Moszkva olimpiai bajnoka, Foltán László május 25-én töltötte be a hetvenedik életévét (Fotók: Földi Imre)

– Tizenhét évesen, 1970-ben kezdett el kenuzni. Miért ilyen idősen és miért éppen a kenut választotta? Miért a BSE-ben?
– Erre most azt kellene válaszolnom, mindig is arról álmodtam, hogy kenus legyek, de nem így van. Sportoltam, úsztam, de nem volt bennem különösebb ambíció. Ám a barátaimmal jártunk le a Dunához horgászni, ahol még sóderes volt a part, láttuk, hogy a kajakosok, kenusok húznak a vízen. Ez tetszett, a haverok lementek a BSE csónakházához – azért oda, mert az volt a legközelebb –, és jelentkeztek. Én is megpróbáltam. Tizenhét éves voltam, túl idős, de azt mondtam, miért ne. Az is esetleges, hogy balos kenus lettem: azért, mert a stég mellett úgy volt hely, hogy bal kézzel húztam.

– Nem egy eredményes kenus nyilatkozta, azért ezt a szakágat választotta, mert a vízitelepen már nem jutott neki kajak. Ön is így volt ezzel?
– Á, dehogy! Nekem megtetszett a kenuzás.

– A víz és a természet szeretete nem játszott közre a választásában?
– Eleinte biztosan nem. Az viszont tény, szerveztek egy vízi túrát Tahitótfalura. Azt sem tudtam, hol van, mondták, induljunk el, aztán jön egy híd meg még egy. A Tahinál lévő hídra gondoltak... Későn érkeztünk meg, semmilyen felszerelés sem volt nálam, a kenu alatt aludtam, a térdeplőm volt a fejpárnám.

– S az annyira kényelmes, hogy beszippantotta a sportág...
– Dehogyis, sőt!

– Csak viccből mondtam...
– A lényeg, hogy hajnalban felébredtem, csodálatos volt a napfelkelte a víz mellett. Elfogott egy érzés: ide tartozom, jó lesz itt nekem. Csak nem sokkal később megkaptam a behívómat.

Foltán László manapság is rendszeresen sportol, hogy jó legyen a kondíciója

– A katonaság után, 21 esztendősen visszatért a BSE-hez.
– Folytattam a sportolást Sziklenka László edzőnél, időre menések voltak éppen kétszáz méteren, beálltam, tizenkettőből csak a később olimpiai harmadik, világbajnok Frey Oszkár előzött meg. A tréner rögtön mondta, itt a helyem. A gond csak az volt, nem sokkal később Sziklenkát Szántó Csaba váltotta, akivel – fogalmazzunk úgy – nemigen tudtam kijönni.

– Amolyan magányos farkas lett?
– Igen, én állítottam össze az edzéstervemet is.

– Első osztályú sportolóként bejárt dolgozni a munkahelyére, a XIII. kerületi IKV-ba, holott a minősített sportolóknál ez nem volt szokásban...
– Tucatnyian voltunk, csak én melóztam... A felvonójavító műhelyben dolgoztam esztergályosként. Hajnalban edzettem, a meló közben hetvenkilós gépalkatrészeket emelgettem, délután ismét tréningeztem. De amikor én mentem, a klubtársaim már jöttek visszafelé... Nem törődtem vele, beálltam más egyesületek versenyzőihez, mert vallom, falka nélkül nem megy.

– Wichmann Tamás megkeresésére párosban kenuztak, majd miután szétmentek, jött Vaskuti István.
– Wichmann ugyan párostársának hívott, de inkább edzőpartnernek kellettem. Tudni kell, Tamás az egyest mindenek elé helyezte, pedig ketten együtt olimpiát nyerhettünk volna. Vaskuti megkeresése előtt 1976-ban már bajnoki ezüstjeim voltak.

