A korong gömbölyű – Malonyai Péter publicisztikája

A LEGENDÁS FUTBALLBÍRÓ, Zsolt István úgy beszélt annak idején a jégkorongról, hogy az bizony a XXI. század sportja, mert több történik egy perc alatt, mint a neki egykor oly kedves labdarúgásban. Ott is volt minden A-csoportos világbajnokságon, de nekem fontosabb, hogy a hoki nálunk is a XXI. század sportja lett. Legyen elég annyi, hogy vagy ott vagyunk egy-egy A-csoportos (hadd maradjak meg a régi titulusnál) vb-n, vagy küzdünk azért, hogy ott lehessünk. Legutóbb csak szétlövésben estünk ki az elitből, ami szintén elismerésre méltó, még úgy is, hogy illik belőni egyet-egyet a kísérletekből.

A közelmúlt itthoni tornája után Don MacAdam szövetségi kapitány arról beszélt, hogy csapata nem mindig jó, de mindig versenyképes. Így igaz, de nem csupán a jégen. Gondolok itt arra, hogy miután Kevin Constantine ukmukfukk sorsára hagyta a válogatottat és a Fehérvárt, sikerült megoldani az utódlást.

Az itthoni torna Sárközy Tamás nevét viseli. Róla majd később, most inkább néhány szó Póth Jánosról, aki néhány nappal az idei viadal előtt hagyott itt bennünket. Legendája az egykori, mostoha sorsú magyar hokinak, a Fradival egy tucat bajnokságot nyert, kilenc világbajnokságon járt, a korabeli tudósítások rendre kiemelik, hogy a Fradi első sorának közepéről „jól támogatta” Horváth Zoltánt és Schwalm Bélát.

Póth „Öcsi” halála előhozta bennem a hokiemlékeket a múltból, elfogadom: a régmúltból. A futballban a maiak ilyenkor azt mondják, hogy akkor még szögletes volt a labda (megjegyzem, akkor még nagyobb tett, hogy voltak világklasszisaink), miközben a jégkorongban mifelénk valóban gömbölyű volt a korong. No nem a jégen, hanem sporthatalmi körökben. Páder János, a sporthivatal helyettes vezére küldte úgy harcba a magyar válogatottat az innsbrucki olimpián (1964) a mindent tudó szovjet hokisok ellen, hogy: „Nyugi, fiúk, a korong gömbölyű...” Nagyon kikaptunk (1:19), játékosvélemény szerint a meccs igazán jó kis korong nélküli edzés volt...

De ott voltunk az olimpián (azóta nem sikerült) egy olyan korban, amikor a jégkorong mostohagyerek volt nálunk. Már akkor sem értettem, miért, hiszen az úgynevezett béketábor országai közül a Szovjetunió és Csehszlovákia az élvonalhoz tartozott, olyan játékosaik voltak, hogy az csak na. Például Anatolij Firszov, akitől még az is láttam, hogy ejtéssel (!) szerzett majdnem gólt a kanadaiak ellen (ha jól emlékszem). Kérdésem, hogy miért nem kértünk „testvéri” segítséget tőlük, ha már például a Szovjetunió pólóban rengeteget tanulhatott tőlünk...

Egy kivétel azért akadt, 1960 decemberétől – éppen az innsbrucki olimpiáig – nálunk dolgozott Vladimír Komínek Csehszlovákiából. Rengeteg újdonságot hozott, lett nyári felkészülés, lettek külföldi edzőtáborok, nagy-nagy türelemmel kezelte, hogy még korcsolyázni is meg kellett tanítania legjobbjainkat. Akik között voltak ösztönös tehetségek (Póth „Öcsi” mellett a másik „Öcsi”, Horváth Zoltán például), ám a többség kis túlzással gyakorlatilag futott a jégen. Más kérdés, hogy amikor hazajöttek október végén egy-egy csehszlovákiai edzőtáborból, a Kisstadionban még nem volt jég, jöttek újra a száraz edzések.

A korabeli hokisok szerint Komínek mester munkája végül 1965-ben, a finnországi világbajnokságon kamatozott. A csapat döntetlent játszott a feljutásra esélyes NSZK-val, a B-csoport negyedik helyén végzett, ami azt jelentette, hogy a világon a 12. csapat volt a miénk (az A-csoport akkor nyolc válogatottat számlált). Egyébként nyitott pályán voltak a meccsek – mínusz 35 fokban is.

