Álmokból születő tánclépések – Hosszú Kávé Horváth Renátóval

– A nézőkből kitörő ováció nyomán lepereghet az ünnepelt gondolataiban hat gyötrelmes év reménytelensége?  
– Konkrét kérdésre konkrét a válaszom: de még mennyire! Mert hiszen itt a helyzetem, a rideg valóság. De mellette ott a hála érzése, hogy végérvényesen lekerült a vállamról a rengeteg megpróbáltatás okozta teher. A munka vitte el a figyelmem a bajaimról, nem volt időm magamba roskadni. Csodálatos csapattal és egy kiváló színházzal, a veszprémivel dolgozhattam együtt, velük sikerült elérnem az időközben magam elé tűzött célt.

–  Hogyan emlékszik vissza 2019. december harmadikára?  
– Valamelyest azért finomodott az emléke, de soha meg nem szépülhet. Nyilván segített ebben az első, a mostani előtt bemutatott darabom is, már az átértékelt bennem sok mindent. Ami az alatt a fél napom alatt lejátszódott bennem, talán ma kevésbé okoz fájdalmat, tudok róla beszélni. Már a lakásban érzéketlenek voltak a végtagjaim, sejtettem, hogy több ez, mint egy balett-táncos idegbecsípődése. Másnap két hétre mélyaltatásba kerültem a tüdőleállás veszélye miatt. Azaz, először csak éreztem a nagy bajt, amely a két hét utáni ébredésemkor tudatosult…

– Mindig is a táncot képzelte el élete hivatásának?  
– Gyerekként eljártam szülővárosom, Polgár sportpályájára, gyakran tapasztaltam édesapám futballszeretetét. A születésem előtt a Balmazújváros NB III-as csapatában játszott, majd ezt követően kiment Hannoverbe munkát vállalni, és ott egy helyi labdarúgócsapat tagja lett. Hazatérése után még folytatta a pályafutását Tiszaújvárosban, szintén a harmadosztályban. Mezőnyjátékos volt, emlékszem, szerették a játékostársai. Nyilván jólesett volna neki, ha a nyomdokaiba lépve én is a labdarúgást választom, viszont nem éreztem hozzá tehetséget. Kézilabdázni viszont szerettem az iskolai csapatban, de amikor választanom kellett a sport és a tánc között, utóbbira voksoltam. És meggyőződésem, hogy jól döntöttem!

–  Mivel biztatták a hosszú ideig tartó gyógykezelése alatt?  
– Hadd mondjam el, számos civil összefogás, köztük sportszervezetek is segítették különböző módon a gyógykezelésem, amely egyébként eleinte támogatott módon zajlott. De a legnagyobb hálával a kedvesemnek, a mellettem azóta is kitartó Andikának tartozom. A Miskolci Balett külsős tagjaként ért a baj, a miskolci kórház és a Pécsi Tudományegyetem jó ideig próbálta a megoldást keresni a bénulásomra, majd a fővárosi Szent László Kórházban is eltöltöttem másfél hónapot. Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy pontos diagnózist egészen idén áprilisig nem kaptam, már a magánúton végzett vizsgálatokból derült ki, hogy a betegségem bartonellózis, amely a Lyme-kór ritka variánsa. Bakteriális eredetű, gyulladást váltott ki a gerincvelőmben, ami miatt nyaktól lefelé teljesen megbénultam. Nem sok jóval biztattak, eleinte a fő cél az életben tartásom volt. Lehet, hogy csak bennem nem akartak hiú ábrándokat kelteni a gyógyulást illetően. Hozzáteszem, sohasem mondták ki: vége a táncosi pályámnak, és bármilyen hihetetlen, sohasem tettem le arról, hogy talán még lehetséges a visszatérés. Hiszen furcsán hangozhat, de a teljes testtudatom és érzékelésem megmaradt, csupán csak önállóan nem tudok mozogni. Így kerekesszékhez kötve telnek a napjaim, ám a gyógyulás reménye az egyik mozgatórugója a koreográfiai munkásságomnak is.

–  Mikor érezte úgy, hogy más módon szolgálhatja a táncművészetet?  
– A Szent László Kórház intenzív osztályán fogott el a megmagyarázhatatlan nyugtalanság, hogy nekem muszáj valami kapaszkodót keresnem, másképp nem tudok kikerülni abból a betegszobából, amely megtestesítette a rosszat. Az első épkézláb elképzelésem nem is lehetett más, mint a saját történetem színpadra vitele. A megvalósításig nem kevés idő, három év telt el: három gyötrelmekkel, reményekkel, bizakodással teli esztendő, és ma már nem is tudok másként fogalmazni, mint hogy jó úton indultam el.

