JOCHA KÁROLY 2022.01.27 23:46 Frissítve: 2022.01.30 22:55

A feledékenység ellen – Jocha Károly publicisztikája

 

Megvallom, amikor megkaptam a személyesen nem ismert Szigeti Csaba békéscsabai író-újságíró kollégám könyvét, amely Viharsarki sporthistóriák címmel a Magyar Sportújságírók Szövetsége Nagy Béla Programjának támogatásával jelent meg 2021-ben, könnyelmű ígéretet tettem magamnak. Elhatároztam ugyanis: ezt a sporttémájú, kuriózumokkal teli kiadványt végig fogom olvasni. Nos, ez eddig még csak mozaikosan sikerült, mégis írnom kell róla.

Fővároscentrikus világunkban ugyanis ami nem Budapesten történik, arra valahogy legtöbbször kevesebb fény vetül. Pedig – amint ez a könyv is bizonyítja – sokszor fellelhetők olyan művek akár az ország legtávolabbi vidékein is, amelyek a legkényesebb igényeket is kielégítik. A Viharsarki sporthistóriák ebbe a kategóriába tartozik – jogosan. A könyv alcíme: Felejthetetlen és elfeledett sportemberek történetei, ebből az elfeledett szót kétszeresen is kiemelném. Rohanó világunkban ugyanis rendkívül gyorsan felejtünk. Amikor például nyugdíjba vonul egy kiemelkedő egyéniség, rendre hízelgő szavak hangzanak el: nagyon sajnáljuk, hogy elmész, igényeljük a tanácsaidat, nem felejtünk el, gyere vissza minél gyakrabban – és így tovább. A gyakorlat, a kőkemény valóság pedig ennek az ígérethalmaznak homlok­egyenest az ellenkezője. A fősodorból kikerülő, korábban gyakran elismert-dicsért távozók azután döbbenten élik meg a teljes mellőzöttséget. A nagyon ritka kivételektől eltekintve a telefon sem cseng, meghívások sem érkeznek, a korábbi évtizedek gyakran hangosan ünnepelt kiválóságaira csakhamar a feledés homálya borul. És egyre nehezebb bármit is tenni ellene.

Jómagam is tanúsíthatom e rossz gyakorlat meglétét, a korábbi évtizedek olimpiai hősei utáni kutakodásom során mind gyakrabban megtapasztalom. Az első ilyen témájú könyvem előmunkálatai során ugyanis egyértelműen kellemesebb fogadtatásokban volt részem az érintettektől, mint mostanában, két évtizeddel később. Amíg a kétezres évek elején szinte minden élő olimpiai bajnokot vagy érmest telefonon elég könnyen el lehetett érni, mostanában ezek a próbálkozások mind kevesebb sikerrel kecsegtetnek. A fiatalabb évjáratok tagjainál – tisztelet a kivételeknek – ugyanis egyre inkább bevett szokás, hogy aki nincs benne a telefonnévjegyzékükben, annak a hívását egyszerűen fel sem veszik.

Az érem másik oldala ugyanakkor: ugyanezek a hölgyek-urak itt-ott nehezményezik, hogy megcsappant a sportáguk iránti érdeklődés. De ha a telefonszámok titkosítva vannak, s így elérhetetlenek, hogyan írjon a szerencsétlen tollforgató azokról, akik ezt eleve lehetetlenné teszik?!

És ez csak egy akadály azon az úton, amíg egy tervezett könyv a sok telefonálgatás, könyvtárba járkálás és a személyes találkozásokat követően kezd összeállni. S amikor a kézirat nagyjából rendben van, még ott a nyomasztó a teher: vajon honnan lesz meg nyomdaköltség kiegyenlítésére szükséges nem kevés pénz? És miután a megrendelt példányok végre kijönnek a nyomdából, a szerző újabb nehézséggel szembesül: miként juthat el a könyve az olvasóhoz? A nagy könyvterjesztő monopóliumok ugyanis embertelen pénzeket kérnek a terjesztésért: nem kevesebbet, mint a könyv árának 60 százalékát. Egy ötezer forintra taksált kiadvány árából – az eladást követően 90 nap múlva – a szerző 40 százalékot, azaz kétezer forintot kap meg, amelyből még – mivel bevétele van – adóznia is kell. A kiadás összegét is ide számolva megdöbbentő, hogy egy színes, kemény fedelű könyv ötszáz vagy éppen ezer darabjának kinyomtatása esetén minden egyes példány konkrét ráfizetés. A szerző nulla forintra sem tud kijönni!

