Népsport: Goldoványi Béla volt a legmérgesebb

Kezdjük a váltóval, hiszen Goldoványi Béla Zarándi Lászlóval, Varasdi Gézával és Csányi Györggyel együtt aratta legnagyobb sikereit.

A „villámikrek” kitételt 1948-ban, a londoni olimpián ragasztották rá a négyesre, akkor Tima Ferenc és Bartha László futott Csányival és Goldoványival – egészen a negyedik helyig. Egy ideig úgy volt, hogy a britek (41.3) és az olaszok (41.5) mögött bronzérmesek a magyarok (41.6), mert az Egyesült Államokat (40.6) rossz váltás miatt kizárták, ám jött a sikeres fellebbezés, nekünk meg a negyedik hely. Köszönhetően annak is, hogy Csányi korábban indult el, így le kellett lassítania mielőtt átvette a botot Barthától.

Két év múlva (1950) állt össze a klasszikus felállás, hogy Goldoványi a befutóember természetes, ő volt a leggyorsabb. Meg: „Azért szerepeltem befutóként, mert talán én voltam a leggyorsabb, és mert én voltam a legmérgesebb, ha valaki még előttem volt” – mondta.

Goldoványi és Csányi a Bp. Dózsában futott, Varasdi Csepelen, Zarándi a TF csapatában, így közös edzőjük nem volt, a volt Európa-bajnok (1934, 110 gát) Kovács „Kléri” József dolga leginkább az összehangolás volt. Goldoványi volt tehát a befutó, Zarándi jól rajtolt, így ő kezdett, de Varasdi és Csányi is tudta a dolgát, hiszen – mesélte Zarándi – erősségüket leginkább az adta, hogy remekül váltottak. Még úgy is, hogy utolsó emberként Goldoványi nem mert erősen kezdeni, félve a túlváltástól. 

GOLDOVÁNYI BÉLA

Született: 1925. december 20. Budapest Elhunyt: 1972. november 16., Budapest Sportága: atlétika/sprinter Klubjai: MAFC (1947–1950), Bp. Dózsa (1950–1954), Bp. Építők (1955–1958) Legjobb eredményei: olimpiai 3. (1952, 4x100 m), olimpiai 4. (1948, 4x100); Európa-bajnok (1954, 4x 100 m); 2x főiskolai világbajnok (1947, 1949, 4x100 m); 18x magyar bajnok (6x 100 m, 8x 200 m, 3x 4x100m, 4x400 m) Elismerései: a Magyar Köztársasági Érdemérem ezüst fokozata (1947), a Magyar Köztársasági Sportérdemérem ezüst fokozata (1949), a Magyar Népköztársasági Sportérdemérem ezüst fokozata (1951), Ezüstgerely-díj (1964, könyv: 1 pár szögescipő – 3 olimpia)

A helsinki olimpia (1952) előtt azzal bizonyítottak a válogatóknak, hogy Kijevben legyőzték a szovjet négyest. A játékokon aztán „Zarándi még ötödiknek váltott, Varasdi már negyediknek. Csányit behozta a francia Yves Camus, de azután Goldoványi ledolgozta hátrányát, és megelőzte nemcsak a franciákat, hanem a felnyomult angolokat is” – állt a tudósításban. A vége 40.5 lett és bronzérem az Egyesült Államok (40.1) és a Szovjetunió (40.3) mögött. Jobb is lehetett volna, hiszen Zarándi emlékei szerint: „A harmadik, utolsó váltásnál Sír »Kaja bácsi« bekiabált Goldoványinak, hogy »Béla, lassíts!«. Ha ez a parancsra történt megtorpanás nem jön közbe, úgy akár másodikok is lehettünk volna.” Az állami edző állítólagos utasítása mellett érdekesség még, hogy a váltó tartaléka Mátrai Sándor volt, aki aztán 81-szeres válogatottként hagyta abba – a futballt.

A „villámikrek” 1954-ben, Bernben érték el a legjobb eredményüket, Európa-bajnokok lettek. Előtte féltek, hogy ki sem mehetnek, mert a futballisták elvesztették a világbajnokságot, és félő volt, hogy megcsappan a sport állami támogatása. Nos, ők nem voltak veszélyben.

Bernben azzal kezdődött, hogy legerősebbnek tartott ellenfelüket, a németeket az előfutamban túlváltás miatt kizárták. Hiába óvtak a vezetőik és tüntetett hatalmas szurkolótáboruk, a döntést nem változtatták meg. A magyar táborban Csányi kiújult térdbántalma okozott gondot, injekciókat kapott. A jókora késéssel indított döntőben Zarándi kitűnően kezdett, tartotta ellenfeleit. Varasdi Géza a túlsó egyenes végén egy gondolattal már elsőnek váltott. A kanyarspecialista Csányi futásán nem látszott a sérülés, félméteres előnyt hozott. Az utolsó váltás nagyon biztonsági volt. Goldoványi óvatosan indult, de azután szokott sebességére kapcsolt és a végén már nem is teljes erőbedobással, másfél méterrel robogott be elsőnek (40.6). Mögöttünk a britek (40.8) és a Szovjetunió ért célba.