– Csodálatosan mentek, az 1977-es és az 1978-as világbajnokságot megnyerték – később az 1981-es vébét is –, de egy évvel a moszkvai olimpia előtt, 1979-ben Duisburgban csak hatodikok lettek. Ritmusbeli, technikai problémákkal magyarázták. Az érvelés megállta a helyét?
– Nem. Összekülönböztünk Vaskutival – ha minden klappol, a dobogó összejött volna, de a győzelem nem.

A MOSZKVAI OLIMPIAI DÖNTŐ (C–2 500 MÉTER)

– Az 1980-as olimpia előtt megnyerték a válogatókat a meleg égövi edzőtáborból érkezők előtt. Mégis három győztes versenyt követően még egyszer bizonyítaniuk kellett, hogy itthon a legjobbak, s indulhatnak Moszkvában.
– A szövetségi kapitány, Parti János keze volt a dologban. Finoman fogalmazva sem ettünk egymás tenyeréből... Gyakorló párttitkárból lett kapitány, nem kedvelt, szívesebben látott volna mást Vaskuti mellett. Ezerméteres távon háromból két válogatón győztünk, ötszázon mind a hármat megnyertük. Ezek után kellett még egyet mennünk...

– Minek tulajdonítja, hogy a bögyében volt?
– Egyszer behívott magához, előtte rengeteg táplálékkiegészítő az asztalon. Kérdő tekintetére mondtam neki, szalonnán és kenyéren élve lettem kétszeres világbajnok.

– A táplálkozástudomány az önök idejében mennyire volt a felkészülés része?
– Nem dietetikus állította össze az étrendet, az biztos! Egymás között mindig azt mondtuk, az a kaja, amit a szakácsnő férje szeret. Jó fűszeresen, hogy lehessen rá inni. Ez néhány vezetőnknek is ínyére volt...

– Ki és miért tiltotta meg, hogy részt vegyen a moszkvai olimpia előtti eskütételen?
– Parti János. Még bízott abban, hogy nem utazom... Dunavarsányban nem engedett felszállni a sportolókat az eskütételre szállító buszra.

– Később ön tett egy megdöbbentő nyilatkozatot, hogy a fejére az olimpiai arany ugyanannyi bajt hozott, mint amennyi örömöt adott.
– Nem éreztem a megbecsülést. A bajnoki cím után a sportolóknak kétféle kitüntetést adtak: a Munka Érdemrend arany fokozatát vagy a Sportérdeméremét. Én az utóbbit kaptam, az előbbi rangosabb elismerésnek számított. Az állófogadáson odamentem Partihoz, megkérdeztem, mi alapján döntöttek. Éppen észrevettem a MOB elnökét, Buda István sportvezetőt, mondtam a szövetségi kapitánynak, ha nem válaszol, tőle érdeklődöm, végül is megtudtam, azoké lett a Sportérdemérem, akiknek az olimpiai siker az első nagy eredményük.

HOGY IS VOLT?

AZ ÖSSZETÉRDELÉSRŐL (1976) „Amikor kifelé lapátoltunk az eredményhirdetéshez, akkor vettem észre először, hogy ez a srác balkezes. Hirtelen felvillant bennem, nekem éppen ilyenre lenne szükségem. Ott nyomban megkérdeztem tőle, nem lenne-e kedve velem megpróbálni. Ő megvonta a vállát, és azt válaszolta, hogy holnap megpróbálhatjuk. Másnap, amikor először szálltunk hajóba, akkor mutatkoztunk be egymásnak. Elindultunk, és egyszer csak érezni kezdtük, hogy »fut a hajó«.” (Vaskuti István, Képes Sport, 1980)

AZ ELSŐ VB-GYŐZELEMRŐL (1977, Szófia) „Délelőtt a középfutamban kipróbáltuk az erőnket. Magabiztosak voltunk, s elhatároztuk, hogy a döntőben megpályázzuk a dobogót. Bíztunk az éremszerzésben, de arról alig álmodtunk, hogy a tiszteletünkre eljátsszák a magyar Himnuszt.” (Foltán László, Népsport)

