Melbourne-i időutazás – Kő András publicisztikája

Nehéz az időre nem ellenségként gondolni. Bizonyos értelemben a civilizáció minden eredménye egy-egy trófea, amelyet az ember az idő ellen vívott küzdelmében nyert. Nincs a világon olyan ember, aki egyszer-egyszer ne érezte volna, hogy kétségbeejtően szüksége lenne több időre. Ez gyakran csak pár perc vagy néhány másodperc. Olyan világban, ahol az ember meg tudná állítani az órát, ha csak rövid időre is, nem lenne probléma az idő ellen dolgozni. Fogalmunk sincs azonban arról, hogy ez miképpen lehetséges. Az időutazás egyetlen módja a jövőbe utazás, amelynek napi 24 órás egyenletes sebességgel átadjuk magunkat. De minden tudásunk erőtlen ahhoz, hogy megváltoztassuk a múltat vagy módosítsuk a tempót, amellyel a jövő felé rohanunk.

A szerencsének köszönhetem, hogy az 1956-os nyári olimpia ötvenedik évfordulóján, 2006-ban tagja lehettem annak a magyar sportküldöttségnek, amely a távoli földrészen, Melbourne-ben ünnepelhette meg az emlékezetes eseményt. Ritkán fordul elő, hogy az újságíró két hétig „összezárva” az akkori olimpikonokkal, közösen élheti át az időutazás izgalmát, amely visszaviszi a múltba, és vidám vagy szomorú érzéseket kelthet benne. Ha van valamilyen módja annak, hogy valaha a múltba tekintsünk, az csak egy olyan technika révén lehetséges, amely még nem született meg, és ma még elképzelni sem tudunk. Marad a régről bevált módszer, az írás, a nyomtatás, a fénykép, a film, a mondott vagy leírt szó, amelyekre támaszkodhatunk.

Bonyolítja az emlékeket, hogy most már a melbourne-i olimpia hetvenedik évfordulója köszöntött ránk, és a játékok egyre távolodnak tőlünk. Az elmúlt századok eredményei, sikerei megkapóak ugyan, mégis szánalmasak, ha arra gondolunk, mit szeretnénk az idővel véghez vinni, ha lenne hozzá hatalmunk. Marad az objektív és szubjektív idő. A mentség, hogy mi emelkedik ki a 2006-os élményzuhatagból – számomra. Mi az, amit őrzök és mesélek, mert az évek múlásával is fontosnak, jellemzőnek találom, amit átéltem. Amin talán nem fog az idő.

Lássuk csak… A Farkas–Hunics kenupáros ­bronzérmes volt 10 ezer méteren. Farkas a másfél órás vonatút alatt nem szűnő izgalommal, csacsogással várta a találkozást a ballarati tóval, ahol a versenyük lezajlott. Hihette tán, hogy sikerül majd visszafiatalodnia? Aztán kegyetlen meglepetés érte. 

„Ballarat – döbbenet! – mondta elcsukló hangon. – Azóta, hogy leszálltam a vonatról, kettős látásban szenvedek. Ami ötven évvel ezelőtt élmény és látvány volt, az mára teljesen megváltozott. Ez a csodálatos tó és környéke pusztulásnak indult. Nincs benne víz! Én mint vízi ember, egy nagy krátert találtam a helyén.” Tormay Cécile írónő szerint a csalódás mindennap elvisz az ember lelkéből egy darabot. Hozzátehetem: egy álomból csak egyszer lehet felébredni. A látottak olyan hatással voltak Farkasra, hogy szótlanul ülte végig a hazafelé tartó vonatutat…

A vívóversenyek egykori színhelyén, a St. Kilda-i városháza előtt Dömölky Lídia szólalt meg: „A kudarcokra jobban emlékszik az ember, mint a sikerekre – mondta. – A középdöntőben egy tussal estem ki, pedig jó formában voltam.” Megrázó a gyónás, amikor a bíró és a „vádlott” ugyanaz a személy. De a későbbi sikerek fényében talán kevésbé fáj. Egyébként a siker és a kudarc közötti határ vitatható, nem tudjuk, mikor lépjük át. Gyakran nem is tudjuk, hogy rajta állunk.

