Vég, kezdet nélkül – Ballai Attila publicisztikája

KÖZELEG OKTÓBER ELSEJE, a sydney-i olimpia záró napjának huszonötödik évfordulója. A magyar küldöttség négy aranyérmet nyert ezen a varázslatos vasárnapon, hármat a kajakosok és a kenusok, egyet pedig – huszonnégy esztendei szünet után – férfi vízipólósaink. A szurkolói emlékezet azonban legalább ennyire élénken őriz egy ezüstöt, kézilabdás lányaink fináléját a dánok ellen. Amelyet úgy veszítettünk el 31–27-re, hogy a 46. percben még hat góllal vezettünk. Alább azonban nem ezt a százszor, ezerszer elátkozott, kielemzett meccset elevenítjük fel – egyébként is, az azóta eltelt huszonöt év alatt megtanultunk becsülni mindenféle döntőt –, hanem az utat, amely odáig vezetett.

Az egyenes kieséses szakasz két mérkőzését, női kézilabdázásunk történetének legszerencsésebb, majd legkiemelkedőbb találkozóját. Mert arra sem árt emlékezni, olykor mennyire kegyeibe fogadott minket Fortuna, vagy éppen milyen jók voltunk, külső segítség nélkül is. És még lehetünk is.

Az előzményekről annyit, hogy a torna egészét nézve az 1999-es norvégiai vb-n valószínűleg minden idők legkiválóbb teljesítményével rukkolt ki nemzeti csapatunk, ennek dacára azért zárt mégis csak ötödikként, mert nyolc parádés győzelem – többek között az oroszok, a dél-koreaiak, a németek és a dánok felett – mellett egyetlen vereségét a legrosszabbkor, a negyeddöntőben szenvedte el a játékvezetők által támogatott házigazdával szemben. Így aztán érmes reményekkel érkeztünk Sydney-be, ahol nem akármilyen hullámzások után másodikként kötöttünk ki a csoportban. 42–22-re bemelegítettünk Angolával, egy góllal legyűrtük az előző évben vb-második franciákat, félidei 19–16-os előnyünk dacára 41–33-mal átgázoltak rajtunk a dél-koreaiak, végül döntetlenre mentünk a románokkal. Így a negyeddöntőben a másik ágon harmadik osztrákok vártak ránk. Nem a mai, félig-meddig szabadidős egylet, hanem az előző évi vb bronzérmese, Gunnar Prokop menedzser-diktátor családi vállalkozása, „félvilágválogatottja”, beteljesülésre váró és vágyó életműve.

Amelyet a mieink foszlattak szerte, minden idők egyik legellentmondásosabb, legbravúrosabb, egyszersmind legnőiesebb mérkőzésén, ma negyedszázada, 2000. szeptember 28-án.

Tizenhat perc után 10–4-re vezettünk, a félidőt 14–12-vel zártuk, de nem aggódtunk, mert azt hittük: ez a nemcsak nagy öregekből, hanem nagyon öregekből is álló osztrák csapat talán még kegyelmet is kér, úgy szétfutjuk a második félidőben. Csakhogy 15–13-nál elvesztettünk 5–1-re egy „menetet”, majd 21–20-nál 0–5-re egy másikat, és ez már KO-nak, kiütésnek és kiesésnek tűnt. Mínusz négyre álltunk, három és fél perccel a duda és a vég előtt. Lehetetlen küldetés még az egyenlítés is, hát még a fordítás. Prokop már ünnepelt, szétterpesztett karokkal pörgött, mint akit méhraj támadott meg, nálunk pedig majdnem teljes lett a csend, mert már csak a csodában bízhattunk. Mint az 1999. májusi BEK-elődöntőben, amikor a Dunaferr 20–20-nál az utolsó percekben négy gólt vágva szenvedte ki a hosszabbítást érő 24–20-at, majd a továbbjutást a bécsi Hypo, gyakorlatilag az osztrák válogatott ellen. És a csoda Sydney-ben megismétlődött, amihez kevés lett volna Kökényék brillírozása, az ellenfél önsorsrontása is kellett. Csakhogy miután három perc alatt 4–0-s rohammal 25–25-re egyenlítettünk, ujjongásunk közepette elfeledkeztünk a nemrég bevezetett új középkezdésszabályról. Nem úgy Dzsandzsagava kapus, aki rohant a félvonalhoz. és az üresen hagyott hálónkba ívelt. Éppen úgy kaptunk és zuhantunk volna ki, mint az egy évvel korábbi férfi vb nyolcaddöntőjében a franciákkal szemben, ráadásul mindkét meccset a cseh Kohout, Dolejs bírópáros vezette. Talán ezért nem volt szívük másodszor is elveszejteni a magyarokat, visszavonták a gólt, mondván, Dzsandzsagava átlépte a félvonalat. Videóbíró még nem lévén, vagy igen, vagy nem. Így hosszabbítás következett, és 28–27-re nyertünk.

