Az 1984-es bojkott: merénylet a magyar sport ellen

A Los Angeles-i bojkott csak válasz volt. A szovjet blokk válasza az Egyesült Államok sportolóinak 1980-as moszkvai távolmaradására. Jimmy Carter demokrata elnök a Szovjetunió 1979 végén kezdődő afganisztáni inváziója ellen tiltakozva mondott nemet a kommunisták moszkvai presztízsolimpiájára, amelyhez végül nem kevesebb mint 65 ország csatlakozott. (Többen, így Nagy-Britannia,

Franciaország vagy Olaszország NOB-zászló alatt végül részt vettek, és legalább az ő egyéni sportolóik karrierje nem sínylette meg a nagypolitika játékait.)
Általános a vélekedés: ebben a pillanatban eldőlt az is, hogy a Szovjetunió nem hagyja annyiban, és az 1984-es játékok kapcsán érkezik a revans is, hiszen a XXIII. Nyári Olimpiai Játékokat – egyedüli pályázó volt – Los Angeles kapta meg. Az olimpiát az előzetes aggodalmak ellenére gond nélkül, ráadásul első ízben tisztán üzleti alapon lebonyolították, a nagy hiányzók (a Szovjetunió mellett az NDK, Magyarország, Bulgária, Csehszlovákia és egy sor szovjetbarát ország, plusz a társutasok, összesen 19-en) ellenére megdőlt az addigi részvételi rekord is. A főszervező Peter Ueberroth a Time magazin olvasóinak szavazásán az Év embere lett, olyan nagyon rossz olimpiát tehát nem rendezhetett. Csak sajnos nem voltunk ott – mármint a sportolóink.

Hiszen a magyar sportdiplomaták, a nemzetközi tisztségviselők, a sportágak mérkőzésvezetői, no meg ha szűken is, a sportújságírók azért képviselték magát Los Angelesben, őket nem kellett félteni az atrocitásoktól, amelyekkel a játékok előtti hónapokban riogatták a közvéleményt. Továbbá mint a covidos 2021-et kivéve minden nyári olimpiai esztendőben, amerikai elnökválasztást is rendeztek az év végén, márpedig a szovjeteket akkor már folyamatos defenzívába kényszerítő reagani külpolitika nem tehette meg azt a szívességet, hogy gyengekezűnek mutassa magát, amúgy sem volt szokása.

Május 16-án, nyolc nappal a Szovjetunió bejelentése és két nappal az MSZMP Politikai Bizottságának állásfoglalása után megszületett a MOB döntése: nem utazunk. A túlnyomórészt párttag MOB-szavazók közül – legalábbis ez lett a közbeszéd része – egyedül a kézilabda-szövetség elnökségi tagja, a 70 éves Jacsó István voksolt nemmel. (Bár Radványi Benedek a magyar bojkott történetét feldolgozó kitűnő, 2014-es „1984 – A kettétört olimpia” című könyve szerint ez sem igaz, ő is tartózkodott.) Schmitt Pál, az akkori magyar NOB-tag utólag is hálás lehet a gondviselésnek, hogy a szavazáskor hivatalos úton éppen Bulgáriában volt. Szocialista sorstársaink közül ekkor már csak a lengyelek vártak ki, Románia a maga sokszor értelmetlen, ebben az esetben azonban irigyelt különutasságával volt annyira „tökös”, hogy elengedte a sportolóit Los Angelesbe, és húsz aranyéremmel, köztük a játékok egyik nagy sztárja, a zágoni tornász, Szabó Katalin négy győzelmével az éremtábla második helyén zárt. De ott voltak a jugoszlávok is, Kína pedig 1952 (!) után tért vissza éppen Los Angelesben a színpadra – és a románok, no meg természetesen az amerikaiak után a harmadik legnagyobb tapsot kapta a megnyitón.

