Felhajtóerő – Patai Gergely publicisztikája

A nagytakarítás velejárója a nosztalgiázás: amikor az íróasztalom körül rámolok, rendszerint a kezem ügyébe kerül valami, ami felett hosszú percekig merenghetek a már-már elfeledett emlékeken. Amikor még nem a pdf-ek és a QR-kódok univerzumában éltünk, egy-egy sport­esemény után eltettem a belépőjegyet, a minap például ezekre bukkantam rá a fiók mélyén. „Budapest, 2017” – díszeleg a felirat a legfelsőn, a logó alatt a sportág megnevezése. Műúszás.

Egy pillanatig elgondolkodtam, hogy mit kerestem én műúszóversenyen, aztán bevillant a kép: Városliget, Vajdahunyad vára, szikrázó napsütés. Az első budapesti vizes világbajnokság a sportrajongóknak maga volt a csoda, már-már olimpiai hangulat lengte körül a magyar fővárost. Emlékszem, két héten át rohangáltam a helyszínek között, mint a mérgezett egér – kezemben természetesen a programfüzettel, hogy a pólómeccsek és az úszóversenyek mellett a legjobb gyakorlatokról és ugrásokról se maradjak le.

A számok azt mutatják, hogy nem én voltam az egyetlen, aki így gondolkodott: a Műjégpálya mobillelátói megteltek a döntőkre, míg a férfi torony­ugrásra csaknem nyolcezren voltak kíváncsiak a Duna Arénában, s hatalmas érdeklődés kísérte a Parlamenttel szemben az óriás-toronyugrást is. Pedig a műugrás és a műúszás sem tartozik itthon a legnépszerűbb sportágak közé, de azáltal, hogy a vizes világbajnokság programjában szerepel, időről időre rivaldafénybe kerül. Nekünk, magyaroknak úszásban, nyílt vízi úszásban és vízilabdában lehetnek (v)érmes reményeink, de a tömegbázis, a merítési lehetőség szempontjából fontos, hogy a további vizes sportok is láthatóvá váljanak.

Nem véletlen, hogy csaknem egy évszázada létezik a közös Európa-bajnokság – az első éppen Budapesten volt, 1926-ban az úszók, a műugrók és a vízilabdázók versenyeztek. Azóta bekapcsolódtak a műúszók (1974) és a nyílt vízi úszók (1991) is, a pólósok viszont 1999-ben külön útra léptek, azóta kétévente saját Eb-t rendeznek. A többi csapatsportággal ellentétben eddig ugyanazon a helyszínen és időpontban játszottak a hölgyek és az urak, ám a tavalyi (kényszer szülte) kezdeményezésnek olyan jó visszhangja volt, hogy jövőre is külön hozzák tető alá a férfi- és a női tornát. S ha már változások, azt se felejtsük el, hogy 2009 óta a műugróknak és immár a műúszóknak is rendeznek saját kontinensviadalt a vizes vb-k évében – ugyanakkor ezek a sportágak a közös Eb műsorán is szerepelnek…

Kutatások igazolják, hogy a multisportesemények felhajtóerőt adnak a kisebb sportágaknak: a „ha már itt vagyunk” elvből következnek a „Miért ne…?” típusú kérdések. Feltéve, ha a helyszíneket egymáshoz közel jelölik ki, merthogy ellenpélda is akad: két éve a lengyelországi Európai Játékokon több száz kilométert kellett utazni a strandkézilabdáról a sportlövészetre vagy éppen a kajak-kenuról az ökölvívásra. Persze emellett is szólnak érvek, elvégre a régió kisebb településein élők is megtapasztalták az esemény hangulatát (feltéve, ha érdekelte őket), ráadásul a költséghatékonyság sem utolsó szempont – nem minden rendező tud és akar annyit áldozni a csinnadrattára, mint az azeriek. Nyolc éve ők voltak a házigazdái az első Európai Játékoknak, a 2027-es isztambuli esemény már a negyedik lesz, vagyis úgy tűnik, bevált a kezdeményezés, amely jó néhány sportágnak jelenthet ugródeszkát az olimpiai programba kerüléshez.

