Csatatér – Szűcs Miklós publicisztikája

A LEGNAGYOBB JÓINDULATTAL is nehéz lenne azt állítani, hogy az asztalitenisz-szövetség lassan két éve megválasztott elnöke, Kovacsics Imre óvatos duhajként lépett volna be a számára teljesen ismeretlen területre. Nem minősítésnek, csupán ténynek szánom: talán még sohasem volt a sportágnak olyan vezetője, akinek ilyen rövid idő alatt ilyen sok, szélsőséges indulatokat kiváltó döntés fűződne a nevéhez. Kovacsics a megválasztása után nem sokkal még arról beszélt, hogy a sportágon belül mindenki elnöke szeretne lenni – pontosan tudom, ez a mondat a megválasztott vezetők kézikönyvének első fejezetében szerepel, mint kötelezően bedobható közhely –, s arra is kitért, minden tőle telhetőt megtesz, hogy véget vessen a sportágon belül évtizedek óta meglévő megosztottságnak. Az előbbi kijelentését nem igazán lehet rajta számonkérni, elvégre de jure ő az elnök, ám ami a belháború megszüntetését illeti… Nos, ahelyett, hogy enyhült volna a légkör, pattanásig nőtt a feszültség, minden eddiginél élesebb a megosztottság, a felek a sportra korábban nem jellemző kritikai megnyilvánulásokkal, minősítésekkel, jelzőkkel illetik az ellenoldalon állókat, miközben a magyar asztalitenisz a sport iránt érdeklődő közvélemény szemében a lét és a nemlét határán mozog.

Asztaliteniszezőink sok egyéb nagy siker mellett a világbajnokságokon 68 arannyal és kétszáznál is több éremmel gazdagították a magyar sportot, az olimpia óta eltelt nyolc hónapban azonban alig-alig tudtak felmutatni olyan eredményt, amely elérte volna a hazai sportsajtó ingerküszöbét. A párizsi játékok után a szövetség vezérkara úgy döntött, az utánpótlásra helyezi a hangsúlyt, ami egyáltalán nem rossz elképzelés, azzal viszont valószínűleg kevesen számoltak, hogy ezzel egy időben a férfiaknál az elmúlt másfél-két évtized talán legsikeresebb férfigenerációját úgy ahogy van partvonalon kívülre teszik. A Majoros Bence, Szudi Ádám, Ecseki Nándor, Lakatos Tamás összetételű csapat másfél évvel ezelőtt az Európa-bajnokság negyeddöntőjében három meccslabdáig jutott a későbbi győztes házigazda svédekkel szemben – azaz csak hajszál hiányzott az éremhez –, az Ecseki, Szudi páros 2021-ben Eb-bronzérmet szerzett, a két évvel ezelőtti durbani világbajnokságon a negyeddöntőig jutott (magyar férfi páros ezt megelőzően 1985-ben került ilyen közel a vb-éremhez), az Ecseki, Madarász vegyes páros ezüstérmes lett a 2023-as Európai Játékokon, s ezek csak a leglátványosabb sikerek, ugyanis a WTT-sorozatban is akadtak szép eredmények. 

Volt miről írni, volt miről beszélni.

Az említett játékosok mindegyike a húszas évei második felében, azaz ereje teljében jár, ehhez képest mostanra gyakorlatilag a válogatottban edzőpartnerekké váltak. Hosszú ideje nem szerepeltek nemzetközi versenyen, ebből kifolyólag egyre hátrább csúsznak a világranglistán, van olyan közöttük, akit már nem is jegyeznek, így fordulhat elő, hogy a május 17-én, szombaton kezdődő dohai világbajnokságon a sportág történetében először nem lesz férfi egyesben magyar induló. A mérleg másik serpenyőjében persze ott vannak a fiatalok, akiket szintén keveset versenyeztetnek, ha igen, akkor is csak a WTT-sorozat legalacsonyabb, úgynevezett feeder besorolású tornáinak mezőnyébe férnek be, s ugyan kétségkívül volt néhány kiváló, a jövő szempontjából biztató eredmény, ez egyelőre nem az a szint, ahol nemrégiben még Majorosék mozogtak, s amivel a honi sportmédia napokon keresztül kiemelten foglalkozhatott.

