„Szerepelt a korszak öt legfontosabb meccsén” – Hosszú Kávé Zakariás Ágnessel

– Utcát neveztek el róla, szobrot kapott Felcsúton, Budafokon a nevét viselő díjat alapítottak, a Hidegkuti Nándor Stadion egyik szektorának névadója – többek között így tiszteleg az utókor az Aranycsapat balfedezete, Zakariás József előtt. A minap pedig ön és testvére, Tamás vehették át az Östreicher-díjat.     
– Az indoklás szerint édesapánk emlékének odaadó ápolása elismeréseként lettünk mi a kitüntettek. Boldoggá tett, de meg is lepett a Puskás Nemzetközi Futball Alapítvány döntése, mert én magától értetődőnek gondolom, hogy igyekszünk apánk emlékét őrizni, s ha kell, megvédeni őt, mert sok mindennel támadták már. Édesapánk akkor került reflektorfénybe, amikor közeledett a születése századik évfordulója – ennek kapcsán helyükre kerültek vele kapcsolatban a dolgok, s végre arról is szó esett, milyen futballszakmai újdonságokat hozott a posztján a játékával.

– A díjátadón elmondott beszédében megemlítette, hogy felnőtt korában kezdett el az édesapja emlékével foglalkozni.     
– Nyolcéves lehettem, amikor Guineába költözött, ahol nemcsak szövetségi kapitány volt: Budai I Lászlóval ők indították be az ottani futballéletet. Hat évet töltött Afrikában, majd a hazatérése után elváltak édesanyámmal. Összességében kevés időt töltöttünk együtt, hiszen már 1971-ben, az érettségim évében, 47 évesen meghalt. Nemigen volt rá lehetőségem, hogy fiatal lányként beszélgessek vele 
az életéről. Felnőttként kezdtem összegyűjteni a vele kapcsolatos emlékeket, s ehhez a kezdő lökést az adta, amikor Budafokon – ahonnan a családunk származik – Zakariás-díjat alapítottak, s a kerület napján engem kértek fel díjátadónak. Ma már a könyvespolcom egyik sorát az Aranycsapattal kapcsolatos kötetek foglalják el. Igaz, számos írás hemzseg 
az ellentmondó állításoktól, én pedig igyekszem felkutatni, mi is az igazság.

– Ennyi év távlatából miképp emlékszik Zakariás Józsefre, az édesapára?     
– Sok minden a múlt ködébe vész, de azt határozottan állíthatom, hogy rendkívül segítőkész ember volt. Életre szóló élményem vele kapcsolatban, amikor fél évre kiköltözhettünk hozzá Guineába. Elképzelhető, micsoda kaland volt a hatvanas években repülőre ülni, és Afrikába utazni. Conakryban egy fehéreknek fenntartott telepen laktunk. Noha csak 12 esztendős voltam, a helyi portás bácsi – ki tudja, hány éves lehetett… – feleségül kért, cserébe két kecskét ajánlott fel… Apám guineai frankban kapta a fizetését, de nem sajnálta a pénzt, hogy az általam összegyűjtött kagylókból, kövekből, fákból álló 20 kilós csomagot hazaküldje; alighanem kisebb vagyonért. Üzleti érzéke egyébként nem volt, amikor Budafokon építkeztünk, ott verték át, ahol tudták. Mint a Luca széke, úgy készült a házunk, sohasem lett teljesen befejezve. Amikor a városmagot – szétrobbantandó a helyi közösséget – ledózerolták, a mi házunk is a rombolás áldozatául esett; anyám ezt követően disszidált. De nemcsak a tárgyi emlékeket gyűjtögetem, hanem az apámról szóló kis történeteket is. Az egykori óvó nénimtől tudom például, hogy amikor ő vitt a Törley óvodába, mielőtt beengedett a többi gyerek közé, gondosan megfésült, ellenőrizte, megvan-e az uzsonnám, majd egy puszival engedett utamra.

– Ha már a tárgyi emlékek: mennyire volt nehéz őket összegyűjteni?     
– Nem ment könnyen. Mivel az Aranycsapat tagjai közül nem ő volt reflektorfényben, kevesebbet foglalkozott vele a sajtó, a család pedig nem gyűjtögette a relikviákat. Ráadásul a válása után a holmijai egy részét elvitte magával. A második felesége – aki barátságos, intelligens nő volt – azt mondta, ő nem a futballistával házasodott össze, neki nem volt fontos apu futballmúltja. Amikor még gyerekként átfésültük a budafoki padlást a bátyámmal, előbb találtunk békekölcsönkötvényeket, mint családi fotókat. Viszont volt egy diavetítőnk, és diafilmen megvolt a 6:3. Az egyik kockán Grosics Gyula örömében cigánykereket hányt – halálosan szerelmes voltam belé. Aztán egy nap eltűnt a vetítő és a film is, a kéményseprő lophatta el. Ami megmaradt tárgyi emlék, apám halála után Tamás testvéremhez került.

