A százéves ember – Borbély Zoltán útja a mikrofontól a tárgyalóteremig

– Sportriporter, ügyész, ügyvéd, szóvivő – nem unja még, hogy állandóan megkérdezik, melyiket szereti jobban? Megférhet a jog és a sport egymás mellett, csak hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe, nem?
– Így van, ám a koronavírus-járvány óta sajnos megszűntek a sportjellegű tevékenységeim, hiszen megszűnt a Presztízs Sport magazin, a FourFourTwo magazin, a Digisport. Két ilyen kötődésem maradt: az egyik a Sport pluszban két rovat, a másik a Sport1-en a Heti helyzet. Vagyis jelenleg az életemben nemigen van e tekintetben kettősség.

– Az ön esetében az a furcsa, hogy fenn volt a csúcson, s bár tudom, hogy a jogi pályának is megvannak a szépségei, olimpiáról, világbajnokságról közvetíteni talán mégis sokszínűbb tevékenység.
– És mozgalmasabb, napfényesebb, sikerorientáltabb. De éppen a napokban gondolkoztam azon, hogy nem megbántva senkit, manapság egyetlen olyan sportriporter van, aki miatt megnéznek bármilyen sporteseményt, és ő Hajdú Pista (Hajdú B. István – a szerk.). Nem azért, mert a többiek nem jók, sőt szakmailag kiválók. Esetükben azonban az esemény kerül előtérbe, míg gyerekkorunkban olyan sportriportereink voltak, mint Gyulai István, Vitray Tamás, Knézy Jenő, Molnár Dániel, Gulyás László, Vass István Zoltán, Radnóti László, hogy Szepesi Györgyöt ki ne felejtsem a felsorolásból. A mostaniak nincsenek olyan markánsan jelen az életünkben, mint ők voltak.

– Mert szélesebb lett a paletta, megváltozott minden?
– Igen, megváltozott az egész világ, sok jó riporter van, ám a régiek és a maiak között Hajdú Pista jelenti a hidat, és ezt nem azért mondom, mert Pista, azaz „Páger Antal” nagyon jó barátom. A telefonomba is így van beírva, és én vagyok „Csortos Gyula”.

– Olyan újságíróból, sőt, sportújságíróból több is van, aki elvégezte a jogi egyetemet, és aztán folytatta a médiában. Olyanból viszont kevés, aki a sportból vitorlázott át a jogi területre.
– Ez is igaz. Bár képzelje, volt egy ügyem, amelyben az ügyész egykor bokszoló volt, és a tárgyalás előtt felsorolta nekem Kovács István atlantai ellenfeleit. Azt hittem, rosszul hallok. Mert hogy én emlékszem rájuk, az rendben van, de hogy ő?! Jó érzés volt, hogy azokról a meccsekről és ellenfelekről beszélt, amelyeket és akiket én közvetítettem az 1996-os olimpiáról. Aztán persze a tárgyalóteremben már kőkemény ellenfél volt, egyáltalán nem lehetett érezni, hogy előtte milyen jót beszélgettünk.

– Nagy ugrás és bátor vállalkozás volt visszatérni a jogi pályára? Újratanult mindent?
– Belerázódtam. Negyvenegy évesen váltottam, akkor még szerintem lehet, később is persze, csak már jóval nehezebb.

– Az MLSZ-nek is volt szóvivője és az ügyészségnek is – tapasztalatból tudom, ez rettentő nehéz feladat és állandó készenlétet igényel. Minimum duplán, de inkább triplán, ha nem még nagyobb szorzóval számítanak ezek az évek, vagyis mondhatjuk, hogy egy százéves ember ül velem szemben.
– Nemigen szoktam kérdéseket minősíteni, de ez telitalálat. Én is érzem, hogy többszörös szorzóval számítottak azok az évek.

– Nem fárad? Egyáltalán: mi viszi még előre?
– Ma már visszafogom magam. Az elmúlt két évben kaptam két kemény jelzést, a lámpa pirosra váltott.

– Mi történt?
– Hallott már a Ramsay-Hunt szindrómáról? Két évvel ezelőttig én sem. Egy angol neurológus fedezte fel a fül környékén herpeszes hólyagokkal jelentkező betegséget, amely arcidegbénulással jár együtt. Én egy év és két hónap alatt jöttem ki belőle teljesen. Aztán elmentem focizni, mivel azt tanácsolták, sportoljak minél többet. Egy labda eltalálta a szememet – hátsó üvegtesti határhártya-leválás. Egy hétig tanultam a nevét, azt sem tudtam, micsoda. A sportbalesetnek nyilván nem, de a Ramsay-Hunt szindrómának igenis köze van a túlterheltséghez, mert a vírus könnyebben támad.

– Ha azt mondanák, hogy holnaptól nincs jogi pálya, ellenben itt egy sportlap, ön a felelős érte, vállalná?
– Azt tudnám, kikkel szeretnék dolgozni, de lehet, hogy a választásaim már nem eredményeznének „aranycsapatot” – eltelt az idő. Benedek Tibor a doppingvétsége utáni visszatéréséről azt mondta, olyan volt, mintha egy teljesen másik sportágba csöppent volna vissza. Ha akkor hat hónap ennyit jelentett, képzelje el, mit jelentene esetemben ez a sok-sok év kihagyás. Ma már nem én vagyok abban a kompetens, mit olvasnak szívesen az emberek, mi érdekli őket, mire van igényük. És ma már azt sem feltétlenül tudnám megmondani, kikre kíváncsiak a sportszeretők – az én időmből több olyan klasszist tudok említeni, akik többek voltak, mint egyszerű sportolók: Nagy Tímea, Benedek Tibor, Faragó Tamás, Csapó Gábor, Hegedüs Csaba, Kovács István, Szántó Öcsi bácsi, Erdei Zsolt, Détári Lajos.

