A Dolomitok magyar emlékei: a Zsigmondy Asztal hegyi szeánsza

Vágólapra másolva!

2025.11.24. 14:59

Címkék

A „vadaknak” is becézett, két világháború között működő Zsigmondy Asztal a 24 évesen odaveszett Zsigmondy Emil hegymászónak állított emléket – a róla elnevezett Zsigmondy-hüttéből kelt útra idén a Dolomitok sziklái között a százéves kör szellemét idéző túracsapatunk.

Létezett egy különleges túratársaság a két világháború között, a magyar természetjárás történetének méltatlanul elfeledett csoportja: a Zsigmondy Asztal. Nem is pontos a túratársaság megjelölés, a körhöz tartozni ugyanis többet jelentett a hegyek, erdők, sziklás magaslatok iránti közös érdeklődés ápolásánál. Skolil Vilmos elnök így jellemezte a Magyar Turista Egyesület berkein belül működő csapat életét a Négy évtized a magyar hegyek között című 1929-es kiadványban: „Az Asztal tagjai mind egyidős »fiatalok«, szoros baráti, majdnem testvéri körben nemcsak a kirándulásokon, hanem mindenben igyekszenek egymás segítségére lenni. Az a bensőséges és meghitt élet, amelyet Asztalunk él, szinte egy családdá olvasztatta társaságunkat, mely azért mégsem zárkózott, mert aki közénk való, igazi turista és igazi jóbarát, egy-kettőre éppen olyan szeretett tagja lesz a Zsigmondy Asztalnak, mint akármelyik régi tagunk. Asztalunk 1926 őszén alakult csupa olyan fiatal turistából, akik e szép sport nehezebb ágát, az alpinizmust tűzték ki célul. Asztalunkat Zsigmondy Emilről, az ideális életű és vértanú halált halt magyar származású hegymászóról neveztük el, kinek élete és működése ragyogó példa gyanánt lebeg előttünk.”

Zsigmondy Emil hegymászó 600 métert zuhanva veszett oda

Szezonzáró hüttebuli 2224 méteres magasságban

Ugorjunk egy évszázadot: 2025 októberében járunk, a Dolomitok turistaszezonjának őszi záró napján, másnap az utolsó hegyi hütték ajtajára is lakat kerül, a zordra forduló időjárás és a közelgő hideg a dél-tiroli hegyekben szigorú rendet parancsol. Magyar társaság ünnepel emelkedett hangulatban négynapos magashegyi kirándulásának búcsúestjén a Zsigmondy-hüttében, az Einserkofel sziklacsúcsa alatt fekvő menedékház levegője percről percre forrósodik, az összeverődött nemzetközi vendégkör spontán lelkesedéssel csatlakozik a mulatsághoz, és a 22 órás kötelező hüttecsend előtti hajrában már valósággal tombol a tengerszint feletti 2224 méteren kibontakozó házibuli. Zengenek a falak, együtt énekli olasz, osztrák, magyar a Felicitát, a Lasciatemi cantarét és a Sará perché ti amót, a hütte addig fagyosan szigorú főnökasszonya megengedően mosolyog, koccintva a kezébe nyomott Unicummal, és mire tiroli népzenére beindul az asztalok között a tánc, szinte az egész hegyen ragadt kolónia mozgásba lendül, beleértve a konyhából csillogó szemmel elősiető Srí Lanka-i szakácsot is.

A takarodó parancsa azonban szent, tíz órakor véget ér a hangoskodás, ideje szellőzni is egyet, a hegyek között csend üli meg a tájat, a ház körül sziklamagaslatok fehérlenek némán a holdvilágos éjszakában. Nyugalomra térnek a vendégek, a melegen fénylő ablakok mögött, az ebédlőben pedig kisvártatva Surányi Ákos, a magyar csapat vezetője értékeli a túrát a köré telepedő társak gyűrűjében.

„Amikor tíz éve először a hegyek közé invitáltam a csapatot, magam sem gondoltam volna, hogy egy évtized leforgása alatt ekkorává duzzad ez az esemény, nem is főleg létszámban, sokkal inkább jelentőségben. Nem gondoltam volna, hogy ennyi embernek lesz ennyire fontos, hogy összetart, összeköt majd egy erős közösséget, élő szövetet képezve körénk és közöttünk. Nem gondoltam volna azt sem, hogy ennyi gyönyörű helyre eljutunk majd, ennyi impozáns csúcs tetején feszítünk majd, azt pedig biztosan kétkedve fogadtam volna, ha valaki azt mondja, hogy 2025-ben tíz-egynéhánymagammal ferrátázom majd a Dolomitokban… Ehhez képest ez valóban megtörtént, és olyan életre szóló emlékeket, kitörölhetetlen élményeket szereztünk, amelyeket már senki sem vehet tőlünk.”

