Szakács helyett csapattag lett a Nemerén – Hosszú Kávé Árpás Lászlóval

– Ha névjegyet kellene készíttetnie, milyen sorrendbe kerülne fel, hogy sonkamester, muzsikus és vitorlázó?     
– Ha a szívemre hallgathatok, mindhármat egy sorba, szorosan egymás mellé íratnám fel. A sonkamester a hivatásom, a zongorázás és a vitorlázás pedig a hobbim, sőt, a szerelmem. A zene és a sport családi örökség: édesapám ragaszkodott hozzá, hogy mi, gyerekek sportoljunk, édesanyám pedig azt szerette volna, ha megtanulunk hangszeren játszani.

– Miért választotta a cselgáncsot?     
– A Délvidékről származom, Szabadkán nőttem fel, a papám a helyi Zorka Vegyiműveket igazgatta, ez volt a hatvanas években Jugoszlávia legnagyobb műtrágyagyára. Édesapám ízig-vérig sportember volt, szertornázott. Sajnos fiatalon, 57 évesen hunyt el, de még a halála előtt is el tudta járni a guggolós orosz táncot, a kazacsokot. S noha csak 164 centire nőtt, rajongott a kosárlabdáért is. A vegyiüzemben dolgozott egy világbajnok dzsúdós, nála kezdtem el cselgáncsozni a bátyámmal együtt. Öt évig csináltam, a narancssárga övig jutottam el. A dzsúdósok kedvéért kialakítottak egy edzőtermet, uszoda is épült – nagyon izgalmas volt azokban az években Szabadkán élni.

– És miért hagyta abba?     
– Mert nemigen volt sikerélményem. A csapatunkban sajnos nem akadt igazi nehézsúlyú dzsúdós, emiatt rendre engem indítottak ebben a súlycsoportban, noha valójában nem közéjük tartoztam. Persze hogy összevissza dobáltak a versenyeken, ami nem volt különösebben motiváló. Ráadásul az edzőterem távol volt a lakásunktól, a zene is egyre inkább kitöltötte a napjaimat, így végül búcsút intettem a tataminak.

– Mi lépett a dzsúdó helyébe?     
– Hosszú szünetet követően a vitorlázás. Annak idején sok időt töltöttem az Adriánál, de sohasem versenyeztem. Évente legalább egyszer mostanság is leutazom a tengerhez, mert a sonkakészítéshez a sót Pag szigetéről hozom. A vitorlásvizsgát 40 éves korom körül tettem le. De nemcsak a látszat kedvéért – nagyon komolyan vettem a tanulást, 11 tantárgyból vizsgáztam, mire megkaptam a jogosítványt. Ekkor – nagyjából 15 esztendeje – kerestem meg Láng Róbertet, aki arról is ismert, hogy ő építette újjá az eredetivel megegyező formában a Balaton legendás zászlóshajóját, a kilencvenes években partra tett, elhagyott és elhanyagolt Nemere II cirkálót. Robival persze már ismertük egymást, és egy nap azzal kopogtam be hozzá, nem lenne-e szüksége egy szakácsra a hajóján. „Köszönöm, szakácsot nem keresek, viszont a mannschaftomba egy tagot igen” – felelte. Öt évig hajóztunk együtt, a Kékszalagtól a csillagtúrán át a Fehér Szalagig számos versenyen elindultunk. Vitorlásvizsga ide vagy oda, az igazi tudást élesben, kinn a vízen lehet összeszedni, amikor például meg kell szorítani a kötelet, vagy fel kell tekerni a vitorlát, ami egy 75-ös cirkálón nem gyerekjáték. A Nemere II ötven éven át uralta a Kékszalagot, az elsőségét akkor vesztette el, amikor a tókerülő versenyre beengedték a katamaránokat. A saját osztályunkban azért így is voltunk dobogósok, 22–26 óra alatt hajóztuk körbe a Balatont.

– Hol tartja az érmeit?     
– Négyszer költöztem az évek során, valahol bedobozolva megvannak a sportrelikviák, de sajnos nem tudom, hogy hol.

– Miért szállt le a vitorlásról?     
– Mert a versenyeket javarészt a hétvégeken rendezték, az etyeki éttermemben viszont a víkendeken a legnagyobb a vendégforgalom, egyszerűen nem tehettem meg a kollégáimmal, hogy magukra hagyom őket. Imádok vitorlázni, nagyszerű volt a társaság, de muszáj volt elköszönnöm – Láng Robi nagyvonalú gesztussal örökös csapattaggá nyilvánított. Arról azonban nem tettem le, hogy egy nap majd nekem is legyen vitorlásom. Semmi luxus, csak hajózni lehessen vele.

– A Balatonon vagy az Adrián?     
– Sok barátom van Splitben, de észszerűbb lenne a Balatonon parkoltatni a vitorlást, oda gyorsan le lehet jutni. Amúgy a tengeren könnyebb vitorlázni, mint a Balatonon, az adriai szél kiszámítható, a jugó vagy a bora egy irányból fúj.