Tatán készültünk, már csak az utolsó simítások voltak hátra az olimpiáig. Akkor még az edzőtábor portáján lehetett Népsportot venni, aztán egyszer csak már nem lehetett… Nem engedték azt sem, hogy tévét nézzünk, de azért szivárogtak a hírek, amire csak azt mondták nekünk, ne foglalkozzunk velük, dolgozzunk tovább. Amikor a szövetségi kapitányunk bejelentette a döntést, azt hittem, vicc, ám ahogy telt az idő és tudatosodott bennem az egész, úgy kezdtem összerogyni. Abba akartam hagyni a tornát, sőt, abba is hagytam egy rövid időre, ám az edzőm, Kisteleki Antal kapacitált, mondván, van bennem még egy olimpia, így folytattam. De már másként: addig szerettem edzeni is, onnantól minden más volt – örülök, hogy ott lehettem Szöulban, de tudom azt is, hogy Los Angelesbe teljesen más „útlevéllel” utazhattam volna… GUCZOGHY György olimpiai bronzérmes tornász

Az 1980-as moszkvai volt a „tanulóolimpiám”, négy év múlva a Los Angeles-i lett volna a csúcs. Már 1983-ban a helsinki világbajnokság is jól sikerült, azon is negyedik lettem, remek formában vártam a nyári játékokat, amelyen éremre is esélyes lettem volna. Az amerikai Carl Lewist nem tudtam volna legyőzni, de az ausztrál Honeyt és az olasz Evangelistit igen, ahogy előtte és utána meg is tettem. Amikor megtudtam, nem mehetek, majdnem elsírtam magam, vissza akartam vonulni, edzőm, Zarándi Laci bácsi és a későbbi feleségem, Szőnyi Kinga beszéltek rá, hogy folytassam, így abban az évben több nemzetközi versenyre is kimehettünk. SZALMA László olimpiai 4. távolugró

A kubai selejtezőben először kikaptunk, aztán hét meccset megnyertünk és kijutottunk az olimpiára. Az utolsó meccs után a kanadaiakkal utaztunk egy liftben, s mi viszontlátással köszöntünk el, erre ők visszakérdeztek: biztos? A reptéren Horváth Frigyes főtitkár közölte a csapattal, a MOB bejelentette, Magyarország nem vesz részt az 1984-es játékokon. Kiborultunk, sírtunk, én teljesen szétestem, képtelen voltam összeszedni magam. Ott voltunk Moszkvában 1980-ban, majd négy évvel később kiharcoltuk a Los Angeles-i részvételt, de oda már nem mehettünk. Mi, játékosok utólag Moszkvát elengedtük volna Amerikáért cserébe, mert szerintünk az az 1984-es csapat volt minden idők legerősebb válogatottja és éremesélyesek lettünk volna. KISS Lenke olimpiai 4. kosárlabdázó

Igaz mondás, hogy sírni csak a győztesnek szabad. De én sírtam, amikor megtudtam a hírt. Moszkvában halálosan boldog voltam, hogy egyáltalán ott lehetek, még ha ifjúkori lendületemet kicsit meg is törte, hogy a régi nagyok állították, példátlan, hogy a politika ilyen szinten beleszóljon a játékokba. Bár én akkora mámorban voltam, hogy nem is nagyon akartam foglalkozni a részletekkel, s a bojkott akkor nem nagyon ritkította meg a mezőnyt, az NSZK-t leszámítva az összes vívónemzet ott volt. Ezzel szemben amikor ’84-ben jött a válaszcsapás, a románokon kívül mindenki itthon maradt. Ezek miatt aztán súlyos hiányosságokkal kellett abbahagynunk az aktív sportot. STEFANEK Gertrúd olimpiai bronzérmes vívó