Itt kitör a taps a teremben, néhányan egyetértően füttyentenek. A beszéd azonban nem ér véget, Farkas Gyula hegymászóoktatót, nemzetközi hegyi túravezetőt idézve folytatódik: „Miért mászom hegyet? A mászás olyan meditatív állapotot okoz, amely teljes mértékben átkapcsol egy csak városban élő emberként megtapasztalhatatlan üzemmódba. Ahhoz, hogy megértsd és megérezd, ki kell próbálnod. És az ilyen látványt is csak mászóként láthatod élőben. Nehéz szavakba önteni, hogy miért megy az ember a magasba, mert amúgy tényleg hülyeség: megyünk, mászunk, elfáradunk, leizzadunk, megéhezünk, megszomjazunk, aztán a végén ugyanott kötünk ki, ahonnan elindultunk. De a megtett út a lényeg, ez gyakorol hatást ránk: kicsit más emberként térünk vissza. És így legalább nem is unjuk meg magunkat olyan hamar.”

Szóba kerül a cikk elején említett és szellemiségében több párhuzamot kínáló Zsigmondy Asztal hajdani története, valaki felolvassa a Turistaság és Alpinizmus című lapban megjelent 1935-ös jellemzést is: „Ők megkeresik a legmeredekebb sziklás hegyoldalt s ott kötelet kötve a derekukra, órákig dolgoznak annak a kis útnak a megtételén, amit a másik oldalon percek alatt is megtehettek volna. Ez nem bravúroskodás, nem gyerekes szeszély. Ők ezt tizenegy hónapon keresztül azért csinálják, hogy a tizenkettedikben, amikor a szabadság rövid napjai megengedik, felkeressék az igazi turistaterületeket, hogy acélos karokkal, gyakorlott kezekkel és edzett szívvel induljanak neki a szikláknak, a meredek falaknak és visszatérhessenek Isten segítségével szeretteik körébe. Mert a sziklák férfikart és edzett szívet, egész lelket kívánnak.”

Éppen csak véget ér a szellemi időutazás, amikor a szomszéd asztaltól feláll a hallottakra addig csendes érdeklődéssel, a furcsa nyelv iránti kíváncsisággal figyelő olasz pár, és udvariasan szót kér. Angolul köszöntik az ismeretlen magyar vendégeket, jelzik, nem akarnak zavarni, csak annyit szeretnének elmondani, hogy mennyire felemelő nézni egy ilyen összetartó, jó szellemiségű, családias társaságot, és hogy kicsit olyan érzésük volt, mintha testvéreket látnának. Hogy is írta Skolil Vilmos száz éve? „Az a bensőséges és meghitt élet, amelyet Asztalunk él, szinte egy családdá olvasztatta társaságunkat…”

Anyai vers gyászolja a lezuhant hegymászót

Persze bármily vonzó az összehasonlítás az 1920-as, 1930-as években csak „vadaknak” becézett körrel, a korszak jeles hegymászóiból verbuválódott, működésük során az Alpok és a Magas-Tátra számtalan csúcsát meghódító korabeli hivatásosok szerveződéséhez inkább csupán lelkületében mérhető a mai amatőr túracsapaté. Tulajdonképpen egy heti kispályás focin összekovácsolódott, gimnáziumi, egyetemi és egyéb kapcsolatokból építkező, sokszínű baráti gyülekezet alkotja a magot, amely azonban a Zsigmondy Asztalra jellemző közösségi érzést családi összejövetelein, születésnapi ünnepein és különböző kirándulásain is átéli. Immár tíz éve hagyomány, hogy egy-egy hosszú hétvégére célba veszi a Budapestről elérhető tágabb régió valamely magashegyi túraterepét, és ott „acélos karokkal, gyakorlott kezekkel és edzett szívvel” vág neki az embert próbáló magaslatoknak, kacskaringós ösvényeknek, vad szikláknak.

Tavaly a horvátországi Velebit-hegységben, a Gojko Mitics-féle indiánfilmek forgatási helyszínén járt a csapat (A jugoszláv Winnetou nyomában címmel közöltünk riportot a tapasztalatokról), az idén pedig a Sexteni-, vagy olaszul Sestói-Dolomitok mesebeli vidékére rajzolta fel éves kihívását. Amikor az előzetes tervek során világossá vált, hogy a túrabázis a környék magyar vonatkozású igazodási pontja, a Zsigmondy-hütte lesz, jelen sorok íróját a közös túrázás csábítása mellett személyes ösztönzés is sarkallta a jelentkezésre: az apai nagymama, született Zsigmondy Éva ágán családi szál köt a hegymászó felmenőhöz.