– A világbajnoki ezüst is?     
– Arról nem tudok, viszont az Európa-kupa-aranya nálam volt, egészen addig, amíg egy újságíró el nem kérte arra hivatkozva, hogy egy leendő sportmúzeumnak keres relikviákat. Elvitte a londoni meccshez kapcsolódó ebédmeghívót is, de a múzeumból nem lett semmi. Évekkel később olvastam egy cikket, amelyben az illető azzal büszkélkedett, hogy gyűjti az Aranycsapattal kapcsolatos emléktárgyakat – én ezt inkább lopásnak nevezném. Buzánszky Jenő mesélte, hogy tőle is elkunyerált jó néhány tárgyat ugyanez a személy…

–  Zakariás Józsefnek kilenc testvére volt. Mennyire lehetett téma otthon, hogy van köztük egy „sztár”?     
– Nem volt ez a családban olyan nagy szám, a gyerekek közül mások is futballoztak, nem véletlen, hogy apám kezdetben Zakariás III néven szerepelt a sajtóban. Az utcában, a környéken persze mindenki tudta, ki ő, de természetesnek vették, hogy egy ismert ember jár-kel közöttük. A berni döntő, majd Puskás Ferencék emigrálása után évtizedeken át nem volt téma az Aranycsapat, a szocializmusban nem kellettek az ilyen típusú hősök. Édesapám nem tekintett magára sztárként, amikor az 1954-es vb-döntő után elsőként maradt ki a válogatott keretből, anyám szerint csak annyit mondott: sok meccset játszottam már, van még számos tehetség, eljött az ő idejük. Utólag próbálták úgy beállítani, hogy összetörte a mellőzés, de ez nem igaz. Amúgy pedig szerepelt a korszak öt legfontosabb meccsén, az olimpiai, a világbajnoki és az Európa-kupa-döntőn, valamint a londoni 6:3-on és a budapesti 7:1-en – kell ennél több?

– Él még a testvérek közül valaki?     
– Már nem. A legifjabb, Laci is elment már, ő balesetben halt meg.

– Mi volt a legkellemesebb emléke, amivel a Zakariás-örökség ápolása során szembesült?     
– Szerencsére jó néhányról mesélhetnék, de érdemes kiemelni az Aranycsapat-vonattal tett erdélyi kirándulást, amikor Csíksomlyónál 
az ottani magyarok kalapjukat levéve fogadták a szerelvényt. A másik egy marokkói sztori, ahol a kellemes kenyérillatot követve lekeveredtem egy alagsori helyiségbe. Egyszer csak csupa szúrós szemű arab férfi vett körül. Ijesztő helyzet volt, aztán az egyikük megkérdezte a nevemet. Miután kimondtam, hogy Zakariás, nagy boldogan körbevitt a marrákesi bazáron, s mindenkinek eldicsekedett, hogy Zakariás lányával találkozott.

– S mi volt a legfájóbb hazugság?     
– A vb-döntő előtti este a pletyka szerint néhány játékos a szobalányokkal „cicázott”. Édesanyámat megkérdeztem az esetről, szerinte nem történt ilyesmi. Ám tegyük fel, hogy apu mégis kimaradt azon az éjszakán – furcsa módon csak az ő neve került nyilvánosságra, az sohasem derült ki, ki lehetett a másik három „félrelépő”. Sajnos ez a rágalom, hogy részben emiatt vesztették el a németek elleni meccset, időről időre előkerül, nemrég is olvastam ilyen tartalmú cikket.

– Azt hittem, a besúgóvádat említi.     
– Az is szép történet. Elmentem a Történeti Hivatalba  – akkor még Kutrucz Katalin volt az elnökhelyettes –, s kikértem az apámmal kapcsolatos iratokat. Két hónappal később kaptam egy levelet, majd egy végzést, hogy semmiféle dokumentumot nem találtak róla. Amikor édesanyám már Németországban élt, egy alkalommal összeírtam jó néhány kérdést, amit aztán feltettem neki, közte a besúgóvádat is. Ő azt felelte, ha apád besúgó lett volna, nem a Kacsóh Pongrác úti ávós házban kapunk lakást a Bástya – ahogy akkoriban az MTK-t hívták – csapatától, hanem a Rózsadombon. Egyetlenek voltunk a lakók közül, akik nem voltak ávósok, ’56 után vissza is kérte az állam a lakást.

–  Az Östreicher-díj átadását megelőzően vehette át a Szepesi-díjat Bozsik Péter, az Aranycsapat másik fedezete, Bozsik József fia. Annak idején volt-e kapcsolatuk a többi futballistacsaláddal?     
– Anyám szerint szó sem volt arról, hogy az Aranycsapat tagjai sülve-főve együtt lettek volna… Jellemzően az egy klubban játszók tartottak össze. Halványan emlékszem, hogy az MTK-sok törzshelye a későbbi MÚOSZ-székház volt a Bajza utca sarkán. Börzsei Jánosékkal, Kovács Imréékkel jóban voltak a szüleim, nyaraltunk is együtt. Bozsik Péterrel ismerhettük volna egymást, mert az édesapjának boltja volt a Kígyó utcában, s az egyik rokonunk nála dolgozott, emiatt gyakran megfordultam az üzletben. Ám csak felnőttként találkoztunk, és 
nagyon jóban lettünk – Péter igazán szerethető ember.

– Hogy érzi: helyére került a nemzeti emlékezetben Zakariás József?     
– Mostanság nem lehet okunk panaszra. Ami fájó, hogy én most vagyok 72 – bele sem merek gondolni, hogy neki mindössze 47 év adatott meg. Nem jutott ideje rá, hogy betöltse azt a szerepet, amit például a 89 évet élő Buzánszky Jenő betöltött, aki fáradhatatlanul járta a Kárpát-medencét, fenntartva az Aranycsapat iránti érdeklődést. Biztos vagyok benne, hogy ha nem megy el ilyen fiatalon, apám boldogan vállalt volna hasonló küldetést.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. szeptember 27-i lapszámában jelent meg.)