85 éves Törő András, aki egyszerűen lelépett

Az 1960-as római olimpián a kenu kettesek 1000 méteres távján harmadik helyezett Törő András azért ment le a Dunára, mert a bátyja már evezett, mi több, Lajost nagy tehetségnek tartották. Egyeshajóban 500 méteren kivívta az indulási jogot az 1959-es Európa-bajnokságon, de Duisburgban megbetegedett, haza kellett utaznia, ráadásul az orvosok szívizomgyulladást állapítottak meg nála – be is fejezte a sportolást.

Törő András így emlékezett: „Nem tagadom, szerény körülmények között nőttünk fel, a kenuzás egyfajta kiugrási lehetőséget jelentett – arra is, hogy ne csak keleten, nyugaton is világot lásson az ember. Az átlagembernek a nyugati utazás szinte elérhetetlen volt az ötvenes években.”

De nemcsak ez ösztönözte: „Már honvédos voltam, amikor az 1954-es franciaországi világbajnokságon a magyar kajak-kenu válogatott hat aranyérmet szerzett! Mi ez, ha nem motiváció?!” S hogy mitől voltak Andrásnak jó fizikai alapjai? „A Rákosi-rendszerben nagy hangsúlyt fektettek a fiatalok katonás nevelésére: én csak tízpróbának hívtam.”

Amiről Törő beszél, nem más, mint a Munkára, Harcra Kész mozgalom (MHK), amelynek lényege, hogy az ifjoncok – sportolók és nem sportolók – nekifeszültek, hogy megmutassák, mit tudnak. A testnevelő tanárok pedig árgus szemmel figyelték, ki melyik sportágban tehetséges.

Mi is történt azon a bizonyos maconi vb-n? A 6 arany-, 5 ezüst- és 5 bronzérem óriási sikert jelentett. „Ráadásul két elsőséget kenusaink szereztek, Parti János ezer méteren, a Wieland Károly, Halmay József páros tízezren, ezen kívül még elhoztak három ezüstöt és két bronzot.” A kenut Kutas István sportvezető nemes egyszerűséggel indián csónaknak nevezte, a versenyzőknek a következő szövegű táviratot küldte: „Az 1954. évi kajak- és indián csónak-világbajnokságon kiváló eredményt elért valamennyi versenyző, edző és vezető eredményes munkájához gratulál Kutas István.” A Népsport szerint: „Eddig szinte mellőzött sportág emelkedett világhatalommá.”

Látszólag mellékszál, de felvetődik, a sportvezetőség miért kezdte menedzselni a kajak-kenut? „Egész egyszerűen felismerte a sportágban rejlő lehetőségeket, azt, hogy a jól felkészített kajakosok és kenusok több számban is érmet nyerhetnek.” Márpedig a sportban elért eredményeket a politika igyekezett a maga javára felhasználni, így volt ezzel a Rákosi-rendszer is, a maconi 16 érem pedig legitimmé tette a kajak-kenut, rá két évre a kajakos Urányi János, Fábián László páros megnyerte a sportág első aranyérmét a melbourne-i olimpián (1956), a kenus Parti János és Hernek István második lett, a Mohácsi Ferenc, Wieland Károly és a Hunics József, Farkas Imre kenu kettes bronzérmes.

De az 1956-os játékok idején Törő még csupán tehetség volt. Arra a felvetésre, hogy mi hozta meg az eredményességet, azt válaszolta: „Nem mi, hanem ki: Farkas Imre.” Hogyan került Farkas a képbe? „Faresz melbourne-i párja, Hunics mással próbálkozott, Dömötör Gyulával térdelt össze, az 1959-es Eb-n egy-egy arany- és ezüstérmet nyertek. Farkas egyedül maradt, s miután minden ifiversenyt megnyertem, megkérdezte, mi lenne, ha együtt mennénk. Ráadásul Granek István edző rám mindig azt mondta, párosban jobb lennék, mint egyesben.”

Tény, Törő Andrással még jobban ment a hajó, mint valaha. Minden versenyüket megnyerték, s az olimpián előfutamukban C–2 1000 méteren a legjobbnak bizonyultak. A döntőben a szakemberek őket és a szovjeteket várták az első helyre. A rajtnál „az olasz kiskatona úgy megmarkolta a hajónkat, hogy mire elengedte, minden ellenfelünknek a hátát láttuk”. Törő megerősítette Faresz véleményét ezzel kapcsolatban, hozzátéve: „Csak rövid idő múlva tudtunk a többiek után eredni, így némi hátrányba kerültünk, amit a célig nem sikerült ledolgoznunk.”

