Népsport: szerencsét hozott a patkó a briteknek Helsinkiben

A játékok idején Olimpiai képeskönyv cím alatt jelentek meg Feleki László szösszenetei. Többek között értekezett arról, hogy a magyar kardválogatott tagjai az olaszok elleni fináléban el sem tudták képzelni, hogy ne nyernék meg a döntőt. Amikor az edző, Jekelfalussy Piller György azt mondta, sokkal jobb a találatarányunk, Kárpáti Rudolf lehurrogta, mondván, nem lesz szükség rá. Hegyi Gyula csapatvezető a három vereséggel álló Gerevich Aladárt biztatta, hogy nem veszíthetünk, Ali erre így reagált: „Dehogy veszítjük el!” Berczelly Tibor hozzátette: „Azért is győzünk!” Miután 8:7-re nyertünk, Feleki így fejezte be: „Egy fél óra múlva már az olasz Daré hangos zokogása jelezte, hogy volt alapja a magyar vívók nyugalmának.” Találós kérdést is feltett, mi a különbség az ökölvívás és a vívás között? Az, hogy az ökölvívóversenyeken szigorúan tilos a dohányzás, míg a vívóversenyeken szinte látni sem lehet a füstfüggönytől. „Vívóink szerint komoly jutalmat érdemelne az, aki feltalálja a füst nélküli vívóversenyt.”

Az Olimpiai emlékkönyv ötletét az adta, hogy a Nyugati pályaudvarra megérkezve már lezajlott érmeseink diadalmenete, Feleki a magyarok formaruhájában ott állt a lelkes tömeg közepén, azt hitte, sportolót feltételeznek benne, szabadkozva mondta is, hogy ő nem olimpikon. S amikor tisztázta, hogy újságíróként volt Helsinkiben, kérték, meséljen. Erre reagálva születtek a történetek: „Hát, akkor mesélek.”

A béketábor sportolói Otaniemiben laktak, míg a többi ország résztvevői Helsinki északi részében, a käpyläi táborban. A nyugati újságírók előre berzenkedtek, a vasfüggöny mögötti országokból érkezőkkel majd nem lehet találkozni, lakhelyük hermetikusan el lesz zárva a tollforgatók elől.

„Ezzel szemben Otaniemi egyik legfontosabb jellegzetessége a nyíltság, a megközelíthetőség, a közlékenység volt.” Feleki iróniával állapította meg, a játékok előtt olyannyira sikerült felépíteni a vasfüggöny legendáját, hogy készen állott az új szenzáció: nincs vasfüggöny. Aki bement a tengerparti olimpiai faluba, felismerhette a sétáló birkózót, Johannes Kotkast, a kalapácsvető Németh Imrét vagy a hosszútávfutó Emil Zátopeket. Az újságíró megemlítette, az olimpia előtt egy fényképen Korondi Margit volt látható két amerikai kosárlabdázóval. Sokan megmosolyogták a fotót, de a finn fővárosban kiderült, „a kis Korondi sokkal nagyobb sportember, mint ezek a lomha égimeszelők”. Jegyezzük azért meg: az Egyesült Államok kosarasai is olimpiai bajnokok lettek…

Az olimpiai falu varázsát még a szúnyogok sem tudták elrontani, „Otaniemiben tovább szövődtek és erősödtek a barátságok, a szovjet, a csehszlovák, a bolgár, a román, a lengyel, s az olimpia végén a kínai sportolókkal. Otaniemi a legnagyobb magyar sportelsőséggel forrott össze.”