A nőknél abszolút megkérdőjelezhetetlen az utánpótlás felé fordulás, hiszen a már 40 éves Póta Georgina mögött van űr, nem is kicsi, ami természetesen nem a mostani, hanem az előző elnökségek lelkiismeretét terheli. Távolabbra tekintve, a még fiatalabbak között szerencsére akadnak ígéretek, mások mellett például Barcsai Sophie és Fazekas Lizett. Az utóbbival még tavaly büszkén, mosolyogva pózolt Kovacsics Imre egy rendezvényen, nem ok nélkül, hiszen a korábbi válogatott játékos, Fazekas Péter 12 éves lánya már annyi trófeát gyűjtött, amennyivel a honi felnőttmezőny döntő többsége simán kiegyezne, nemcsak a saját, a nála idősebbek között is ott van az európai ranglista közvetlen élmezőnyében, sőt nemrégiben elnyerte az európai szövetség, azaz az ETTU ösztöndíját. Ami pedig a 16 éves Barcsait illeti, amellett, hogy korosztályában őt is a kontinens legjobbjai között tartják számon, a március végi felnőtt országos bajnokságon három számban is dobogóra állhatott, egyesben a harmadik, párosban és vegyes párosban pedig a második fokára. Az ilyen kincseket egy nehéz helyzetben lévő sportágnak óvnia kell, ez nem is kérdés, éppen ezért érthetetlen, hogy mindketten kikerültek a válogatottból – emiatt Fazekas elesett az ETTU ösztöndíjától is… –, hónapok óta nem szerepelnek a nemzetközi versenyekre utazók listáján. Anélkül, hogy mélyebben belemennénk a részletekbe, az ok a szövetség és a játékosok szüleinek ellentéte, nagyon leegyszerűsítve, a felek nem tudtak megállapodni abban, milyen jogokkal és kötelezettségekkel jár a válogatottság. Nyilván mindkét oldalnak van/lehet igaza, de hogy ugyanazért a célért küzdők ne tudjanak megállapodni, pláne a sportág jelenlegi állapotában, az nonszensz. Nemrégiben egy sajtótájékoztatón Kovacsics mellett megjelent a hetvenes évek aranycsapatának fenegyereke, Klampár Tibor, s az asztalnál ülők, élükön az elnökkel azon sajnálkoztak, mennyi sikert, világbajnoki aranyakat, érmeket hagyott veszni az akkori sportvezetőség Klampár eltiltásai miatt, pláne, hogy ezek egy része a játékos testvérével fennálló rossz viszonyból adódott. 

Jó napok kívánok…

Egyébként – fogalmazzunk így – a nehéz szülők visszatérő problémái a sportágnak. Bátorfi Csilla édesapja, Bátorfi István is rengeteget háborúzott a nyolcvanas-kilencvenes években a szövetséggel, de mint azt Csilla számtalan sikere, közte kilenc Európa-bajnoki aranya bizonyítja, nem fajult odáig a konfliktus, hogy annak a magyar asztalitenisz eredményessége lássa kárát. Ellenpéldaként említhetném az 1993-as ljubljanai serdülő Eb-t egyesben és vegyes párosban is megnyerő Gárdos Róbertet: a papa és a sportági vezérkar viszálya odáig fajult, hogy a család Ausztriába költözött, Róbert pedig a szomszédos országnak nyert a felnőttek között tíz Európa-bajnoki érmet, ebből kettő az arany, miközben abban az időszakban a magyar válogatott játékosok ennek a közelébe sem jutottak. 

A tanulságot magyarázni sem kell, lehet választani, melyik a jobb megoldás, a kiegyezés vagy a csata. Minden bizonnyal a szövetségnek és a szülőknek is megvan a maguk igazsága, mégis, a háborúzás helyett talán szerencsésebb lenne kompromisszumot kötni, már csak azért is, mert a már említett 40 éves Póta a 93. helyen áll az aktuális világranglistán, rajta kívül nincs magyar női játékos – tessék megkapaszkodni – a top 500-ban…

A Kovacsics Imre vezette elnökségnek akadt néhány unortodox, nagy vihart kavaró döntése. Semmiképpen sem volt elegáns például néhány hónappal a megválasztása után, nem egészen egy évvel az olimpia előtt meneszteni a férfi- és a női válogatott kapitányait – nehéz lenne úgy értékelni, hogy ennek nem volt hatása a sikertelen párizsi szereplésre –, s az is érthetetlen, hogy nemcsak a magyar, az európai asztalitenisz történetének legeredményesebb klubját, a 25-szörös BEK-győztes Statisztikát vagy legalábbis annak utódját miért lehetetlenítették el teljesen ahelyett, hogy legalább az emlékét büszkén őriznék. Egyszerűen nem fordulhat elő, hogy ilyen múlttal a Statisztika név szitokszónak számítson a sportágban. S ha már büszkeség, arra sem nagyon lehet elfogadható választ találni, hogy egy sportág, amely évtizedeken keresztül garmadával szállította a sikereket, miért nem kiabálja, üvölti világgá mindezt: a szövetség hivatalos kommunikációs felületein sehol sem lehet ezeket a valóban csodálatos eredményeket megtalálni…

Persze Kovacsics Imre törekvései sem ok nélküliek. A korábbi elnökök alatt már hosszú ideje az állóvíz jellemezte a sportágat, szükség volt a vérpezsdítésre, aminek kétségkívül vannak pozitív jelei, s természetesen az sem baj, ha tisztábbá válnak a viszonyok, mert a nem mindig megfelelő edzésmunka, a zsebre dolgozás, az ügyeskedés nem viszi, soha nem is vitte előre a magyar asztaliteniszt.

Amiként a belháború sem.

Két évvel ezelőtt a megválasztása után többek között így fogalmazott az elnök: „Olyan közegben tudtam kétharmados szavazati aránnyal nyerni, amelyet sokszor a széthúzás jellemez, most viszont ebben a kérdésben nagy részben egységes volt a sportág. A következő hetekben igyekszem tájékozódni, mindenkinek kikérem a véleményét, s ez alapján alakítom ki, amit képviselni szeretnék. Fontosnak tartom, hogy növeljük a költségvetést, a bevételeket, szeretnék javítani a kommunikáción, az asztalitenisz megítélésén.”

Nos, a két évvel későbbi valóság azt mondatja, a sportág csataterén bőven van még teendő…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!