A szovjetek nyertek, a második helyet Farkas korábbi edzője, Blahó Kálmán által felkészített olaszok szerezték meg… A Népsport egy szóval sem említette az intermezzót.
Az 1964-es tokiói olimpiának egyeshajóban veselkedett neki: „Előző év októberében behívtak katonának, a kiképzés után szólt a parancsnok, hogy járhatok edzésre is. Képzelheti…” Mindent beleadott, „Tokió előtt csupán egyszer kaptam ki”, viszont túledzette magát, ráadásul Granek rendre azzal froclizta (?), hogy lusta… Lehetett valami a túl­edzettségben, mert a döntőben a Népsport szerint „Törő egy ideig nagyon jól tartotta magát, 100 méterrel a cél előtt még Igorovval és Penyajevvel csatározott az ezüstéremért. A másik kettő azonban jobban bírta a táv végét.”

Bánkódott, hogy lecsúszott az olimpiai dobogóról, de már más járt a fejében. Régóta foglalkoztatta a gondolat, hogy elhagyja az országot. A miértre egyszerű választ adott „Finoman fogalmazva sem voltak jók az életkörülményeim. A Ganz-Mávagban voltam segédmunkás, a jövő nem sok jóval kecsegtetett. Kaptam ugyan kalóriapénzt, de tisztában voltam vele, addig jár, ameddig kenuzom. Arról nem beszélve, hogy egy rossz szóért bárkit elvihetett az ÁVO.”

Már korábban is tapogatózott, milyen alkalmat válasszon a lelépésre. Ehhez tudni kell, a maconi vb-n a győztes kajak négyes egyik tagja, Vagyóczki Imre egy jóval később készült interjúban elmondta, egy fiatalember még Magyarországon elrejtőzött a kenuk szállítására alkalmas ládák egyikében, így sikerült disszidálnia – ezt akkor vették észre, amikor kicsomagolták a hajókat Maconban… Törő az Egyesült Államokba vágyott, ám azt tanácsolták neki, ne Európából lépjen meg, mert előbb ilyen-olyan menekülttáborba kerülhet, ahonnan korántsem biztos, hogy eljut Amerikába. A kanadai válogatottal Tokióban versenyző kenus, Elbert Andor (itthon 1955-ben C–1 4x500-as számban magyar bajnok volt, majd az 1956-os forradalmat követően Kanadába távozva sokat tett a szakág kinti fejlődéséért, de leginkább arról híres, hogy 2004-ben Magyarországon létrehozta az amerikai rendszerű önkiszolgáló mosodákat) azt javasolta neki, a legjobb, ha az Egyesült Államok tokiói nagykövetségére megy és menedékjogot kér. Törő így is tett: „Fogtam magam, a Tokiótól negyven kilométerre lévő szállásunkról bementem a nagykövetségre. Amikor a kapun beléptem, hevesen vert a szívem: akkor tudatosult bennem, innen már nincs visszaút. Egy amerikai kajakos, Bill Smoke gálánsan kifizette a repülőjegyem, s egy óra múlva már a gépen voltam. Amikor mentünk ki a repülőtérre, mondták, a hátsó ajtón lépjünk ki, mert elöl várnak az újságírók. A fene tudja, honnan neszelték meg, hogy leléptem.”

Talán mondani sem kell, a többi magyart faggatták a csapat körül lebzselő ügynökök… Amikor az 1968-as játékokon már az amerikai csapat szaktanácsadójaként találkozott honfitársaival, Tatai Tiborral és Wichmann Tamással, Kutas István utána rájuk förmedt – attól tartott, hogy Törő rábeszéli a magyarokat az emigrálásra…„Eszembe sem jutott, ez mindenkinek a saját döntése” – mondta erről.

Már amerikaiként ott volt az 1970-es vb-n, az 1972-es és 1976-os olimpián, de eredményei elmaradtak a magyar színekben elértektől. Lételeme volt a víz, saját tervezésű hajókkal indult, mi több, a Michigani Egyetemen hajómérnöki diplomát szerzett, ám sportdiplomáciai karrierje még markánsabb: előbb a sportági szövetség, majd az Amerikai Olimpiai Alapítvány tagjaként tevékenykedett, az amerikai Gold-program munkatársa, az Egyesült Államok Olimpiai Bizottságának titkáraként szorgalmazta a kapcsolatfelvételt a MOB-bal, igaz, Schmitt Pálnak kellett megnyugtatnia, nem lesz bántódása, ha hazatér, mert miután elhagyta az országot, volt honvédosként másfél évet kapott…

„Féltem, amikor 1986-ban először jöttem, de Pali szava garancia volt, hogy nem esik bajom.”

Azóta rendszeresen jár haza, arra a felvetésre, miért nem jön végleg, a következőt válaszolta: „Nem volt honvágyam. Azt szuggeráltam magamba, én választottam, itt kell jól tennem a dolgom.” Hozzátette: „Azért amikor legutóbb két évvel ezelőtt otthon voltam, és a Margit hídról megláttam a Honvéd-csónakházat, elérzékenyültem.”