Saját élőink – Ballai Attila publicisztikája

RADULY JÓZSEFRŐL ÁLMODTAM péntekre virradóra. Józsi bácsiról, aki 2022 tavaszán hagyott itt minket, kilencvenötödik életévében, az akkor legidősebb magyar válogatott labdarúgóként. Gyerekkoromtól ismertem, apám barátja volt, aztán évtizedekkel később engem is barátjául fogadott. Elesettnek, kiszolgáltatottnak, reményvesztettnek sohasem láttam, talán csak hallottam, a telefonban, az utolsó hetekben – gondolom, éppen ezért nem erőltette már akkor a személyes találkozást. Mostani álmomban egy fogadáson jártunk, ő egy idő után megunta, hazaindult, én kikísértem, és rémülten észleltem, hogy az ajtó helyett az ablakon próbál kilépni. „Józsi bácsi, nem arra!” – rántottam vissza döbbenten, riadtan. Nekem vissza kellett mennem az ünnepségre, ezért kényszeredetten, kétségbeesve kérdeztem, itt hagyhatom-e, hazajut-e, mire ő halvány mosollyal válaszolta: „Persze, megleszek valahogy.”

Ilyen tiszta, éles, minden képében, szavában megmaradó álmom régen volt. Ébredés után azon gondolkodtam, honnan, miből, miért jöhetett. Valószínűleg Káposzta Benő halálhíréből. Mert az ő sorsán is sokat járt az agyam a napokban. Az Újpesti Dózsa hatszoros bajnok, tizenkilencszeres válogatott hátvédje, a brazilok feletti, 1966-os, 3:1-es diadal egyik hőse a hét elején hunyt el – addig ő is „megvolt valahogy”. A korábbi belügyminisztériumi alkalmazott őrmesterből lett főhadnagy, majd kormányőr, nyugdíj-kiegészítésként kórházban dolgozott éjjeliőrként, csípőprotézis-műtétjei után egyre nehezebben mozgott, néhány éve azt hallottam, lift nélküli házban lakott, az is kihívást jelentett neki, hogy felküzdje magát valahogy az emeletre.

Az 1964-es tokiói olimpiára kiutazhatott, de pályára nem lépett, így sem aranyérmet, sem később életjáradékot nem kapott. A nyolcvanadik születésnapjára vele készített interjúban ezt fájlalta is, hozzátéve, az Egyiptom elleni 6:0 alkalmával igazán beküldhette volna Lakat doktor, de hát így alakult. Néhány esztendeje felvetődött, hogy a vb-n, Eb-n, európai kupadöntőben szerepelt futballisták is hozzájuthatnak valamiféle havi fixhez, ám ez megmaradt ötletszinten. 

Pedig Káposzta Benő mellett Megyesi Istvánnak is kapaszkodót adhatott volna az élet, a méltó öregkor felé. A Ferencváros hátvédje 1975-ben KEK-finálét vívott a Dinamo Kijev ellen, és hogy ezt megtehette, azért a társak is hálásak lehettek neki. A Crvena zvezda elleni elődöntőben ugyanis, a hazai 2–1 után a belgrádi Marakanában, 110 ezer néző előtt a hajrában, 1–2-nél, azaz 3–3-as összesítésnél büntetőhöz jutott a Fradi, csakhogy az atombiztos ítélet-végrehajtó Bálint Lászlót addigra már kiállították, így nem volt, aki rúgja a tizenegyest. Azaz dehogynem. Megyesi a kezébe vette a labdát, és miközben többen oda sem mertek nézni, ő angyali nyugalommal lőtte tovább az FTC-t. Később évtizedekre eltűnt, híre járta, hogy a Dél-Alföldön, nyomorban él. Nem pusztán szegénységben, mert az „csak” anyagi próbatétel, míg a nyomor inkább már lelki. 2016 nyarán halt meg, gyakorlatilag teljes ismeretlenségben.

Várady Bélára ez legalább nem igaz. A Vasas és a válogatott egykori ballábas bombázójáról, az európai ezüstcipősről tudni lehetett, hol van, mit csinál. Káposzta Benőhöz hasonlóan éjjeliőrként dolgozott. Mindössze hatvanévesen, éppen szolgálatban érte a halál; valószínűleg hajnalban, mert a két kutyát még bezárta. 