Felfoghatatlan módon. Farkas Ági okkal jelentette ki, ezt a mérkőzést ezerszer vissza kellene nézni, hogy megalapozott szakmai véleményt alkossunk róla. Ám erre szemernyi idő sem maradt, hiszen másnap már a norvégok jöttek szembe.

Sydney-ben – két hasonlóan őrületes és őrült összecsapáson – lányaink legyőzték már az előző évi világbajnokságon bronzérmes osztrákokat és ezüstérmes franciákat, az oslói dobogó lesöprése az aranyérmes norvégokkal válhatott teljessé. Amikor tíz hónappal korábban kikaptunk a vb-negyeddöntőben, azzal vigasztaltuk magunkat, hogy mindenütt jobbak vagyunk a skandinávoknál, csak az ő otthonukban nem. Azóta ráadásul „leigazoltuk”, honosítottuk Radulovicsot,

Persze, így is tartottunk tőlük, több okból is. Például, mert a világ három legjobb kapusából kettő náluk védett, és még soha nem fordult elő, hogy egyikük ne hozott volna minimum jó átlagot. Ez azonban 2000. szeptember 29-én alapjaiban megváltozott. Átlövőink szétzúzták Legangert és Tjugumot, mint korábban soha, senki más. Már a 12. percben 8–3-ra vezettünk, ezt a félidőre 16–10-ig fokoztuk, 28–23-as diadalunkat követően pedig Arne Högdahl, a világ akkori legjobb, a mieink által agyonvert csapatának trénere így értékelt: „A magyarok szenzációsan játszottak, mentálisan is fölénk kerekedtek, semmi esélyt nem adtak nekünk. Láttam az osztrákok elleni, rettentően éles negyeddöntőjüket, óriási bravúr, hogy egy nap alatt így talpra álltak és felkészültek ellenünk.”

Bizony, így történt. Aztán persze következett a dánok elleni finálé, amit ezúttal nem idézek. Mert megtettük százszor, ezerszer az elmúlt huszonöt esztendőben. Az osztrákok vagy a norvégok elleni meccs leghalványabb felvillantása nélkül. Pedig, ha azok nincsenek, soha nem kapunk ki hat gól előnyről a dánoktól. Hiszen nem is játszhattunk volna velük. Amilyen könnyű ezt belátni, a jelek szerint olyan könnyű elfelejteni is.

Ezért e helyütt rögzítsük azt is, női kézilabdázóink 2003-ban csak úgy veszíthettek vb-döntőt, hogy az elődöntőben kereken negyven gólt szórtak Dél-Koreának. Labdarúgó-válogatottunk az 1938-as vb-végjátékban úgy kaphatott ki az olaszoktól, hogy az elődöntőben 5:1-re letarolta a svédeket. Miként az Aranycsapat is 1954-ben, a berni 2:3 előtti két, egyenes kieséses összecsapáson egyaránt 4:2-re nyert az előző vb első két helyezettje, Brazília és Uruguay ellen. Ahhoz, hogy az 1962-es vb-negyeddöntőben 1:0-ra alulmaradjunk a csehszlovákokkal szemben, a csoportban le kellett gyűrni az angolokat, döntetlenre menni az argentinokkal és úgy lemosni 6:1-re a bolgárokat, hogy tizenkét perc után 4:0 volt ide, ami örökös vb-rekord, és minden bizonnyal az is marad. 1966-ban pedig, ismét a negyeddöntőben, kizárólag azért ejthettek ki minket a szovjetek, mert korábban világra szóló diadalt arattunk az előző két vb aranyérmese, Brazília ellen.

Azt az egyetlen, olykor elviselhetetlennek tűnő fájdalmat, keserűséget keltő vereséget rendre győzelmek előzik meg. Miként a sikereket is követi végül, törvényszerűen egy csalódás, kivéve a bajnok számára. De bajnok csak egy van.

Ítélkezni pedig csupán az utolsó mérkőzés utolsó másodperce után lehet – de akkor sem szabad és méltányos elhamarkodottan, a pillanatnyi keserűség, a legfrissebb élmény hatása alatt. Mert a döntő soha nem az adott viadal első meccse, megvannak az előzményei. Ugyanis semmi nem kezdődhet a végén. Így aztán az olimpiai vagy vb-ezüstérmes nem vesztes vagy „újmagyar” nyelven lúzer, hanem az adott időszakban a világ második legjobb csapata.

Adja Isten, hogy ezt az alapvetést futballban vagy kézilabdában jó okunk legyen még valaha is citálni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!