S hogy ki volt a XIX. századi alpinista, akiről a Zillertali-Alpokban a Zsigmondy-csúcsot, Új-Zélandon a Zsigmondy-gleccsert, a Dauphinéi-Alpokban a Zsigmondy-csorbát, a dél-tiroli Dolomitok olaszországi terepén pedig a Zsigmondy-hüttét elnevezték, és akinek emléktáblát állítottak a Pilisben, a Vaskapu-sziklán?

Horn K. Lajos gépészmérnök, a hegymászóként, síelőként és az FTC labdarúgójaként is aktív all-round sportember 1935-ben így foglalta össze a tragikus sorsú előd életét és szerteágazó tevékenységét: „Zsigmondy Emil 1861. augusztus 11-én Bécsben született. Apja, Dr. Zsigmondy Adolf Pozsonyból kórházi orvosként került a császárvárosba, ahol a Fejér megyéből származó Szakmáry Irmával kötött boldog házasságot. Öt gyermekük közül Emil volt a másodszülött. Gimnáziumi tanulmányai után édesapja hivatását akarván követni, tanulmányait a bécsi orvosegyetemen folytatta. Katonai egyévi önkéntességét (1883–84) követő évben nyerte el az orvosdoktori oklevelet, majd Prága, Lipcse, Halle, Berlin, Kopenhága, Amsterdam, London és Páris gyógyintézeteit tanulmányozta. Még ebben az esztendőben került a bécsi sebészeti klinikára, ahol neves tanára mellett sebészorvosként tevékenykedett. Erős akaratú, egyenes jellem volt. Tudása és hivatásának szeretete szép jövővel kecsegtette. A sors azonban máskép határozott. Franciaország Alpesei 1885. augusztus hó 6-án maguknak kívánták őt. Zsigmondynak köszönhetik a világ fiatal hegymászói s így mi magyar hegymászók is, hogy megtanított bennünket az ideális természetszeretetre, természetmegértésre. Zsigmondy mutatott rá arra, hogy a nagy hegyeket nemcsak a rideg sport szempontjából kell felkeresni. Mint a vezető nélküli hegymászók legkiválóbbja felismerte és hirdette a magas hegyek ostromlásának nemes küzdelmében megnyilvánuló »etikai momentumot«.”

Amikor tisztelői, egykori társai, barátai 1926-ban megalakították a Zsigmondy Asztalt, a névadó már több mint negyven éve halott volt. Hegymászóként képviselt szellemisége, elért sportsikerei, emlékezetes expedíciói azonban erős nyomot hagytak kor- és pályatársaiban. Jellemző megbecsültségére a Zsigmondy-hütte elnevezésének fordulatos története is. A mai menedékház elődjeként először 1886-ban építettek ki egy kunyhót a sziklák alatt, nevét az előző évben odaveszett, a környéken is meggyászolt 24 éves magyar hegymászóról kapta. Az első világháborús rombolás új fejezetet nyitott az 1920-as években újjáépített és immár Olaszország fasiszta vezére, Benito Mussolini nevét viselő létesítmény történetében, amely aztán a második világháború után kapta meg a máig hivatalosan használatos dupla elnevezését (Rifugio Zsigmondy–Comici), a vegyes nyelvű környék gyakorlatát követve egy olasz és egy osztrák vonatkozású névtagot kombinálva. Egyszerre állított emléket a Bécsben született magyar hegymászónak és a kötélszakadás miatt bekövetkezett balesetben 39 évesen, 1940-ben elhunyt Emilio Comici olasz alpinistának.

