Borza Helga sikeresen zárta pályafutása leghosszabb idényét

– Nagyszerű teljesítményt nyújtott november végén az Abu-Dzabiban megrendezett spartan-világbajnokságon beastben, hibátlanul ment végig a közel huszonhárom kilométeres pályán.
– Idén eleget versenyeztem, szép eredményeket értem el, így nem volt rajtam nyomás, a világbajnokság előtt már elmondhattam, hogy kerek volt az esztendő – mondta a Csupasportnak Borza Helga. – Nyilván úgy mentem Abu-Dzabiba, hogy mindent beleadok, de közben élvezni is akartam a versenyt. A célom az volt, hogy fussak egy jót, aztán majd kiderül, ez mire lesz elég. Mondani sem kell, nagyon erős volt a vb mezőnye, nehezek voltak a körülmények. Korábban még sosem versenyeztem homokban, előzetesen igyekeztem gyakorolni, de idehaza igencsak nehézkes sivatagi körülményeket előidézni… 

– Milyen volt a verseny? 
– A legelején már éreztem, hogy a homokban futás nem úgy megy, ahogy szeretném, de nem idegesítettem fel magam miatta. Elfogadtam, s mentem előre, ahogyan bírtam. Eldöntöttem fejben, hogy leküzdöm a nehézségeket, nem követek el hibát, ami sikerült is. Bevallom, a multitól féltem, nem is úgy mentem át rajta, ahogy az a nagykönyvekben meg van írva, de a lényeg, hogy az is sikerült. Egyébként hosszabb volt a pálya, mint mondták, vártam már, hogy kiszálljak a homokból… Tetszett ez a különleges környezet, ismét nagy élmény volt a legjobbakkal versenyezni elit kategóriában. Külön büszkeség számomra, hogy képviselhettem a magyar színeket. Egy-egy ilyen rendezvény alkalmával mindig időt fordítok egy kis kirándulásra és a nevezetességekre, nagyon szép helyeken jártunk, szép élményt jelentett. 

– Említette, hogy nehezek voltak a körülmények. A homok mellett mi volt még?
– Több nehézség is akad egy ilyen versenyen, egyrészt itthon nagyon hideg van, Abu-Dzabiban meg harminc fokban kellett futni a sivatagi homokban, ami messze nem ugyanaz, mint nálunk egy homokbányában futni, így felkészülni rá nem is igen lehet. Márpedig a homokban futás rengeteget kivesz az emberből, nyilvánvalóan nem tudtam úgy haladni, mint a hegyekben szoktam, ebben a részében maradt még bőven. A harmadik nehézségnek az akadályokat mondanám, amelyek eltértek a megszokottól, sok esetben hosszabbak voltak, messze voltak a fogások. Ráadásul a forró sivatagban a csövek elég gyorsan átmelegedtek, ezért nagyon büszke vagyok rá, hogy az összes akadályt hibátlanul vettem.

– Sőt, a csapatversenyben az előkelő tizenharmadik helyen végeztek. 
– A csapatversenynek amolyan váltófutás jellege volt, egy viszonylag kicsi, másfél kilométeres pályát kellett teljesíteni mind a három tagnak, amelyen vegyesen voltak a feladatok, a váltózónában pedig le kellet csippantani a chipet. Minden ország eldönthette, hogy két lány és egy fiú vagy két fiú és egy lány versenyez a csapatban, a magyar színeket Páder Zsófia, Szikszai Márk és én képviseltem. A középmezőny közepén végeztünk, huszonhat csapatból a tizenharmadikok lettünk. Ahhoz képest, hogy nálunk két lány volt a csapatban, nagyszerű eredmény ez.

– A szezonzárója is kiválóan sikerült, a Budai Trail tizennégy kilométeres távján női pályacsúccsal győzött. 
– Elégedett vagyok vele, jól sikerült ez a verseny. A rajttól a célig nagyon élveztem a futást, ahogy kezdtem, úgy is zártam a szezont, azaz első hellyel. Remek volt a hangulat, sok baráttal és ismerőssel találkoztam, a szervezés is kifogástalan volt. Úgy voltam vele, kiadom magamból, ami még bennem van, hiszen ezután kisebb pihenő következett. Már az elejétől az első három fiút „kergettem”, lefelé vittek a lábaim, bátran futottam, jó érzés volt. Viszont kilenc kilométer után volt egy kellemetlen emelkedő, amelyet jó tempóban futottam meg, ezen átjutva pedig még jobban nyomtam a gázt, győztem a nők között, abszolútban a negyedik lettem. Nagyon tetszett a pálya, végig élveztem a versenyt, maradandó élményt jelent.

– Eredményes idénye volt, mégis, van olyan verseny, amelyet kiemelne? 
– Nagyon nehéz kiemelni egyet, ugyanis az eddigi leghosszabb idényen vagyok túl, február elején kezdtem és november végén fejeztem be. Rengeteg eseményen vettem részt, pontosan harminckettőn  vagyok túl, a hazaiak mellett tizenhárom országban versenyeztem, s ez volt az első évem a magyar elit spartanválogatottban. Hússzor álltam dobogón, nyolc elit háromszöggel bővítettem a gyűjteményt, valamint öt trifectával, de ha egyet mégis ki kellene emelnem, akkor a morzine-i ultra-világbajnokságot mondanám, ahol elitben kilencedik lettem. A rajtvonalnál elsírtam magam, annyira boldog voltam, hogy a sportág legjobbjai között egy ilyen csodás helyen ultrázhatok, ráadásul sikerült a tízbe kerülni. A legszebb pillanat pedig az volt, amikor a libereci szériazárón, az amúgy rosszul sikerült verseny végén a kislányom szaladt felém, hogy a nyakamba tegye az érmet. Őt nem érdekelte, hogy anyának nem ment jól aznap a versenyzés, büszke volt rám… Mindig is azt képzeltem, hogy egyszer eljön majd ez az érzelmes pillanat.

– És melyik volt legnehezebb versenye?
– A Julian Alps nyolcan kilométeres távja. Egyáltalán nem jött a flow-érzés, nehezen haladtam, de küzdöttem összeszorított fogakkal. Csodálatos helyen futhattam, mostanra pedig megszépült ez az élmény is.

– Tekintsünk egy kicsit előre: milyen célokat tűzött ki maga elé a következő esztendőre? 
– Ha már az imént a morzine-i világbajnokságot említettem, akkor elsőként ott szeretnék még jobb eredményt elérni. Természetesen hazai és külföldi versenyeken is ott leszek jövőre, itthon az összes spartanesemény tervben van, illetve jó néhány terepverseny. A külföldi rendezvényekről egy kicsit később tudok biztosat mondani.