Kislakat a Marcziról

A Szepesi- és Ezüstgerely-díjas zsurnaliszta – a Magyar Sportújságírók Szövetségének életműdíjasa – a Népsportnál kezdte hírlapírói pályáját, majd a Képes Sport és a Nemzeti Sport munkatársa, rovatvezetője, kolumnistája volt. A sportnapilapos időszak után a Sport plusz szerzője lett, majd a Nap TV-nél második otthonra lelt, műsorvezetőként, főszerkesztőként. Könyvei közül kiemelkedik, édesapjának, Lakat Károly legendás labdarúgóedzőnek emléket állító Apám regénye.

Legyen elég ennyi a tényekből, mert most egyáltalán nem fontosak az adatok. A szavak se nagyon, egyértelműen az érzelmeké a főszerep. Hogy mégis szavakba öntöm, az némileg ellentmondás, de hát nincs élet nélküle.

„Kislakatot” mindig ismertem, és örökké ismerni fogom. Három buszmegállónyira laktunk egymástól a Mártírok útjától felfelé, kisgyerekként egy egész világ, hacsak… Hacsak nincs ott egy tér, egy valóságos agóra, ahol találkozhatnak azok, akiknek egy srófra jár az agyuk, a vágyaik.

Nekünk, akik a labdába előbb szerettünk bele, mint a lányokba, a Marczibányi tér volt ilyen. Ott találkoztunk először, ahol reggel kilenctől napszálltáig rúgták a labdát a Statisztika és a Vasas Turbó gyerek- ifjú, majd felnőtt futballistái. Karcsi volt köztünk a Tudor, rangos családi háttere, a Tanár úr édesapa eleve véleményvezérnek teremtette, fogékonysága pedig úgymond szakmailag erősítette meg a hátterét. Az ellentmondás itt abban érhető tetten, hogy mindketten arról álmodoztunk a Marczi salakosa mellett, hogy nagy futballisták leszünk. Mit nagyok, a legnagyobbak. Aztán maradtunk a pálya szélén, hozzáteszem: ő még tehetséges is volt.

A gyerekkori, salakos emlékből eredt a már újságíróként kitalált „Az edzőpálya korlátjának támaszkodva” rovatcím, és együtt dolgozva az volt a szokásunk, hogy a szobánkban betévedő kívülállók rendre kaptak valamit a múltunkból, például azt, hogy a Turbó villámlábú szélsőjét, Rütyüt Bíró Attilának hívták, és a szotyiárus Riegler bácsi (nem mellesleg a szomszédos iskola pedellusa) jól megélt a vasárnapi forgalomból.

Különféle beosztásokban dolgoztunk együtt a Nemzeti Sportnál, de népsportos szellemmel, értsd alatta, hogy mindent tudtunk egymásról. Tőle tanultam, hogy főnökként nem szabad kirugdosni az embereket („Ne ragadjon vér a kezedhez!”), hogy vannak alapvető hiányosságaim („Mi az, nem tudsz kétfelé figyelni…?”), és ő adta vissza első néhány soromat a Nemzeti Sportnál („Ez rövid ahhoz, hogy bemutatkozz nálunk, holnapra kapsz egy kolumnát…).

Ekkor már „Kislakat szerkesztő úr” volt az írni nálunk sokkal jobban tudó Esterházy Péter jóvoltából, ami rang volt, de ahhoz kevés, hogy méltatlanul, már-már megalázva, ne kényszerítsék arra, hogy elhagyja szeretett napilapját. Mert neki a napi újság volt az igazi – „De jó lenne még egyszer ügyelni…!” – sóhajtozott később visszatérően.

„Tovább is van, mondjam még…?” – idézem a gyerekverset, mert tényleg lenne. Talán még az, hogy roppant érzékeny volt, az elmúlt esztendőkben úgy voltunk közel egymáshoz, hogy – távol voltunk. Miközben, ha szóba került, rendre azt a képet láttam (és fogom látni), ahogy lányainkat, a két Esztert tanítgatjuk a szobánkban arra, hogy milyen az élet. 

Hogy igazsága leginkább az emlékeinkben van.