A MÁSODIK VB-ELSŐSÉGRŐL (1978, Belgrád) „Tudtuk ugyan, hogy felkészülésük Foltán sérülése és Vaskuti tanulmányai miatt nem sikerült a múlt évihez hasonlóan, mégis bizakodtunk, hiszen formájuk az utóbbi időben egyre javult. Ugyanúgy kezdtek, mint a délelőtt folyamán, csakhogy most 300 méter után nem elégedtek meg a szovjetek mögötti második hellyel, hanem egyre keményebb csapásokkal közelítették meg Petrenkóékat, s a cél előtt 50 méterrel már biztosan vezettek. Foltán nagy nyugalommal az utolsó méteren már magasba is emelhette a lapátját. Újra világbajnokok lettek.” (Népsport)

AZ OLIMPIAI ARANYÉREMRŐL (1980, Moszkva) „Az együtt, és ezen a távon már két világbajnokságot nyerő két fiú sok kétséget már 250 méter után sem hagy afelől, hogy ezen a napon verhetetlenek lesznek. Csapásról csapásra növelik előnyüket Patzaichinékkal és Ananievékkel szemben, szemre is tetszetősen, harmonikusan eveznek, »együtt vannak«, görcsös erőfeszítés nélkül is repül alattuk a hajó… Három méterrel – vagy négy is az talán – a cél előtt azonban Vaskuti »berúgja« a hajót a célba. »Berúgja…« Bevett szokás ez a kenuversenyeken, általában a szoros befutások végén kerül rá sor, olyasmit kell érteni rajta, mint ami az atlétáknál a »mellbedobás«. Hátradobja magát a versenyző a kenuban, s ettől a hajó orra valamivel előbb ér a célba, mintha még egy »rendes« húzást tenne a benne térdelő. Szóval, berúgja a hajót, de túl korán. Még méterek vannak a célig. Szerencsére Foltán felnéz, láthatja, hogy a céljelző sárga bójasor még arrébb van, tesz még két erőteljes csapást, aztán kis híján belezuhan a vízbe.” (Népsport) „Aztán valamivel 250 méter előtt, amikor általában mindenkinél jön a holtpont, akkor »kilövünk« és elhúzunk a többiektől. A bemelegítésnél nagyjából »megkoreografáltuk« a versenyt. A rajt után nagy iramot diktáltak a bolgárok, a lengyelek, de nekünk sikerült lépést tartanunk velük, sőt ha kis különbséggel is, de az élre vágtunk. Fej fej mellett haladtunk, de ez nemigen zavart, tudtuk, majd 250 körül fog eldőlni a verseny.” (Foltán László, Képes Sport)

A HARMADIK VB-SIKERRŐL (1981, Nottingham) „Azt beszéltük meg Vaskutival, hogy elrajtolunk és csapást vissza nem veszünk. Ha elfáradunk, a csapásszámot akkor is tartjuk, lendületből evezünk, igyekszünk felemelkedni. Különösen azért örülök ennek a győzelemnek, mert ránk fogták, hogy hátszeles versenyzők vagyunk. Hát most szembeszélben is sikerült.” (Foltán László, Népsport)

– Igen, de adminisztratív tévedés – lehet, hogy szándékos – következtében úgy terjesztettek fel, mint aki az első aranyérmét Moszkvában nyerte meg... Az sem esett jól, hogy amikor az olimpiai bajnokok 1992-ben, a szövetség ötvenéves fennállásának megünneplése során emlékplakettet kaptak, én kimaradtam a szórásból. Mire Fábián László, az első kajakos aranyérmes megkérdezte, nekem miért nem adtak, a főtitkár úgy válaszolt: „Neki? Neki mire föl?”

