig a fekete-fehér adást, sokszor inkább csak sejtve, mint látva a pályán zajló eseményeket.

„Ebben a közegben a hegyi összejövetel tényleg közösségi élmény volt, több mint futballmeccs-nézés – folytatja az 1978-ban született alkotó. – Többször elhangzik a filmben, hogy a hatóságok valamennyi ideig ezt engedélyezik, vagy inkább elfordítják a fejüket. A szelepet egy kicsit ki kell nyitni, mert forr a fazék. A sok elfojtott frusztráció kint a mezőn talán kicsit kipárolgott, ki tudott szivárogni. Aztán valamikor 1987 után vissza akarják tömni ezt a fazekat, a szelepet el akarják zárni. Már nem lehet megállni meccset nézni, mindenféle kifogással továbbkergetik a kocsival érkezőket, vegzálja őket a rendőrség. A szelepet el akarják zárni, de már nem tudják, eltelik egy-két év, és a fazék felrobban. Megbukik a rendszer, mert fenntarthatatlan.”     

Az alternatív nyilvánosságnak is spontán fórumot jelentő erdélyi hegyi „meccstúrák” tudományos vizsgálata Péter László szociológus érdeme. A Babes–Bolyai Tudományegyetem adjunktusának kutatásait magunk is figyelemmel követtük az elmúlt években, interjút készítettünk vele, szemléztük a témának szentelt angol, majd magyar nyelven kiadott kitűnő könyvét, és magunk is igyekeztünk kiegészíteni a gyűjtést: tíz éve közölt cikkünk (Szabadság a hegyen: erdélyi magyar meccsnézés Ceausescu Romániájában – Nemzeti Sport, 2015. augusztus 24.) után tavalyelőtt a Hátsó füves sorozat keretében Gyergyószentmiklóson kerestük fel a korabeli alkalmakat végigfotózó Kémenes Árpádot (Hegyi meccsnézés Erdélyben: történelmi fotók a Ceausescu-időszakból – Nemzeti Sport, 2023. június 16.). A pótolhatatlan kincsnek számító felvételek, valamint egy másik magánarchívum, Feleki István szélesebb körben korábban ismeretlen képei külön értékét jelentik a dokumentumfilmnek, amelyben a mesterséges intelligencia segítségével a fotók alakjai megmozdulnak, a rögzített jelenetek életre kelnek. 

Péter László a téma kalauzaként és riporterként is feltűnik a jelenetekben, okos kérdésekkel tereli a beszélgetéseket, amelyek során a korabeli résztvevők, szemtanúk, szervezők természetes egyszerűséggel rajzolják fel a néző elé a hegyi meccsnézések népmesékbe illő, ám nagyon is valós világát. Az üzemi telepekről kicsent drótokból, fémalkatrészekből összeeszkábált antennák, a fák közötti jelkeresések, a havi 18 literes benzinkvóta szorításában megszervezett öt-hat órás autóutak ugyanúgy hozzátartoznak ehhez a legendáriumhoz, mint a magyar himnusz éneklésének felemelő pillanatai vagy a Securitate kékszeműinek mindenki által sejtett-tudott jelenléte. „Ettem a focit, kenyérre kenve, és azt töltöttem a pohárba is” – meséli a meccsnézés eredeti helyszínén a film egyik interjúalanya, majd hangja elcsuklik, mondata befejezetlen marad: „Ha pedig pályára lépett a magyar válogatott…”    

Túlzás nélkül állíthatjuk, az utóbbi évek egyik legeredetibb és talán legfontosabb futballszociológiai dokumentumfilmje a Szabadság a hegyen, nem csak az erdélyi nézőknek. Éppen ezért lenne kívánatos, ha a Kolozsváron, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Nagyváradon és Szentegyházán tartott bemutatók után megismerhetné az alkotást a magyarországi közönség is. Egy budapesti vetítés például alkalmat kínálna a nyilvános találkozásra a készítőkkel, Péter Lászlóval és Csibi Lászlóval. A rendező kolozsvári beszélgetésünk során, a csendes irodahelyiségben hozzátette a nyolcvanas éveket idéző korjellemzéséhez: „A keserűség emléke meghatározó nekem. Gyermekként tényleg úgy éreztük, hogy meg vagyunk fosztva valamitől. Nyilván a szülőktől hallottunk panaszt, amennyire a gyerek előtt lehetett, szidták otthon is a rendszert, tehát nem mi találtuk ki a világ nagy dolgait, de azért megértettünk valamit abból, ami körülöttünk történik. Aki nem élt ilyen diktatúrában, az nem is tudja felfogni, milyen az. Gyerekként arról ábrándoztam, hogy egyszer Magyarországra megyek, és amikor ott leszek, az üzletek ajtaja fölött magyarul olvasom a feliratokat és mindenki magyarul fog beszélni. Nekem ilyen álmaim voltak. Ma ki beszél már ilyesmiről?”      

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. november 15-i lapszámában jelent meg.)