Tizenegy évvel ezelőtt, amikor az Alba Volánnál bejelentették, hogy a következő szezont már az osztrák bázisú EBEL-ben töltik, sokan idősebb Ocskay Gábort a magyar jégkorong sírásójának, a honi bajnokság kivéreztetőjének tartották – pedig akkor tényleg szinte egycsapatos volt a magyar liga, a szép emlékű Interligából pedig az EBEL-be szivárogtak az értékelhető ellenfelek, a szlovén Acroni Jesenice és az Olimpija Ljubljana.
A fehérváriak akkor válaszút elé kerültek, eldönthették, hogy maradnak kiskirályok folyamatosan csökkenő érdeklődés és szponzori kör mellett itthon, vagy tizenkilencre lapot húznak, és szegénylegényként megpróbálnak helytállni egy sokkal erősebb bajnokságban.
Egy évvel később az Alba Volánra épülő magyar jégkorong-válogatott Szapporóban feljutott a világelitbe, az A-csoportba, idősebb Ocskay Gábornak pedig még legnagyobb ellenségei is veregették a vállát, hogy a szintlépés nem sikerülhetett volna a Fehérvár EBEL-szereplése nélkül.
Azóta szerencsére a magyar hoki tovább erősödött, sikerült egy pofás kis bajnokságot – lánykori nevén Mol, most Erste Ligát – létrehozni, a válogatott viszont stagnál: az azóta eltelt évtizedben még egyszer megjártuk az A-csoportot, de ugyanúgy azonnal ki is estünk, mint az első alkalommal.
A szlovák Extraligával kacérkodó klubcsapataink valószínűleg most jutottak el arra a pontra, amire 2007-ben a Volán: azon túl, hogy a szurkolókat, a szponzorokat meg kell valahogy mozgatni, a játékosokat sem árt időnként kizökkenteni a komfortzónájukból, s olyan kihívás elé állítani őket sorozatmérkőzések formájában, amely garantálja egy következő válogatott mérkőzésen a nagyobb sebességet, a gyorsabb gondolkodást és a keményebb játékot.
És persze az is érthető, hogy a „körön kívüliek", az itthon maradók aggódnak a saját helyzetükért, jövőjükért, így üdvözlendő, hogy a távozni szándékozók is garanciákat akarnak a rendszerbe, hogy a magyar bázisú liga ne silányuljon utánpótlás-bajnoksággá.
Menni vagy nem menni? Ez itt a kérdés...