A sort szinte tetszőleges terjedelemben folytathatnám, de ennyi is elég. Még sok is. Törőcsik András, „Törő” kálváriáját épp csak egy mondatban említem, az annyira közismert. Amikor egyes médiumok kattintásbarát összefoglalókat készítenek kisiklott futballistasorsokról, akkor angol, német, olasz, magyar bálványok kerülnek azonos megítélés alá, szánakozással vegyes szörnyülködés alanyaivá. Pedig a különbség óriási. Hogy mást ne mondjak, az egyik állandó típuspélda, Paul Merson, az 1990-es évek Arsenaljának emblematikus alakja saját bevallása szerint nagyjából hétmillió fontot – mai árfolyamon 3.2 milliárd forintot – bukott el alkoholon, kábítószeren és fogadásokon. Messze nem egyedi alászállás az övé, az XPro korábbi játékosoknak segítő jótékonysági szervezet közelmúltban napvilágot látó kalkulációja szerint a hivatásos labdarúgók mintegy negyven százaléka a visszavonulását követő öt éven belül csődbe jut, a Premier League-re szűkítve az arány még döbbenetesebb, hatvan százalék.

Csakhogy ez a dollár- és fontmilliomosok kiváltsága, hogy így tegyék tönkre a saját életüket. Törőnek, Káposzta Benőnek, Várady Bélának, Megyesi Istvánnak és még sokaknak, honfi- és sorstársaiknak ez nem adatott meg, nekik nem volt mit elherdálniuk. Pedig telt házas stadionokban tízezrek, a televízió, rádió előtt ülve milliók ujjongtak egy-egy megmozdulásuk miatt, Döbrentei Kornél képével élve mezőny fölé egy nemzetet emeltek. Az 1960-as, 70-es, 80-as évek Magyarországát, e „focialista” országot, az egykori Futbóliát.

Aztán egyszer csak mindennek vége szakadt. A pályafutásnak is, a focialista rendszernek – vagy rendszertelenségnek – is. A klasszis sportoló burokban él, szinte gyerekként, hiszen rendre megmondják neki, mikor keljen, mit egyen, hova menjen, mennyit dolgozzon, azaz eddzen. Majd hirtelen megkezdődik a felnőttlét, túl a harmincon, előzmények és tapasztalatok nélkül. A segítő kezek – addig minden támogatást megkapott, amíg nem volt szüksége támogatásra – már másfelé nyúlnak, akik a fényében sütkéreztek, azok más fényforrásokat keresnek maguknak.

E merőben új, kiszolgáltatott helyzet szinte időtől és helytől függetlenül rászakad a tegnap bajnokára, de a rendszerváltás, az 1990-es évek Magyarországa tovább élezte ezt az amúgy is nehezen feldolgozható kontrasztot. Akadt olyan héroszunk, aki a nyílt utcán vállalkozott cipőpucolásra – ez egyszerre tűnt pénzkereseti forrásnak és segélykiáltásnak. Az olimpiai életjáradék őt és sorstársait megmentette, de labdarúgó-válogatottunk legutóbb 1972-ben állt ötkarikás dobogón.

A hazai futballközeg teszi, amit és amennyit lehet. A korábbi válogatottak találkozóját évente megrendezik, a Puskás Aréna mérkőzésein is örömteli látványt nyújtanak az egy szektort jobbára megtöltő, régi, jól ismert és kedves, egyre barázdáltabb arcok. Létezik a Focisegély Alapítvány is, a sportági szövetség, az MLSZ pedig rendszeres anyagi támaszt nyújt azoknak az itthon élő, nyugdíjas rászorulóknak, akik vagy legalább ötszörös válogatottak, vagy kétszáz NB I-es meccs van a lábukban; ha a nyugdíjuk összege nem éri el a 200 ezer forintot, kapnak mellé havi 100 ezret. Ez így már 300 ezer – jó, Merson sporttárs ennek több mint a tízezerszeresét tapsolta el, de az más dimenzió.

A mi anyagi eszközeink erősen korlátozottak, nem lehet mindenkit megmenteni, megváltani – különösen nem azt, aki nem is hagyja magát. De a figyelemnek, a gesztusnak, a szeretetnek, a hálának nincsenek materiális korlátai. És egy-egy elfeledett híresség, hajdani bálvány halálakor, az utólagos méltatások, dicshimnuszok nagy hirtelen előszökő áradatát olvasva, látva, hallgatva gyakran hiszem azt, ha az eltávozott ezt szépen, méltó módon adagolva, utolsó éveiben megkapta volna, talán ma is élne.

Ezért aztán, ahogyan a különféle sportszervezeteknek, szövetségeknek, egyesületeknek az ismert szófordulattal megvannak a saját halottai, kívánom, hogy adjanak, adjunk meg minden lehetőt „saját élőinknek” is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!