Letegezett futball – Vincze András jegyzete

Bevallom, nem is annyira az eredmény érdekelt a Vidi Európa-liga-szereplése kapcsán – na jó, azért az is, persze… –, hanem inkább az érzés, hogy az ország megint kicsit visszarepült az időben. Talán egészen a hetvenes évek közepéig, amikor a nagyszoba foteljében gubbasztva azért izgultam, anyám valahogy megtalálja a padlón az antennával azt a pontot, hogy a kezdő sípszóra kitisztuljon a kép (akkoriban ugyanis összevissza kígyózó, harisnyaszínű kábeleket kellett ide-oda helyezgetnie, hogy az éteri hullámzásból viszonylag éles fekete-fehér adás legyen). Akkoriban a meccsnapon kiürültek az utcák, a terek, mert a meccset nézni varázslat volt, olyankor még az örökké zsémbes, kiabálós Pap bácsi is átváltozott: messze zengett a lakótelepen, ahogyan kiabálva biztatta a játékosokat, olybá tűnt, mintha az öreg azt hitte volna, hogy amit ő ott, a Franzstadt szívében üvöltött, azt a tévédobozban is meghallhatták a játékosok.

S most, a fehérváriak focija kapcsán megint belénk hasíthatott ez a semmivel össze nem hasonlítható várakozás, s hogy ezt a kellemes, andalító, már-már tökéletes érzést valahogy érzékeltetni tudjam: a szerkesztőségben a hátam mögött ülő Zombori András (korábban maga is Vidi-futballista) félhangosan, hangosan mondogatta, „…lődd meg a jobb sarokra, laposan a labdát!”, amikor Huszti Szabolcs éppen szabadrúgáshoz készülődött; s ezzel a szurkolással olyan lett a világ megint, mint amikor valóban egy egész ország beszélt így a futballunkhoz.

Tegeződve!

Ha most a BATE-tól éppen ki is kaptak a fehérváriak az Európa-liga-csoportmeccsükön, ettől a mérkőzéstől függetlenül már elrepítettek minket abba a világba, amelyről évek óta, sőt inkább évtizedeken át legfeljebb csak álmodozni mertünk, s eljött az az áldott pillanat is, hogy a november végi télben láthattunk nemzetközi futballmérkőzésen pályára lépni magyar klubszínekben játszókat. Ilyen kevés kell ahhoz, hogy szeretni tudjuk s akarjuk a focit, hogy várjuk azt a napot, amikor szertartásosan lehet bekapcsolni a televíziót, amikor minden pillanata, részlete fontos a meccsnek, hiszen arról majd beszélni kell. Mesélni egy lövésről, egymás szavába vágni, szerintünk hogyan kellett volna helyezkedni, fejelni, lőni, s úgy szólni edzőhöz, játékosokhoz, mintha kivétel nélkül ők is köztünk állnának – a labdarúgás legnagyobb csodája az, hogy mint valami szikra, képes a lelkesedést belobbantani.

Maradjon is meg ez a szikra, mert még van remény, van esély – hiszen egy nagy meccs még hátravan ebből az évből.