Szirmai Benedek: Aki hátradől, ki is száll a harcból!

– Mostanra már biztosan felszáradtak az örömkönnyek, de a boldogság még tart?
– Igen, az még nem múlt el, jelenleg mindannyian pihenünk, ám én ebből azért néha kizökkenek, olyankor már azt tervezem, hogyan is nézzen ki a következő szezon – válaszolta Szirmai Benedek, a férfi tőrválogatott vezetőedzője, de helyesebb, ha úgy írjuk, a fegyvernemet a két világbajnoki bronzig vezető mester. 

– A tbiliszi világbajnokság legmeghatóbb pillanata volt, amikor a férfi tőrcsapat legyőzte az olimpiai és világbajnoki címvédő Japánt a negyeddöntőben, és könnyezett ott mindenki: versenyző, elnök, kapitány, főtitkár, más fegyvernem képviselői. Ön is, ám még ott, a pást mellett azt üvöltötte ökölbe szorított kézzel: érmet akarunk!
– Sokszor voltunk már közel a négyhez, és azt éreztem, ha bejutottunk, képesek is vagyunk az éremre, akár még a bronznál is fényesebbre – ezzel a kiáltással magamat és a srácokat is erre akartam figyelmeztetni, még ha tudtam is, hogy a győztes negyeddöntő után nem dőlnek majd hátra. 

– A bronznál is fényesebb érmet mondott? Ezek szerint van önben némi elégedetlenség?
– Én sohasem vagyok elégedett, és a srácok is kezdik átvenni ezt a gondolkodásmódot, bár most már úgy vélem, nem is baj, hogy nem fényesebb az érem, jobb, ha lépésről lépésre haladunk. Ez még akkor is így van, ha nem tartozunk azok közé, akik bármikor is megelégszenek bármivel: ha valaki egy pillanatra is elégedetten hátradől, megnyugszik ebben a szakágban, az egyúttal ki is száll a harcból. Ha minden évben tovább fényesítjük ezt az érmet, az eredményeket, az éppen jó lesz nekünk. 

– Hiszen nyilvánvalóan az olimpiai kvalifikáció a cél – a csapattal. Az elmúlt hetekben nagyon sokszor kattintottam a világranglistára: hiába látni az évek óta tartó fejlődést, hiába voltam ott Tbilisziben, a hatodik hely a rangsorban továbbra is hihetetlen…
– A tizenhetedik helyről kezdtük a közös munkát: a kétezertizenkilences budapesti világbajnokságon vért izzadtunk a brazilok ellen a tizenhat közé jutásért, és tizenötödikek lettünk. Akkor az számított sikernek, mára már máshol járunk – hála Istennek. Úgy szeretnénk ráfordulni a kvalifikációs időszakra, hogy ott legyünk az ötödik-hatodik hely környékén, hogy ne kelljenek hatalmas bravúrok a világkupaversenyeken. Beléptünk az elitcsapatok közé, de még stabilabbá kell válnunk, hogy képesek legyünk megtartani a helyünket a legjobbak között. Talán az águnk kedvezőbb, némileg könnyebb lesz ezek után. 

– Bár nem olyanok a fiúk, és az imént is nyomatékosította, hogy semmivel sem elégszenek meg, mégis, mit kell ahhoz tenni, hogy egészséges módon kezeljék a versenyzők a világbajnoki bronzot, vagyis hogy még nagyobb hitük legyen önmagukban, a csapatban, de azt ne gondolják, hogy ezentúl elég a pengéjüket felküldeni a pástra?
– Ezek a fiúk nem erre a világbajnokságra készültek, nekik az olimpiai csapatkvalifikáció a céljuk, viszont olyan hullámra ültek fel Tbilisziben, hogy ezt most meg kell lovagolni, erre kell még rátenni, ám talán ebben az állapotukban könnyebben elviselik majd a még több munkát, hiszen a vébébronz magabiztosságot ad nekik – azzal viszont tisztában kell lennünk, hogy innentől ránk is készülnek majd az ellenfelek. Az én feladatom lesz, hogy megtaláljam az egyensúlyt az önbizalom és az esetleges elbizakodottság között, de utóbbitól nem félek.

– Az évek óta tartó céltudatos építkezés kívülről is látható volt, és mindez egyre jobb és jobb eredményekkel társult, de vajon mi zajlott a kulisszák mögött, a szürke hétköznapokon?
– Munka, munka és munka. Meg jó hangulat. Ez utóbbi legalább annyira fontos: a siker egyik kulcsa, hogy a férfi tőrben rég nem látott összhang van itthon. A szövetség és a kollégák is elfogadták, hogy én más utat választottam, ragaszkodtam ahhoz, hogy hetente négyszer közösen dolgozzon a válogatott keret. Emellett nagyon erős stáb alakult ki körülöttünk, dietetikus, masszőr, fegyvermester, mindannyian hozzátettek a fejlődéshez, akit viszont kiemelnék, Tartóczki Zoltán mentáltréner, ő egyénileg és csapatszinten is foglalkozik velünk, nagy változást hozott: önbizalmat adott a srácoknak, a válogatottat pedig igazi egységgé formálta.

– Azt mondta, a pihenés során azért már a következő szezonon is gondolkodik. Összegzést nem is készített az előzőről?
– Majd a temetésem előtt nem sokkal készítek összegzést, addig nem. Haladunk előre, felléptünk már olyan lépcsőfokokra, amelyekre szerettünk volna eljutni, ám még nagyon nem vagyunk az út végén. Sok mindennek kell összeállnia ahhoz, hogy elérjük a legfontosabb célunkat, az olimpiai kvalifikációt, úgyhogy inkább előrefelé nézünk, mintsem visszafelé.

– Mit tapasztal, a világban is felfigyeltek a magyar férfi tőrvívás előrelépésére?
– Egyértelműen, ezt már abból is látjuk, ahogyan készülnek ellenünk az ellenfelek, és persze abból is, hogy sokan gratulálnak nekünk. A genovai Európa-bajnokságon odajött hozzám Valentina Vezzali – én tudtam, ki ő, hiszen csak olimpiákról van hat aranyérme, de azt nem gondoltam, hogy ő is tudja, én ki vagyok: szóval, odajött hozzám, és azt mondta, nagyon boldog, hogy újra van minőségi magyar férfi tőrvívás. Más fegyvernemekből is érkeznek visszajelzések, nem gondolták volna, hogy megcsináljuk – ez mindannyiunknak motivációt és hitet ad a folytatásra.

– Amikor nekivágott az útnak tizenöt évvel ezelőtt Dósa Dániellel, honnan volt ereje a küzdelemhez?
– Kimondtam, mit akarok elérni, azt pedig felfogtam, hogy a célokért leszegett fejjel kell harcolni. Szerencsés ember vagyok azért, mert ugyan az elején valóban csak ketten küzdöttünk Danival, ám mostanra beérett egy rendkívül tehetséges generáció. Önmagában persze az utóbbi nem elegendő, ezt csak erős hittel lehet csinálni, ha itt elbizonytalanodik az ember, akkor nincs értelme folytatni, abba kell hagyni.