–  Megszületett első alkotása, a Testbe zárt ima. Mit érzett a fogadtatásakor?  
– Óriási lelki teher került le rólam, ami előtte nap mint nap a vállamra nehezedett. A saját bajom állandó idegesítő megléte után következett valami új, talán túlzás, hogy újjászületés, de az élet egy új periódusa kifejezés megállja a helyét. Meggyőzően éreztem, hogy új lehetőség nyílik meg. Először Polgáron mutattuk be, ezt követte Veszprém, Miskolc, Tiszaújváros, Kecskemét, majd Budapest. Az előadások sorra meggyőztek arról, hogy ez lesz a járható jövőm, ezzel maradhatok benn a művészvilágban.

–  Meg szabad kérdeznem, hogy szokott-e még színpadi táncos szerepről álmodni?  
– Méghozzá meglehetősen gyakran. Ilyenkor jövök-megyek, mozgok, táncolok, egyetlenegyszer fordult elő, hogy álmomban kerekesszékbe voltam kényszerítve. Azt hiszem, ezek a szabadságról szóló álmok adtak egyfajta hátteret a megálmodott koreográfusi lépéseknek és mozgásoknak.

–  Hogyan követte az első alkotást a folytatás?  
– Még a Testbe zárt ima kapcsán szóba került a Veszprémi Petőfi Színháznál, hogy az évenkénti Lélektől lélekig fesztivál programjukban, amely kifejezi a színház gyógyító erejét, műsorra tűzhetnék az én történetemet is. Gyakorlatilag három hónap alatt készült el az alkotásunk, háromszor adtuk elő Veszprémben és a jó kapcsolat révén szóba került a színház vezetésével egy koprodukciós javaslat. Erre pedig nekem régről volt egy elképzelésem, mert annak idején még táncosként Polgáron egyetemi csoporttársammal zongorakísérettel előadtuk az Ady és Léda című kamaradarabot. Már akkor bennem volt a téma alkotásként, csak hiányozott hozzá az infrastruktura. Miután két éve létrehoztam a Tetra Art & Life Egyesületet, amelynek keretein belül működik a Horváth Renátó Production, Veszprém vállalta az Ady&Léda színpadra állításának segítését. Így öt hónap alatt létrejöhetett a május 30-i bemutató. Olyan fogadtatással, amely a legmerészebb álmainkat is felülmúlta – felvették a színház új évadának bérletes programjába.

–  Van titka az alkotói munkásságának?  
– Tulajdonképpen nincs. Először mindig az össz­képet látom, globálisan. Filmszerűen képzelem el a cselekmények sorát, a mozgásanyag pedig a balett-teremben születik meg. Olykor konkrét mozgássorok, kombinációk formájában, a helyzet hozta módosításokkal együtt. A teremben elmondom a cselekményt, ehhez elkezdünk ötletelni, mert sohasem szabad testidegen mozgásra kötelezni a táncosokat, legyen a koreográfia a cselekménynek megfelelően hozzájuk alakítva. Természetesen egy nagyon profi és kimagaslóan tehetséges művésztársulatról beszélünk, a tagjai amellett, hogy minden egyes próbán száz százalékot nyújtanak, nem is tudják, mennyi erőt és élni akarást adnak nekem. Harmincéves vagyok, és nem szeretném befejezettnek tekinteni az alkotói tevékenységem. Lehet, hogy egy évig az eddigi két előadás kitölti a lehetőségeinket, de a terveim szerint januárban belekezdek egy új témába. Még hadd legyen titok, hogy mibe, van három konkrét történet a fejemben, amit szeretnék színpadra vinni.

–  Költői a kérdés: ha nincs a betegsége, véleménye szerint aktív balett-táncosként hol tartana?  
– Jó kérdés, nehéz választ találni rá. Miskolcon egy voltam a tizenvalahány táncos között. Bizonyosan célom lett volna a fejlődés, de azt is biztosan érzem, hogy előbb-utóbb rátaláltam volna az alkotói folyamatokra. Hosszabb út lett volna, most viszont száz százalékban erre koncentrálhatok, semmi sem zökkenthet ki belőle.

–  Otthon mit szólnak az élet él és élni akar igazsága kiváltotta pozitív változásokhoz?  
– A szülővárosom büszke rám, ezt egy díjjal adta az értésemre. Bármikor, bármivel fordulhatok a vezetőihez, mégiscsak ott nőttem fel, sohasem kapok elutasítást. A szüleim pedig minden feltétel nélkül mögöttem állnak és támogatnak. Azzal a szeretettel, amit csak szülő képes adni a gyerekének. Talán nem baj, hogy nem lettem a DVTK sportolója…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. július 5-i lapszámában jelent meg.)