Lebegés – Bodnár Zalán jegyzete

Szomorú vagyok, és üresnek érzem magam.

Még mielőtt valaki aggódna értem: csak minden negyedik évben történik ez meg velem, néhány óra erejéig. A futball-vb nyitó meccse után.

Mindig ez van, akár jó volt a mérkőzés, akár rossz. Beül a nyakamba a nihil, és ott trónol.

Nem tudnám tudományosan alátámasztani a pszichikai hátterét ennek, csupán sejtem a lelkem mélyén lappangó okokat: úgy szeretem a világbajnokságot, hogy a torna előtti hetekben szinte szétfeszíti a mellkasomat a „szent adventi” várakozás máig gyomorremegtető izgalma, olyan lelkesültséggel képzelem el az ebben az elbűvölő egy hónapban rám váró csodákat, hogy óhatatlanul úgy érzem az első kilencven perc után: „Most tényleg emiatt számoltam vissza a napokat? Tényleg azt hittem, hogy most egy hónapig megszűnik a külvilág? Valóban megint elhittem, hogy már buszozni sem kell, mert húsz centivel a föld fölött lebegek majd?”

A nyitó meccs után mindig megmagyarázom magamnak: „Hát igen, ez már nem az a foci, mint gyerekkoromban volt.”

„Manapság mindennap látjuk a sportcsatornán a nagy sztárokat, nem jelent már varázslatot a vébé.”

„Ma már a klubfutballban van a nagy pénz, talán már a sztárokat sem érdekli a vébé, arra koncentrálnak, hogy ne sérüljenek meg, amúgy is fáradtak a hosszú idény után.”

Aki hasonló tüneteket észlel magán, netán újonc vb-néző, nehogy eret vágjon magán az Oroszország–Szaúd-Arábia meccs után! Most élem át nyolcadszor, és kitapasztaltam már a folyamatot, úgyhogy nyugodt szívvel garantálhatom: egészen pontosan a második játéknap első találkozójáig tart ez a lelkiállapot.

Tessék megnyugodni: lesz itt futball, lesz itt tánc, a vb mindig a második meccsel kezdődik. Az első csak arra van, hogy ne Robbie Williams-szájízzel kelljen hazamenniük a stadionba kilátogató tízezreknek, hanem azért legyen kicsi futball is a megnyitó napján. Egy kicsi volt most is – több is, mint szokott. Igaz, hogy csupán az egyik csapat játszotta, és inkább mészárlás volt ez, mint futballmeccs, de máskor ennyi sem jut. Az, hogy a nyitó mérkőzés rossz, évtizedeken át olyan természetes volt, mint az, hogy felkel a nap. A németek 2006-ban ugyan megtörték ezt a hagyományt – amiként azt is, hogy a címvédő helyett a házigazda lépjen ilyenkor pályára –, de ez csak a szabályt erősítő kivétel volt.

A lényeg, hogy pénteken már három találkozó van, szombaton már négy, vasárnap pedig már senki sem a BL magasabb színvonaláról, a motiválatlan, fáradt sztárokról és a varázslat hiányáról beszél majd. Hétfőn meg a munkahelyre menet már a buszra sem kell felszállni.

Pontosan tudom, hogy húsz centivel a föld fölött fogunk lebegni.