A férfi szinkronúszó visszatérne a gyökerekhez, de nem hagyják

Niklas Stöpelnek borotválnia kell a lábát, dacára annak, hogy nem kínozza semmilyen rejtélyes bőr- vagy szőrtüszőbetegség. Kedvenc sportja a szinkronúszás. Ezért aztán lábának szőrtelenítése mellett rendszeresen flitteres fürdőruhákba préselődve balettozik a vízben. És élvezi.

Persze az úszószövetség döntésének már kevésbé örül az osztálytársai körében folyton gúnyolódások céltáblájául választott tinédzser, aki az elmúlt évek során szinte minden szabadidejét az uszodában tölti, és gyakorol. A FINA viszont nem törődik Stöpel eltökéltségével.

„Úgy érzem, a FINA döntése diszkriminatív rám nézve. Úgy gondolom, egyszerűen nem akarják, hogy a sportágban férfiak szerepeljenek. De nem adom fel a harcomat, és szeretném elérni, hogy egy napon nemzetközi versenyeken is részt vehessek” – mondta Stöpel.

Nem ő az első férfi szinkronúszó, akit nem enged a FINA indulni. Az amerikai Bill May részvételét a 2000-ben, Sydney-ben rendezett ötkarikás játékokon tiltotta meg a FINA, holott, minden szükséges selejtezőszintet teljesített.

A szinkronúszás ősét egyébként már az ókorban is művelték a görögök és a rómaiak: férfi úszók mutattak be gyakorlatokat a vízzel feltöltött amfiteátrumokban. A sportág aztán az 1800-as évek végén éledt újjá, vízibalett néven. Az első nyilvántartott versenyt 1891-ben rendezték és csak férfiak vettek részt rajta.

Ezt követően viszont elképesztő gyorsasággal elnőisedett a sport: 1907-ben már az ausztrál Anette Kellerman váltott ki nemzetközi visszhangot egy New Yorkban felállított átlátszó üvegmedencében előadott gyakorlatával.

A szinkronúszás kifejezés 1934-ben született meg, és a Modern Hableányok névre keresztelt amerikai válogatott előadásait volt hivatott jellemezni. Az olimpiai bemutatkozásra azonban 1984-ig várniuk kellett a szinkronúszóknak.