– A Los Angeles-i olimpia előtt megtudva, hogy a szovjetekkel szolidaritást vállalva a magyarok bojkottálják a játékokat, leállt. Csupán 31 éves volt. Befejezte?
– Április végén Belgiumban ezren győztünk, ötszázon minimális különbséggel másodikok lettünk, a rivális Sarusi Kis János, Hajdú Gyula egység nem került dobogóra. Parti azt nyilatkozta, Vaskuti úgy tolt be engem a célba... Feszültséget gerjesztett, ki akart pöckölni, és amikor májusban kiderült, nem utazunk Los Angelesbe, leálltam, a szocialista országok olimpiapótló Barátság-versenyéről nem is tudtam, otthon maradtam a pólyás fiammal.

– Az ötkarikás játékok évének őszén Vaskuti összetérdelt Sarusi Kis Jánossal, mi több, 1986-tól ön lett az edzőjük.
– Nem volt ebből probléma, miután megszűnt a sportállásom, edzősködtem – Vaskuti szinte könyörgött, legyek a trénerük, más kérdés, hogy nem barátságban váltunk el.

– Noha ez születésnapi interjú, meg kell kérdezzem: miért nincsenek jóban a nemzet sportolójával, Vaskuti Istvánnal?
– A sportnak van egy olyan világa, ami kívülről látszik, mindenki számára nyilvános, s van egy olyan szférája, amit a közönség, az átlagember nem ismer.

– Finoman fogalmazott...
– Hogyan nyilatkozzak arról az emberről, aki egyszer azt mondta nekem: „Én valaki lettem”?

„Értékrendünk, hitünk csak úgy érvényesülhet, ha mi magunk is megbecsüljük és tetteinkkel makacsul érvényt szerzünk neki”

– Testnevelő tanárként dolgozott 1992 és 2010 között, de pluszmunkát is elvállalt, hogy a családját eltartsa. Például árkot ásott, hogy összejöjjön a pénz általános iskolás lánya balatoni táborozásához. Nem dramatizálta ezt túl?
– Nem, szó szerint így volt, sohasem zavart, ha meg kellett fognom a munka végét. A sportban dolgozni csak akkor lett volna lehetőségem, ha nem nyerünk Moszkvában, és menesztik a kapitányt. Talán még 1988-ban, Szöulban is indulhattam volna.

– A kenulapáttal kapcsolatban találmánya volt, ez közrejátszott Kolonics György és Vajda Attila sikerében is?
– Mondjuk úgy, segítette őket. Egy újfajta lapátot faragtam magamnak, olyat, amelyre a vízen úgymond rá lehetett támaszkodni. Kis delfin jelzés volt rajta, hamarosan népszerű lett, elterjedt ez a típus. Az elkészítésekor az vezetett, hogy a gyorsúszás kartempója és a kenulapát ugyanolyan irányú erőhatást közvetít a vízre.

– Milyen esélyei vannak a szakágnak a 2024-es párizsi olimpián?
– Még a kvótaszerző versenyek előtt állunk, de bízom a Korisánszky Dávid, Fekete Ádám párosban.

– Mivel tartja magát ilyen jó kondícióban?
– Éppen most kérdezi?! Fájnak a lábaim, mostanában nem is futok. Pedig anno a Bécs–Budapest szupermaratonin az öt nap során átlagban egy félmaratonit teljesítettem naponta. El-elindultam mastersversenyeken is, például Árva Gábor világbajnok társammal párosban nekiveselkedtünk, nem is ment rosszul.

– Nyugdíjasként rengeteg időt fordít a Százak Tanácsa összejöveteleire.
– A társaságot 1997-ben Fekete Gyula hívta életre, jelszava: „Vegyük a vállunkra a nemzet sorsát!” Fontos a nemzet szót hangsúlyozni, mert nemcsak az itthoni vagy csak a külhoni magyarságról van szó, hanem az összmagyarságról. Megtisztelő, olyanokkal lehetek együtt, mint például Böjte Csaba ferences szerzetes, aki egyébként a testület által alapított Haza Embere-díj első kitüntetettje. Büszkévé tesz, hogy állást foglalunk és ajánlásokat teszünk a nemzeti sorskérdésekkel kapcsolatban. Elsősorban az oktatás, az egészségügy és a kultúra területén.