A magyar bojkott (ezt a szót idehaza hivatalosan kínosan kerülték, meghagyták 1980-nak…) forgatókönyvét természetesen Moszkvában írták, de ott Romániáé is megíródott, aztán láttuk, mi sült ki belőle. A május 8-i szovjet bejelentést követően a szocialista országok sportvezetőit Moszkvába rendelték, ahol elhangzott, hogy „…álláspontunk kialakításánál elsősorban a szocialista közösség érdekei vezérelnek bennünket. Ugyanakkor mérlegeljük azt is, hogy az olimpia ügye az emberek millióit foglalkoztatja, részét képezi a népek közötti együttműködésnek és megértésnek.” Idehaza az MSZMP Politikai Bizottsága május 14-én a döntéssel természetesen egyetértő Kádár János távollétében mondta ki a végső szót, de érezhették, hogy ezt nem lesz egyszerű lenyomni az emberek torkán, mert szovjet javaslatra július 5-én konkrét sajtótervet fogadtak el. Ez azon alapult, hogy az olimpiai előkészületekről nem számolhatnak be, nagyobb figyelmet szentelnek a szocialista országokban zajló úgynevezett Druzsba-, azaz Barátság-versenyeknek (a magyar médiában: nemzetközi A-kategóriás versenyek), a döntést alátámasztó külföldi nyilatkozatokat közölnek, az olimpiáról csak a legszükségesebb tényekre szorítkozva tudósítanak, a központi lapok pedig az MTI ellenőrzött híreit használják. Berecz János akkori Népszabadság-főszerkesztő ebbéli minőségében hivatalos volt az MSZMP PB üléseire, és úgy emlékezett vissza, hogy direkt bojkottfelhívás nem jött Moszkvából, kérés azonban természetesen igen, és Kádár nem mert szembe menni a szovjet akarattal. Pedig állítólag az a verzió is felvetődött, hogy az 1980-as brit mintára NOB-zászló alatt részt vehessen egy kisebb magyar küldöttség a játékokon…

A négy politikai napilap közül csak kettő képviseltette magát feddhetetlen helyszíni tudósítóval, a Népszabadságtól Lukács László, a Magyar Nemzettől Avar János volt Los Angelesben, a Népsportot Varga József főszerkesztő (egy évvel korábban érkezett a Magyar Hírlaptól, 1986 elején egy pártfegyelmi után nyugdíjazták…) és Gyárfás Tamás főmunkatárs képviselte Los Angelesben. A Magyar Televízió és a Magyar Rádió is csak napi összefoglalót adott, élő közvetítések nem voltak, az MTV-nek a helyszínen a megbízható Vitray Tamás, Baló György és Kaplár F. József dolgozott (Gyulai István is ott volt, mert éppen ekkor választották be a Nemzetközi Atlétikai Szövetség tanácsába), míg a Magyar Rádióból Szepesi György, Novotny Zoltán és Vass István Zoltán utazott az Egyesült Államokba, de Szepesi a FIFA képviseletében az olimpiai labdarúgótornán is dolgozott. A hazai közvetítések már csak amiatt sem maradhattak el teljes egészükben, mert a televízió és a rádió ekkorra már nagyjából egymillió dollárnyi jogdíjat kifizetett.

Természetesen ott volt az olimpián az 1983 óta magyar NOB-tag Schmitt Pál, a MOB-elnök Buda István, de a nemzetközi szövetségek magyar korifeusai között a súlyemelők akkori főtitkára, Aján Tamás, továbbá több szövetségi elnök is, így például az atlétáké, Békesi László, akinek majdnem megtört a karrierje az év végén megjelentetni kívánt, ám a párt által végül bezúzatott igazán reprezentatív Gyárfás-könyv, az „Amerika Los Angelesben – Olimpia Amerikában” miatt.

Az olimpia sportértékét a szocialista országok távolléte nem kicsit csökkentette, az egyes utólagos elemzések ötven és száz közé teszik azoknak az aranyaknak a számát, amelyeket vélhetően valamelyik bojkottáló ország nyert volna meg. Figyelemre méltó, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság május 16-i bejelentése utáni egy hónapon keresztül nem szólalt meg aktív sportoló a magyar médiában. A szovjet blokk 1984 nyarán minden olimpiai sportágban (sőt, például asztaliteniszben és az ekkor még bemutatóként feltűnő teniszben is) úgynevezett Barátság-versenyeket rendezett, sportáganként más-más helyszíneken és időpontban. Magyarország 10 arany-, 17 ezüst- és 24 bronzérmet szerzett, ezekért az akkor a végletekig elkeseredett sportolók egy 1999-es parlamenti döntés értelmében ma már olimpiai életjáradékot kapnak.