– Hogy Kovács Istvánnal készítette a legtöbb interjúját, az egyértelmű, de kik tartoztak még a kedvencei közé?
– A Veres Pálné Gimnáziumba jártam – apám mindig azt mondta, minél ritkább egy nyelv, annál értékesebb, úgyhogy ne ácsingózzak az angol, a német, vagy éppen a francia irányába, tanuljak csak finnül. Ennek köszönhetően készíthettem interjút Mika Häkkinennel, Martti Kuuselával, Jani Sievinennel. Most biztos Valtteri Bottasszal csinálnék. De jogászként is használni tudtam a nyelvet: Kínában voltam egy korrupcióellenes konferencián, és a finn legfőbb ügyész helyettese, Jukka Rappe amikor meghallotta, hogy beszélem a nyelvet, felkért, tartsak előadást a korrupciós bűncselekményekről Finnországban. Ilyen magas szinten nem beszélem a nyelvet, de segített mindenben, úgyhogy megtartottam az előadást. Ráadásul a finnek úgy fejezik ki, ha tetszik az előadás, hogy közbekérdeznek! Képzelheti...

– Ha már az édesapját említette: úgy tudom, ő vitte le a futballpályára, és így lett önből kapus. Miért nem folytatta?
– Édesapám nagyon jól lőtt, én meg védtem, tehetséges nem voltam, képzett igen. Talán a másodosztályig eljuthattam volna. Egyszer Király Gábor elmesélte nekem, hogyan készül a meccsekre – na, az a nyugalom hiányzott belőlem. Emlékszem, vasárnap délelőttönként a tévében mindig néztem az Aranyüst-kupa úszóversenyt, és amikor felálltak a versenyzők a rajtkőre, mindig arra gondoltam, mennyire izgulhatnak. Én is mindig ezt éreztem a meccsek előtt.

– És ezt érezte az olimpián, vagy ezt érzi a tárgyalóteremben is mostanság?
– A nagyobb sporteseményeken volt bennem izgalom, Kokó mondta is: képzeld el, ha én izgulnék ennyire a ringben. A tárgyalóteremben nem izgulok, amikor viszont kimegyek onnan és az ítéletre várok... Na, az kemény. Az olyan lehet, mint amit azok a fiatal úszók éreztek vasárnaponként a rajtkövön az Aranyüst-kupán.

– Tele van élményekkel, mindig mindenről eszébe jut egy történet, egy poén. Vagyis minden úgy volt jó ebben az ötvenegy évben, ahogy volt?
– Negyvenkilenc éves koromig gondtalan életem volt. Akkor kopogtatott a Ramsay-Hunt szindróma, ezután már mindent másként értékel az ember. De a humor nagyon fontos – még mindig. Egyetemistaként Hajdú Pistivel egy társaságban azt meséltük, hogy egy Savaria táncversenyen cha-cha-cha és pasodoble kategóriában nyertünk. Elhitték. Aztán jött a következő történet, miszerint házasok voltunk mindketten, de elváltunk, mert Pisti felesége féltékeny volt az enyémre azért, mert jobban főz. Ezt is elhitték. Ám miután megkérdezték, hogy egyébként mivel foglalkozunk, és azt feleltük, hogy jogi egyetemre járunk és sportriporterek vagyunk, azt mondták, mindent azért ők sem hisznek el... A humor továbbra is fontos szerepet játszik az életemben, de első helyen a családomat említem, Misit és Samut, a két fiamat, és Petrát, a feleségemet. Ha ők nincsenek, nem biztos, hogy túlélem a betegséget.

– Vagyis ők mindenképpen a csúcsot jelentik. A további „két életében” mi hasonlatos ehhez?
– A sportban 1996 volt a csúcs. Huszonnégy éves voltam, ökölvívásban akkor 24 éve nem nyertünk olimpiai aranyat. És jött ez az esztendő, benne egy Európa-bajnoki arannyal, ezüsttel és bronzzal, meg az atlantai olimpiai bajnoki címmel. Hogy örülne most a sportág csak egy éremnek is ezek közül! A jogi pályámon sok csúcs van, egyet kiemelni nem tudok. De vannak sikeres és megindító történeteim, például Mátyás Zsolté és feleségéé, Valikáé, akik a huszonegy esztendős egyetlen fiukat veszítették el autóbalesetben, vagy Berezi Nándor kiváló rendőré, aki munkába igyekezett, amikor elé kanyarodott egy nyergesvontató, a baleset miatt pedig tolószékbe kényszerült. Vagy hogy sportvonatkozásút is említsek: büszke vagyok arra, hogy visszaadtuk Tóth Eszter hitét – a fiatal rövid pályás gyorskorcsolyázó italába vagy ételébe valaki doppingszert tett, és sikerült bebizonyítanunk, hogy Eszter ártatlan. De én képviseltem Gesztesi Károlyt is, akárcsak Koltai Róbertet, és most én segítem Babicsek Bernát szüleit is abban, hogy kiderüljön, miért kellett meghalnia a fiuknak.

– Rettentő mélységeket is bejár ezekben az ügyekben. Ezt hogyan viseli?
– Ne feledje, egy százéves emberrel ül szemben...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. szeptember 16-i lapszámában jelent meg.)