Zsigmondy Emil tragédiája Franciaországban történt, a helyszínről ő maga három nappal a végzetes mászás előtt rajzot készített, az esetről Zubor István így írt egyik megemlékezésében: „A Meije ijesztően impozáns déli falán érte utol Zsigmondy Emilt a turistasors: halál a hegyek között. Egy párkányt követett három turista: Zsigmondy Emil, bátyja és Schulz berlini professzor. Dél felé egy kis terraszra értek, ahonnan szinte lehetetlen volt tovább jutni. Felettük meredek, sima sziklafal, alattuk 600 m mélyen a Glacier des Étancons hava csillogott. A kis társaság itt megállt. Zsigmondy megkísérelte a feljebbjutást, azonban kénytelen volt visszatérni. De mégsem mondott le. Derekára kötötte 17 méteres manilla kötelét és újra nekivágott a sima, szinte függőleges szikláknak. Zsigmondy Emil elindult végzete útján! Nehéz munka után elfogyott a 17 méteres kötél, kérésére társai megtoldották egy 20 méteres selyemkötéllel és Zsigmondy továbbment. Nehéz, verejtékes munkával küzdötte le a sima, fogást alig nyújtó sziklák nehézségeit és már alig egy méterre volt a felső párkánytól, amikor a fal áthajlása minden emberi lehetőségnek útját állta. Be kellett látnia, hogy minden hiába! A nagy harcban a sziklák győztek és a hurkot vetve egy kiugrásra, elindult lefelé. Egy rövid perc telt csak el és a lefelé haladó turistát elkapta a végzet. A hurok ott fenn lecsúszott a kiugrásról és a két turista a párkányon csak egy kiáltást hallott, majd egy mellettük elsüvítő test zuhanásának zaját. Gyorsan bevonták a biztosító kötelet, de a vékony selyemkötél elpattant a zuhanó ember súlya alatt és Zsigmondy végigcsúszva még egy negyven méterrel lejjebb fekvő jégfolton, lezuhant a 600 méteres mélységbe… Saint Christophe en Oisansban, egy francia falucska temetőjében alussza örök álmát a nagy turista, sírján az anya versével: »Ha a világ neheztel is rád / Anyaszívemben nincs harag / Az Istenünk akarta így, / Még ha szívem meg is szakad!«”

„A Kleine Zinne – az maga a sátán!”

Érdekes egybeesés, hogy Zsigmondy Emil – akinek túraleírásai alapján két könyve is megjelent – élete utolsó, alpin tárgyú írását az idei kirándulás során is útba ejtett Kleine Zinne megmászásáról közölte a Vom Fels zum Meer című képes újságban. A Dolomitok egyik leghíresebb látványosságának, a Drei Zinnen (Tre Cime, vagyis Három csúcs) elnevezésű sziklaháromságnak nagyfokú technikai mászótudást igénylő tagja ma is elképesztő kihívást jelent („Hegy pocsékabb nem lehet, mint az a Kleine Zinne. Az maga a sátán!” – idézte annak idején egy kortársát Zsigmondy Emil), és erről egy profi páros próbálkozását alulról figyelve mi is képet nyerhettünk.

És ha már visszarepültünk a jelenbe, említsünk meg még egy különleges kapcsot: a Zsigmondy Asztal tagjainak egyik első túrája éppen a 2025-ös utazásunk helyszínéül szolgáló Sexteni-Dolomitok vidékére vezetett, oda, ahol ma már egyes szakaszokon kiépített vasalt kötélpálya, vagyis via ferrata segíti a haladást a sziklaoldalakon, szakadékok fölött, szűk hasadékokon, szabálytalan párkányokon, meredélyeken. Nem kezdőknek való terep, erős összpontosítást igényel; beszédes a csend, amely egy-egy intenzívebb szakaszon a monoton dolgozó társaságra telepszik a ki-beakasztgatott karabínerek kemény kattogása közepette. Az ember pedig óhatatlanul belegondol, hogy milyen elképesztő körülmények, rendkívüli viszontagságok között zajlottak a lehetetlenül sziklás terepen az első világháború küzdelmei az Osztrák–Magyar Monarchia és Olaszország hegyi csapatai között. A több mint száz évvel ezelőtti ádáz harcoknak ma is jó néhány helyen mutatkozik nyoma, egy-egy sziklába vájt bunker, kövekből összehordott lőállás, ottmaradt szögesdrótdarab árulkodik a történelem viharairól. A XX. század forgószele söpörte el később a Zsigmondy Asztalt is, amelynek sorsáról Bucsek Henrik ezt jegyezte fel a Töredék a magyar hegymászás történetéből című 1973-as könyvében: „A társaságot a II. világháború után a Magyar Turista Egyesülettel együtt oszlatták fel. Tagjainak többsége ma már nem él. De a néhány megmaradottban töretlenül él a hegyek szeretete, él a régi lelkesedés.”

Azóta az akkori megmaradottak is régen a temetőben nyugszanak már – a hegyek szeretete, a régi lelkesedés azonban ma sem veszett ki a Zsigmondy-körből, ott dobog a XXI. századi tiszteletbeli asztaltársak szívében.