Az egyetlen megoldást az előzőleg hónapokon át tartó „házalás” jelenti, mert csak így remélhető, hogy a nyomdaköltség kisebb-nagyobb részét sikerül összekalapozni…

Az eddig felsoroltak természetesen nem adják a nehézségek teljes listáját, csak betekintést engednek napjaink könyvkiadási lehetőségeinek útvesztőibe. Ezért is tartom nagyra Szigeti Csaba merész vállalkozását, hogy ebbe a kikerülhetetlen problémahalmazba mégis fejest ugrott. Ezt csak olyan ember meri megkockáztatni, aki tetőtől talpig elkötelezett szűkebb pátriája sportmúltja iránt, akinek fontos szempont, hogy az utókornak megörökítse azon elődöket, akik megérdemlik az érdeklődést életük, cselekedeteik, teljesítményük alapján.

Szigeti Csaba nem kezdő, eddig már háromszor verekedte át magát a kásahegyeken, három könyve jelent meg korábban. A legjobb korban lévő szerző, 1969-ben született, első műve 1999-ben jelent meg. Az Aranycsinálók a békéscsabai tornasport első ötven évét foglalta össze, hogy azután témát váltson és 2012-ben a magyar labdarúgó-válogatottban is többször szereplő csabai futballistalegendáról, Pásztor Józsefről írjon Pásztor címen. Egy mélyebb levegővételnyi szünetet követően 2017-ben Egy város, ötkarika, ezernyi történet címmel kiadta harmadik könyvét is, amelyben a békési megyeszékhely olimpiatörténetét dolgozta fel. Ez utóbbi alkotásával az Ezüstgerely-pályázaton különdíjat nyert.

Most a negyedik könyv előállításainak fáradalmait is ki kell pihennie. Ha jól számoltam, nem kevesebb mint negyvenkilenc olyan sportember kapott helyet a Viharsarki sporthistóriák oldalain, akik valamennyien maradandót alkottak. Felsorolni mindegyik megjelenített személy nevét egyszerűen nem lehet. Legfeljebb néhányat illik megemlíteni amolyan kedvcsinálóként.

Fontossági és egyéb sorrendet félretéve jelzem, hogy bár nem a legeredményesebb, de továbbra is a legnépszerűbb sportágunk, a labdarúgás elnökei között nem kevesebb, mint négy Békés megyei kötődésű urat találhatunk. De például lehet olvasni Gräfl Ödönről is, aki kitelepítettként Hunya községben élt, s aki az 1896-os athéni olimpia kétszeres aranyérmesét, Hajós Alfrédot országos bajnokságon legyőzte. A Nemzetközi Vívószövetség (FIE) alapítóinak egyike, a kétszeres kardvívó olimpiai bajnok, Tóth Péter portréja is megtalálható; ő szarvasi születésű édesanyja révén kötődik a megyéhez. Aligha tévedek, ha az írom, hogy nagyon kevesen tudják: a magyar futball első világbajnoki gólját 1934-ben megszerző Teleki Pál Békéscsabán nevelkedett. A magyar kosárlabdázás egyik, világhírnévre is szert tevő képviselője, Hepp Ferenc – aki polihisztorként edző, játékvezető, szövetségi kapitány és sportdiplomata is volt többek között – Békés város szülötteként ott is töltötte iskolás éveit. Ugyanezt a sort gyarapítja a 81-szeres válogatott ferencvárosi labdarúgó, Mátrai Sándor, akiről Orosházán stadiont neveztek el, s ki ne felejtsük a Gyuláról induló, olimpiai bronzérmes (1964, Tokió) súlylökőt, Varjú Vilmost vagy a Kunágotán világra jövő Pócsik Dénest, aki szintén 1964-ben a vízilabda-válogatott tagjaként állhatott fel a dobogó tetejére.

Miközben lassan, de folyamatosan olvasgatom-emésztgetem ezt a félelmetesen sok érdekes írást, nem tudok mást írni: gratulálok Szigeti Csabának! Egyben sok, hasonlóan elkötelezett szakembert kívánok kis hazánknak. Azért, hogy kiadványaikkal legalább fékezzék ezt az abnormális rohanást és a vele járó feledékenységet. Hogy minél többen megismerjék sportmúltunk és jelenünk emberileg is kiváló képviselőit.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

2022.05.16 18:12:37

Egyéb egyéni K. B.

Pályafutása legnagyobb sikerét érte el a Romániában rendezett Eb-n, ráadásul először indult a 65 kg-os kategóriában.

2022.05.16 15:09:10

Egyéb egyéni BERTA MIHÁLY

Csak a reptérparancsnok tilalmán múlt, hogy Besenyei Péter nem volt a lezuhant gép utasai közt.

2022.05.14 09:04:40

Egyéb egyéni THURY GÁBOR

A kétszeres olimpiai bajnok sportoló páratlan technikával verte meg többször a világ legjobbjait.

2022.05.13 12:16:14

Egyéb egyéni MOHAY GÁBOR

„Gyakran ülök kerékpárra is, és éppen e miatt örülök a Giro d'Italia hazai eseményeinek.”