Szó esett arról is, az eseményeken ritkán lehetett találkozni finn munkásokkal a belépők magas ára miatt, s arról is, hogy egy parkban tartott békenagygyűlésen Zátopek is felszólalt, elmondta, súlyos árnyként nehezedett az olimpiára, hogy harmadik éve tart már „az amerikai háborús gyújtogatók koreai véres kalandja”. Vízilabdázóink győzelme után egy svájci úr csodálkozását kifejezve lépett oda Felekihez, mondván, nem érti, hogy az orosz protektorátus, elnyomás alatt álló Magyarországnak hogyan lehet ilyen erős sportja, elnyomatásban képtelenség ilyen eredményeket elérni. „Valami itt nincs rendben.” Mire újságírónk felvilágosította, nálunk minden rendben van, ellentétben a svájci sajtóval, amelyben bizony hazudnak. Sportolóinkat többek között a következőkről faggatták: Igaz-e, hogy internálótáborokba küldik őket? Igaz-e, hogy az oroszokat nem szabad egyetlen sportágban sem legyőzni? Feleki megadta a válaszokat: annyi igaz, hogy a tábor edzőtábor, az oroszokat szabad legyőzni, csak eléggé nehéz. S amikor egy fogadáson az új-zélandi sportolók megemlítették, hogy nem kapnak állami támogatást, mivel a sport náluk szigorúan amatőr alapokon áll, a magyar újságíró elmagyarázta nekik az MHK-mozgalom lényegét, mi több, MHK-jelvénnyel is megajándékozta őket, amelynek úgy örültek, mintha olimpiai érem lett volna…

A faji megkülönböztetés is terítékre került. „Sok-sok néger vett részt ezen a világversenyen. Nemcsak az USA négerjei arattak sok babért (…), hanem sok volt a néger más országok legjobbjai között is.” Dél-Afrika vezetői megütközéssel fogadták a kritikus hangokat, amelyek szerint az országnak is követnie kellene azoknak az államoknak a példáját, amelyekben ugyan a négereknek nincs joguk, de például győzhetnek az olimpián az ország színeiben. Feleki azonban optimista: „Elkövetkezik majd az idő, amikor az amerikai négernek nemcsak az olimpiai győzelmi emelvényen lesz helye, hanem egy washingtoni szállodában, akármelyik amerikai vonaton, sőt uszodában is.”

Az idegek harca című fejezet néhány magyar olimpikon verseny alatti mentális állapotát taglalja. A távolugrásban bronzérmes Földessy Ödönt nem zavarta, hogy a döntőben társai hogyan teljesítettek, csak magára koncentrált, Feleki szerint „jó versenyző, mindig ki tudja ugrania a formáját”. A kalapácsvető Csermák József annyira izgult, hogy a versenyt megelőző éjszaka nem jött álom a szemére. Mégis, a délelőtti selejtezőben olimpiai rekordot dobott, délután pedig világcsúccsal győzött.

„Tehát jó, ha valaki ideges? – teszi fel a kérdést félig tréfásan az újságíró. Gyorsúszónk, Kádas Géza viszont túlizgulta a 100 métert, „sápadt, ideges volt a verseny előtt”, ennek is betudható, hogy 5. lett, Székely Évának ellenben még csak a pulzusa sem ment fel a 200 m mell döntője előtt. Kardvívónk, az egyéniben és csapatban is győztes Kovács Pál maga a nyugalom szobra, ellentétben Puskás Ferenccel, aki a jugoszlávok elleni döntőben kihagyott egy tizenegyest.

A gyűjtemény legszellemesebb része, amely a britek egyetlen aranyérméről ír. Nagy-Britannia sokkal több bajnoki címre számított, ám lovaglásban nyerte az elsőt, egyben az utolsót, az utolsó napon. Ezért is adta a sztorinak a „Minden jó, ha a vége – ló?”      címet a szerző. A díjlovaglás csapatversenyében Harry Llewellyn ezredes Foxhunter nevű lova hátán indult. A pacit a siker után Rókavadászról Aranyvadászra (Goldhunter) keresztelték. Délelőtt nem ment jól, aztán – de idézzük Llewellyn szavait: „Mindketten, Foxhunter és én, aludtunk egy órát a délutáni futam előtt. Mindkettőnknek alkalmunk volt arra, hogy átgondoljuk a dolgokat. (...) De amikor kilépett a pályára, esküszöm, hogy tudta, mi forog kockán!” Otthon aztán hatalmas ovációval várták a lovat és lovasát, Llewellyn még Winston Churchilltől is kapott gratulációt. Az ezredes felesége pedig elmondta, minden nagy esemény előtt igyekszik patkót találni, s Helsinkiben is talált. Ám a délelőtti rossz szereplés miatt el akarta dobni, ám úgy döntött, mégsem teszi – s bejött a babona.

A játékok előtt az angolok nem gondolták volna, hogy a végén egy ló menti meg országukat.