A Kisstadion átadása (1961) mérföldkő volt. Előtte a két háború között a Műjégen, majd 1956-tól a Millenárison voltak a meccsek, a Kisstadion pedig – nomen est omen – mégiscsak stadion volt, ha nyitott is. Ami azért megnehezítette a játékosok dolgát, nem mindegy, hogy fedett vagy nyitott. „Ég és föld, talán még annál is nagyobb a különbség. Legyen elég annyi, hogy nekünk örökké, meccs közben is éleznünk kellett a korcsolyánkat a bizonytalan jégminőség miatt, és akkor még nem beszéltem az időjárási viszontagságokról. Esőre, hóra, szélre, mindenre figyelni kellett, amivel csak a késő ősz és a tél szolgálhat” – magyarázta egy interjúban Bikár Péter, a kor meghatározó játékosa. Aki egyébként 99-szeres válogatott, köszönhetően annak, hogy Jakabházy László szövetségi kapitány közölte vele, ha fene fenét eszik, akkor sem lesz meg neki a száz. Így történt, de mint Bikár mondja, a 99-re jobban felkapják a fejüket, az emberek.

De vissza a Kisstadionhoz, amelynek legnagyobb ellensége az enyhülés volt, az olvadás. A hozzáértők szerint azért, mert távol volt a hűtőház, a Millenáris mellett. Mindez persze nem befolyásolta a drukkereket, 1966-ban például több mint ötezren figyelték a bajnoki döntőt, amelyet az Újpesti Dózsa 0:3-ról nyert meg 5:4-re a Fradi ellen, hétfokos márciusi tavaszban.

Visszavetette a lendületet, de főként a lelkesedést, hogy 1968-ban – lemondások után – meghívást kaptunk Grenoble-ba, a téli olimpiára, ám a szövetség elnöksége leszavazta az indulást, mondván, nem érett a csapat a részvételre... Nem mintha az utazó sífutóinknak, síugróinknak, gyorskorcsolyázóinknak több esélyük lett volna. Az pedig különleges (és jellemző), hogy a hokisok vezérkara döntött így, nem a sporthivatal, ahol a már citált Pádár elvtárs Innsbruck után mindent megígért, ami szép és jó. Ebben maradtak.

A Budapest Sportcsarnok elkészülte (1982) újabb fejezet nyitánya. Főként az 1983-as C-csoportos vb, ahol több ezer néző előtt játszott a válogatott. Ettől azonban nem lett kedveltebb a sporthatalomnál a hoki, bizonyság rá, hogy a csapatból legmagasabb jutalmat kapó játékos 5000 forinttal lett gazdagabb (ma: 47 500 forint), miközben a Kína elleni sorsdöntő meccsen is 7500 nézőt szórakoztattak.

Közöttük Sárközy Tamás jogászprofesszort (1940–2020), a szövetség későbbi korszakos elnökét. Rajongója volt a jégkorongnak, egész nap ott volt a csarnokban, még vizsgáztatott is, fél szemmel a játékot figyelve. Enyhébben osztályzott, mint egyébként, csak akkor keményített be, amikor látta, hogy a hallgató teljesen tudatlanul arra épített, hogy egy hokimeccs alatt mégse kaphat elégtelent...

Öt évvel később lett a szövetség elnöke, ám akkor is jegyet vett minden meccsre, hogy nyugodtan drukkolhasson, sőt (urambocsá!) szidhassa a bírót. Nem véletlenül mondta mindig, hogy ő csak egy lelkes hokiszurkoló...

Hatalmas kapcsolati tőkével, aminek eredete, hogy intézmények sokasága kérte fel egy-egy nagyobb munkára (csak a belügyminisztériumnak és a szakszervezeteknek nem volt hajlandó dolgozni, sohasem mondta el, miért...), ám amit például a vállalati jogban alkotott, ma is maradandó. Tanárom volt az egyetemen, mentorom a jogtudományi intézetben, sokat vitt meccsre (a hoki mellett futballra), a lehető legelfogultabb vagyok vele, ám az érzelmi háttér nélkül is rögzíthető, hogy jóvoltából új fejezet nyílt a magyar hokiban.

Amikor a magyar válogatott 1992-ben a C-csoportos világbajnokságon Ausztráliától kapott ki 8–1-re, betelt a pohár. Sárközy professzor húzott egy vonalat, és az utánpótlás lett a kedvezményezett, az 1975–1977-es születésű ifjak, többnyire a dunaújvárosi Kercsó Árpád és a székesfehérvári Ocskay Gábor tinédzserei. „Éveken át az utánpótlásra kétszer annyit költöttünk, mint a felnőttekre, az eredményt pedig volt türelmünk kivárni” – mondta 1998-ban, amikor feljutottunk a B-csoportba. Az út vége pedig Szapporo (2008) – A-csoport! És ez már a jelen, a versenyképesség.

Meglehet, visszaéltem azzal, hogy maradandó emlékeim vannak, ám a folyamatokban hiszek. Minden jön valahonnan és tart valamerre, akármennyire is jelen idejű műfaj a sport.

Ha a korong nem is, a világ lehet néha gömbölyű.

Jéghokiban is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!