Al-Sehri és a szokásos varázs – Kun Zoltán jegyzete

Argentínának adtam az aranyat a Nemzeti Sport vb előtti játékában, kicsit belemagyarázva az esélylatolgatásba, hogy ha a nem különösebben ismert Pedro Cea, Nobby Stiles, Christoph Kramer világbajnoknak mondhatja magát, akkor esetleg bizonyos Lionel Messinek is kijárhat hasonló dicsőség – van ugyan az a néhány Aranylabda meg BL-siker, na bumm, kit érdekel. Bevallom, kicsit felületes voltam, a negyeddöntőtől kezdtem elemezgetni a helyzetet, a csoportra pillantva nem különösebben zavart, hogy a lengyelek vagy a mexikóiak mennek-e még tovább (bár a közép-amerikai csapatra kétségkívül kevésbé áll a dwa bratanki), a negyedik résztvevőt meg eleinte egyfolytában kevertem, néha Iránt, máskor Tunéziát applikálva önkényesen a helyi futottak még kategóriába.

Továbbra sem állítom, hogy ezentúl Al-Seh­ri vagy Al-Davszari rajongója leszek, és hogy a bakancslistámra felkerül, egyszer élőben lássam őket az Al-Hilal valamelyik bajnokiján, de immár kétségbevonhatatlan tény nemcsak az, hogy Szaúd-Arábia a C-csoport negyedik tagja, hanem az is, hogy jelen pillanatban egyáltalán nem negyedik, sőt, igenis továbbjutásra áll.

Mert utálhatjuk mi a téli világbajnokságokat, szidhatjuk a korruptnak tartott futballvezetőket, azért minden tornának megvan az a varázsa, hogy kapunk egy kiscsapatot, amelynek tiszta szívből érdemes szurkolni. Jó látni, hogy egyszer-egyszer mégsem a pénz győzi le a futballt, hanem a futball a pénzt, és ez az imádott játék tényleg mindenkié lehet: nem is oly rég Wolverhamptonban a magyaroké volt, most meg a szaúdiaké. A mai középkorosztálynak alighanem Kamerun volt az első kedvence Milla „apóval” még 1990-ben, aztán imádhattuk Nigériát, kiszurkoltuk Szene­gál franciaverését, Costa Rica csoportgyőzelmét, és annak is megvolt a maga bája, amikor a már kiesett Dél-Korea Dugovics módra rántotta magával Németországot.

Szaúd-Arábia nem nyer világbajnokságot, sőt, meg merem kockáztatni, nem szerez több pontot, és végül kiesik a három csoportmeccs után, de ahogy néztem a keddi találkozó utolsó perceit, amikor a gólvonalról fejelte ki az egyik védő a labdát, valamiért beugrott, ahogy alighanem sok szaúdi szurkolónak is: milyen más az effajta izgalom, ha egy szenzációért kell meghalni a pályán, mint, mondjuk, húsz évvel ezelőtt, amikor az volt a legfőbb vb-cél, hogy a végén valahogy elkerüljék a tíz kapott gólt a németek ellen.

Argentína mellett pedig továbbra is kitartok, egyszer már előfordult a történelemben, hogy a későbbi világbajnok vereséggel kezdte a tornát, ráadásul abban a 2010-es spanyol csapatban egyetlen percet sem kapott Messi.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!