Az utolsó fejezet a melbourne-i olimpia (1956) volt. Zarándi megsérült, helyén Jakabfy Sándor futott, a négyes 41.5-ös idővel a középfutamban kiesett. „Nincsenek többé villámikrek. Véget ért a magyar váltó legendája” – összegzett Goldoványi. Az pedig még hozzátartozik a történetükhöz, hogy doppingról nem is hallottak („Néha megittunk fél deci cseresznyepálinkát, illetve Goldoványi sört” – így Zarándi), ami pedig a jutalmat illeti, az Eb után a két újpesti, Csányi és Goldoványi egy-egy világvevő rádiót, a csepeli Varasdi egy kerékpárt, később egy motort kapott, Zarándi a TF-től pedig egy szál rózsát. Nem voltak túlfizetve.

És most Goldoványi Béláról, aki már gyerekként gyorsan futott, ám versenyen csak a háború után, már műegyetemi hallgatóként (1946) indult először. A londoni olimpián negyedik váltóban már ott volt, ám 1949-ben majdnem véget ért a pályafutása. „Abbahagyom a versenyzést. Tavaly óta megszakítás nélkül bajlódom a lábammal, minden igyekezet ellenére sem tudják meggyógyítani. Most már nem is erőltetem. Készülök a záró szigorlatomra és legalább mint mérnök akarok minél többet használni az országnak” – nyilatkozta a Népsportban.

Aztán összekalapálták, ám a helsinki olimpiára (1952) készülve, két héttel a versenyek előtt lerándult. Rendre úgy mentek ki a pályára, hogy melegített a tartalék (Mátrai Sándor), hátha szükség lesz rá.

Az olimpiai bronz a politikában is jó ajánlólevél volt, nem csoda, hogy tagja lett a Hazafias Népfront budapesti bizottságának 1954-ben: „Mérnök vagyok és nagyon szeretem fővárosunkat. Városrendezési szempontból új megoldásokon gondolkodom, többek közt villamosvonalak átalakításán” – tudjuk meg a Népsportból, ahol később 1957-ben ezt olvashattuk: „Ötvenben kaptam diplomát, azóta öt helyen voltam állásban, főleg mint tervezőmérnök. Nem mondhatom, hogy egyik helyen is sportellenesek lettek volna, de nehézségeket okozott, hogy táborozások, külföldi és hazai versenyek miatt gyakran voltam távol. Sok problémát okozott ez nekem akkoriban. A mérnöki pályát feltétlenül életcélomnak tekintettem, de szerettem volna még atlétikában is jó eredményeket elérni. Próbáltam a kettőt összeegyeztetni. Túlóráztam, gyakran éjjel is bennmaradtam. Fáradtan mentem a pályára, kapkodva edzettem, többször lerándultam, nem ment. A velem együtt végzett kartársak közül a legjobbak bizony már mind vezető beosztásban vannak. Én igyekeztem a munkámat elvégezni, de a felkészülés, a versenyek miatt gyakran kiestem belőle. Érthető, hogy csak részfeladatokat bíztak rám, mint mérnök nem tudtam kellően fejlődni.”

Végül 1958-ban fejezte be a versenyzést, az esztendőt még két bajnoki címmel zárta (100 m, 200 m). Szeretett volna edző lenni, de azt mondták, futni tud, a többit hagyja másra.

Amikor a Központi Sportiskola megalakult (1963), mégis tanácsadónak hívták, egy esztendővel később pedig megjelent és Ezüstgerellyel díjazták könyvét (1 pár szögescipő – 3 olimpia), amelyről Subert Zoltán írt a Népsportban: „A közismerten hallgatag, szűkszavú atléta vágtázóhoz illően nagyon érzékenyen reagált nemcsak a különböző benyomásokra, hanem a bírálatokra, véleményekre is. Úgy írja meg az eseményeket, ahogy ő látta, őszintén, egyéni szemszögből értékeli saját és vágtázótársai szereplését, eredményeit – nem mindig elfogulatlanul. Akadnak vitatható megállapításai is, de az őszinte hang írásának egyik erénye.”

Goldoványi Béla fiatalon, 46 évesen hunyt el, 1972-ben. Halálát a kortársak szerint elkerülhető vakbél-perforáció okozta.