– A dzsúdó és a vitorlázás után manapság miképpen tartja magát fitten?     
– Ebben a „harminc fölött, de jóval” életkorban a kerékpározást választottam. Pazar kerékpárutak vannak a környéken, tavasztól őszig rendszeresen letekerem az Etyek és Tordas közti, oda-vissza nagyjából 30 kilométert, és gyönyörködöm a tájban.

– S közben zenét hallgat?     
– A zene lételemem. Édesanyám hegedült, most 87 éves, tavaly a bátyám karácsonyi ajándékként felújíttatta a mama 80 esztendős hangszerét. Nekem is van egy büszkeségem, mégpedig egy 1958-as Hammond orgona. Amerikából hoztam, négy éve eredeti alkatrészekkel újíttattam fel, itthon ez a legjobb állapotban lévő Hammond. Már számos ajánlatot kaptam, de nem eladó. Gyűjtöm a gitárokat is, a lakásom fala tele van velük.

– Pedig elsősorban zongorista.     
– Engem Kovács József tanított, aki nyolc vagy tíz hangszeren játszott, s akinek a fia annak idején Jugoszlávia leghíresebb zenésze volt. Gyorsan bekerültem én is egy zenekarba, 19 évesen már az Adria horvát részén, a Kvarner-öböl egyik legnépszerűbb üdülőhelyén, Crikvenicában muzsikáltunk. Bemelegítésként népzenét játszottak a turistáknak, majd jöttünk mi, és tánczenével szórakoztattuk a vendégeket. Három évet húztunk le ott, majd Szlovénia következett, Radenci, a három szív jelképről ismert Radenska ásványvíz hazája, ahol egy hotel éjszakai bárjában zenéltünk. Arra különösen büszke vagyok, hogy mi, az Exit együttes voltunk az elsők, akik a nyolcvanas évek közepén magyar nyelvű lemezt tudtunk kiadni Szerbiában. Ebben nagy segítségünkre volt a legendás trombitaművész, Tomsics Rudolf, aki akkoriban az újvidéki rádió big bandjét vezette.

– Már csak az a kérdés, hogy egy mérnöki végzettségű zenész-sportemberből miképpen lett sonkamester?     
– Az első élményeim a péterrévei, azaz pecellói, később Szabadkára beköltöző nagyapámhoz fűződnek. Kereskedő volt, öt nyelven beszélt, és imádta a sonkát. Nem volt húsipari szakember, de számos fogást tőle lestem el. A vendéglátással először Szabadkán próbálkoztam, ott nyitottam meg a Bosst, amely még manapság is a Délvidék egyik legjobb étterme, persze amióta 1988-ban átköltöztem az anyaországba, már a társam vezeti. Negyedszázada kerültem Etyekre, és itt is nyitottam egy vendéglőt, illetve magam gyártom a sonkát.

– Milyen mennyiségben?     
– Egy nap alatt 15-20 darabot tudok megkötözni, évente négy-ötezer kilónyi készül. De jelentős fejlesztési terveim vannak, s ha az elképzeléseim megvalósulnak, akár tizenöt-hússzorosára is nőhet a termelés.

– Közeleg a húsvét, ilyenkor keletje van a sonkának, ám sok termék inkább csak nevében idézi meg ezt a húsfajtát. Mi a titka a jó sonkának?     
– A megfelelő alapanyag! Nincsenek csodák, közepes minőségű húsból nem lehet jó sonkát készíteni. Én a mangalicára esküszöm, Miskolc mellől, Gesztelyről hozom a húst, egy barátom ott nevel hétezer első osztályú disznót. Természetesen a technika, a feldolgozás, a fűszerek és a fűszerezés sem mellékes, de szerintem legalább hatvan-hetven százalékban az alapanyag dönti el a sonka minőségét, ízét, illatát. Legalább 12 havi érés kell, hogy elkészüljön a sonka, de a hosszan érleltek 2–6 évig is lógnak a pincémben. A húsvéti más kategória, az négy hónap alatt érik meg, s akkor jó, ha szaftos és enyhén zsíros.

– Mikor készült az első sonkája?     
– Éppen negyedszázada, 2001-ben. Az persze még nemigen hasonlított a mai Hamamangára – ezt a fantázianevet adtam a saját recept alapján készült sonkámnak –, mert sűrűn hibáztam az elkészítése során. Sok igazság van abban a sonkakészítőkhöz köthető mondásban, miszerint „tíz éve csinálom, öt éve ehető és két éve eladható”. Azt gondolom, még mindig csak az utam közepén járok. A nagyapám tette meg az első lépéseket, aztán kimaradt egy generáció, és most én viszem az üzletet, miközben a sonkájukról híres olaszok és spanyolok már a hatodik–tizedik generációnál tartanak.

– Lesz-e, akinek továbbadja a sonkamesterséget?     
– A fiam formatervező mérnök, most doktorál. Az idősebbik lányom vezette Pesten, az Operaház közelében a Sonkamester Balettcipőt, ám az egység azóta bezárt, és neki az ottani tapasztalatok némiképpen kedvét szegték. A kisebbik lányom ugyan csak nyolcéves, én mégis benne látom a jövőt. Ő lehet, aki családon belül tovább vihetné az üzletet, akinek át lehetne adni azokat az apró titkokat, amelyek mesterré tehetik a sonkakészítőt.

 (A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. március 14-i lapszámában jelent meg.)