Az úgynevezett multisport Európa-bajnokság viszont két próbálkozás után kifulladt, pedig az elképzelés és a cél hasonló volt: amolyan mini­olimpiát rendezni, hogy nagyobb figyelmet kapjanak az egyes sportágak kontinensviadalai. A felhozatal sem volt gyenge, 2018-ban Glasgow-ban az úszók, nyílt vízi úszók, műugrók és műúszók mellett együtt versenyeztek a kerékpározók, a tornászok, az evezősök, a triatlonisták és a golfozók (sőt, a berlini atlétikai Eb is az esemény égisze alá tartozott). Csakhogy négy évvel később a vizes sportágak kiszálltak a buliból, a müncheni eseménnyel teljesen egy időben rendeztek „hagyományos” kontinensbajnokságot Rómában, ami értelemszerűen nem tett jót a multi Eb imázsának.

Mégiscsak könnyebb a pólórajongókat átcsábítani az úszóversenyekre, mint, mondjuk, a kerékpározás vagy a röplabda szerelmeseivel megkedveltetni a sportmászást – a szervezők erre tettek kísérletet, de nem jártak sikerrel. Viszont ha a városi, új hullámos sportágak egy helyen koncentrálódnak, bizony azokra is van kereslet: gondoljunk csak vissza, mekkora érdeklődés övezte a Ludovikán rendezett olimpiai selejtezőt, amelyen a sportmászók mellett a BMX-esek, a gördeszkázók és a breaktáncosok mutatkoztak be a magyar közönségnek.

Na de vissza a vízbe, mert nyakunkon az újabb világbajnokság: három éven belül már a negyedik, Budapest, Fukuoka és Doha után ezúttal Szingapúr a házigazda. A világjárvány miatt feltorlódtak az események, az olimpia évére is jutott vb – a tavalyi seregszemle veszített is emiatt az értékéből, presztízséből. Az idén viszont az év legfontosabb megméretése e nagy esemény, a sportolók újult erővel mutatják meg magukat a nagyszínpadon – a ciklus elején még nem kvótákban, hanem érmekben gondolkodnak.

Ha Szingapúr és úszás, akkor egyből Joseph Schooling neve ugrik be: ő az ország történetének első olimpiai bajnoka, a riói játékokon meglepetésre megnyerte a 100 méter pillangót. (Nekem persze elsősorban arról maradt emlékezetes a döntő, hogy Cseh László, a dél-afrikai Chad Le Clos és az amerikai Michael Phelps egyaránt ezüstérmet szerzett.) Nos, a nemzeti hősként tisztelt Schooling kannabisz használata miatti eltiltása után fiatalon, 28 évesen vissza is vonult, vagyis őt már nem láthatják versenyezni a szingapúriak, és miután eddig összesen két bronzérmet szereztek a vb-k történetében, aligha számíthatnak kimagasló szereplésre.

Így azért nehezebb lesz megtölteni a lelátókat, pedig egyébként minden megvan ahhoz, hogy színvonalas és emlékezetes világbajnokságot rendezzenek: impozáns létesítmények egy „csokorban”, megfelelő pénzügyi háttér. A körítés tehát elsőrangú lesz, de az eseményt a szurkolók keltik életre, azt pedig egyelőre nehéz lenne megjósolni, hogy milyen hangulat övezi a vb-t. A központi helyszínül szolgáló sportnegyedben (Singapore Sports Hub) mindenesetre biztosan érezzük majd a multisportesemények semmihez sem hasonlítható légkörét – mégiscsak az az igazi, ha együtt lélegeznek a különböző sportágak képviselői.

Meggyőződésem, hogy a budapesti vizes vb-ket nem lehet felülmúlni – és megunni sem, pedig 2017 és 2022 után két év múlva már a harmadikat rendezzük meg egy évtizeden belül. Általános vélekedés, hogy a magyar közönség nemcsak sportszerető, hanem szakavatott is; a külföldi vízilabdázók alig várják, hogy visszatérjenek a Margitszigetre. Mi meg alig várjuk, hogy láthassuk őket: a telt házas, naplementés meccsek után a fukuokai vásárcsarnok és a dohai mobilaréna kevésbé nyújtott szívderítő látványt – kiváltképp, amikor az ürességtől kongott a lelátó.

A szingapúri pólótornán nem ideiglenes létesítményben, hanem uszodában játszanak a csapatok, amely nincs túlméretezve, vagyis remélhetőleg nem csupán akkor telik meg, amikor a hazaiak játszanak. Lehet, csak a naivitásom mondatja velem, de talán a társadalmi hatást is figyelembe veszik a rendező kijelölésekor: azért viszik házhoz a klasszisokat, hogy új térségeket is meghódítsanak a vizes sportok.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!