Sohasem zavarta, ha meg kellett fogni a munka végét

– Az „Amiért a harang szól – Nándorfehérvár 1456” elnevezésű emlékprogram motorja már évek óta. Miért esett a választása a magyar szempontból dicső eseményre, a nándorfehérvári csatára?
– Még kétezerkilencben testnevelőként dolgoztam a BVSC-pályán, amikor Janek György atlétaedző megkeresett, elmondta, szeretne ünnepséget szervezni Hunyadi Mátyás halálára emlékezve. Ő rendkívül sokat tett, hogy Mátyás király halotti pajzsa Párizsból legalább egy kiállítás erejéig hazakerüljön, s kérésére a Hadtörténeti Múzeum akkori igazgatója engedélyezte, hogy egy sportrendezvényen felhasználja. Mátyás király 1490. április hatodikán hunyt el Bécsben, s a Dunán hozták a temetésre. Ehhez kapcsolódva Janek egy dunai demonstrációban gondolkodott, s megkérdezett, volna-e kedvem csatlakozni.

– Felkérte a szervezésre, mint a magyarsághoz erősen kötődő olimpiai bajnok kenust?
– Rögtön igent mondtam, de javasoltam, mivel áprilisban még nincsen jó idő, keressünk egy alkalmasabb időpontot, ami történelmi, ugyanakkor a Hunyadiakhoz is kapcsolódik – nem feltétlenül Mátyáshoz. A Hunyadi János vezetésével a törökök ellen megnyert nándorfehérvári csata 1456. július 22-én volt – amire a déli harangszóval emlékezik a világ –, s noha az évszám igen, a hónap és a nap nincs a köztudatban. Janek György egyetértett velem, hogy ez legyen a felvonulás apropója. Szerencsénk is volt, mert a szentendrei kistérség akkoriban ünnepelte ezeréves évfordulóját, és a helységek polgármestereit sikerült megnyernünk az ügynek. Így 2009. július 22-én Visegrádtól Szentendréig feldíszített hajókkal, kajakokkal, kenukkal jöttünk le a Dunán. A parton pedig a pajzs másolatát – a múzeumtól az eredetit végül nem kaptuk meg – vitték hintón futók és kerékpárosok kíséretében. Később már Mátyás-kálvária – egy nagy talpas kereszt – is útra kelt velünk.

– Életre keltettek egy rendezvényt, de hogyan lett belőle hagyomány?
– A 2010-es kormányváltást követően megkeresésünkre mellénk állt a Honvédelmi Minisztérium, a központi ünnepség színhelye a Hősök tere lett, kiállítottuk Mátyás halotti pajzsát és a kálváriát. Sőt, mivel a téren nem hallani harangszót, hoztunk harangot, ezt követően indult a kerékpáros zarándoklat a Dunakanyarba, majd vissza. Nagyon jó érzéssel töltött el, hogy ez a sváb gyökerű térség erős magyar kötődésről tett tanúbizonyságot.

– Milyen folyamatokat indukált a kezdeményezés?
– Kétezertizenhétben Jankovics Marcell beszédet mondott, említette, elkezdi a Hunyadi-rajzfilmet, rá egy évre ismét kiadták Bán Mór Hunyadi-ciklusát. Kétezertizenkilencben pedig kibéreltük a Hunyadi-hajót, este hatalmas kereszttel és egy százkilós haranggal az orrában a Batthyány térről kifutott, a fedélzetén az ünnephez méltó műsorral emlékeztünk.

– Hogyan élhet tovább nemzetünkben a magyarságtudat?
– Értékrendünk, hitünk csak úgy érvényesülhet, ha mi magunk is megbecsüljük és tetteinkkel makacsul érvényt szerzünk neki.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. május 27-i lapszámában jelent meg.)