Utazunk a múltba. Az ember az egyetlen lény, akit zavar az idő, és ebből a nyugtalanságból származik kifinomult művészetének nagy része, vallása java része és majdnem egész tudománya. Ha meggondoljuk, hogy miféle hatalmat szeretnénk gyakorolni az idő felett, tekintet nélkül a járhatóságra, valami ilyesmi lenne: látni a múltat, rekonstruálni a múltat, visszautazni a múltba, gyorsítani vagy lassítani a múltat, utazni a jövőbe, látni a jövőt.
A valamikori úszócsarnokban legalább a tetőszerkezet a helyén maradt, ám a vizes sportok helyett labdajátékokat űznek benne. Tumpek György, a 200 méteres pillangóúszás bronzérmese így is vizet látott a parketta helyén. „A kettes pályán indultam, de eltaktikáztam a versenyt – mondta. – Nem volt nagy állóképességem, viszont gyors voltam. Át kellett állnom arra a taktikára, hogy a végére maradjon erőm. Elengedtem őket, és mire százötvennél észhez tértem, addigra már tetemes előnyük volt. Ha előbb tudok robbantani… Most keseredtem el csak igazán.” 

Az időutazás különös dolog. Abban is van igazság, hogy a tegnapi helyszínekre nem mindig lehet visszatérni. Az idő olyan, mint egy nyíl, mindig csak előrefelé mutat, sohasem hátra. Mikszáth Kálmán azon a véleményen volt, hogy nincs keserűbb dolog a világon, mint a jóvá nem tehető csalódás.

Felvetettem egy olyan témát Nádori László professzornak, a küldöttség egyik vezetőjének, ami ma is sokakat foglalkoztat. Így szólt: „El kell gondolkoznunk azon, hol vannak a sportolók erőfeszítéseinek reális határai, és meddig lehet a versengést még fokozni?” A válasz: „Az emberi szervezet alkalmazkodóképességének határait nem ismerjük. Több évtizeddel ezelőtt is azt mondták, hogy Owens eredményei felülmúlhatatlanok. A határ valószínűleg akkor következik be, amikor kitapintható lesz az ártalom, a sérülés, és a szívizom már nem tud alkalmazkodni. Kétségtelen, hogy ez tragikus fordulatot von majd maga után.” A sport nagy barátja, Lázár Ervin Kossuth-díjas író így vallott: „Sohasem kötök nyakkendőt. Sőt a cipőmet sem tisztítom, csak hetente egyszer. Ezek felesleges dolgok. Külsőségek. A szív az első… értitek? A szív!”

A tornaversenyek színhelyén 2006-ban Art Centrum volt, úgy szemlélték az olimpikonok az épületet, mint egy előkelő idegent. Mint akiknek semmi közük nincs hozzá. Köteles Erzsébet, az aranyérmes tornászcsapat tagja azonban lelkesen mondta: „Olyan fantasztikus sikert éltünk át, hogy Fülöp herceg, II. Erzsébet királynő férje, a verseny védnöke, még az eredményhirdetés előtt kérte a zsűrit, hadd ismételjük meg a gyakorlatot! Tizenötezer ember a lábával dobogott. Ez nekünk ismeretlen volt!” Az elismerés, a taps, az aranyérem egy kollektív kézfogáshoz hasonlít. 

Végezetül egy olyan kardversenyt hozok szóba, amely alighanem példa nélkül áll a sporttörténetben. A színhely Oklahoma City volt, ahová Hámori Jenő, melbourne-i olimpiai kardbajnok, ’56-os emigráns és a később disszidáló Kalmár János válogatott kardvívó, magyar, svéd és amerikai bajnok repülővel érkeztek meg, de utána még bérelt autóval folytatták az útjukat céljuk felé. A lényeg azonban az volt, hogy lekésték a kvalifikációs versenyt, amelyre azért volt szükség, hogy Kalmár elindulhasson a csapatversenyen. De a győztes már zuhanyozott… Mondhatnánk, hogy malőr, és ezzel vége is a történetnek, de ami ezután következett, az elképzelhetetlennek látszott. Hámori Jenő ugyanis, aki nagy tiszteletnek örvendett, kijelentette: „Sajnáljuk, hogy elkéstünk, de ez nem a mi hibánk volt, hanem a repülőtársaságé, éppen ezért újra le kell vívni a versenyt!” A jelenlévők csak néztek, mint Jani a moziban. Azt hitték, rosszul hallják a kinyilatkoztatást. Morgolódtak. A legnagyobb hangja természetesen a győztesnek volt. Tizenkét dühös ember próbált tiltakozni, de eredménytelenül. Hámori hajthatatlan volt. 
Négyperces szünetekkel mindenki vívott mindenkivel. A vége az lett, hogy Kalmár veretlenül megnyerte a (második) versenyt. Hámori Jenő pedig úgy mesélte később, hogy „megállította” az órát egy határozott döntéssel…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!