Volt fent és lent, fel akarta adni, végül első nőként teljesítette a Projekt422-t

Bár ironikusnak tűnhet a kérdés, de felteszem: hosszú volt ez a közel hatvanöt óra?

Hát nem volt rövid… – mondta Kéri Veronika. – Még most is nehezen fogom fel a történteket, napokkal később is csak kapkodom a fejem. Furcsa belegondolni, hogy péntek reggel hét órakor rajtoltam és vasárnap éjjel értem be a célba. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy szempillantás alatt elrepült.

Mit érzett a célba érkezéskor?

Megkönnyebbülést. A végén versenyeznem kellett a „respectidős” autóval, Balatonkenesénél másfél órás előnyt építettem ki, nagy hajsza volt a hajrában.

A célba érkezéskor nagyon örültem, hogy ilyen sokan vártak, megkaptam a respectérmet. Ott nem is tudtam sírni, pedig futás közben többször kicsordult egy-két könnycsepp.

A pontosság kedvéért: mit lehet tudni a respectéremről?

Elképesztő teljesítményt nyújtott, de mégis, milyen volt ez az utazás?

Rengeteg hullámvölgyet és hullámhegyet éltem meg, voltam fent és lent is. Valami oknál fogva az első kört sokkal nehezebben éltem meg, mint a másodikat. Nagyon sokszor küzdöttem irdatlan fáradtsággal, de a rengeteg szurkolás és biztató szó elképesztően sokat jelentett, ezek vittek előre. Sokan azt kiabálták, hogy én vagyok a példaképük, sokan pedig aláírást kértek tőlem menet közben – ez nagyon furcsa volt számomra. Sokan jöttek elém az éjszaka kellős közepén is, volt egy nagyon aranyos kislány, aki azt mondta, nem is tudom elképzelni, hogy mióta vár rám, addig nem akart lefeküdni aludni, amíg oda nem érek. Ezek a dolgok nagyon nagy lendületet adtak. A szüleim és a barátaim is a pálya szélén szurkoltak, ami szintén sok erőt adott.

De amikor háromszáz kilométer után elhaladt mellettem a szintidős autó, akkor összetört bennem valami. Fel akartam adni, de végül csak győzött a jobbik énem, és átfordultak a gondolataim, hogy csak be kell érnem, ezt már senki nem veheti el tőlem. Edzőm, Lubics Szilvia is azt üzente, hogy kemény vagyok, menjek csak előre – ez rengeteget számított.

Mentálisan valóban erős vagyok, nem tudom, miért jöttek azok a gondolatok, hogy nem tudom megcsinálni. Összeszedtem magam és eldöntöttem, hogy bizony képes vagyok rá, az első nő lehetek, aki ezt megcsinálja, sokan bíznak bennem. Korábban még sosem futottam kétszázötven kilométernél többet, most elértem a háromszázat és most szálljak ki? „Nem sokkal” a vége előtt? Ezt nem tehettem meg. Fejben eldöntöttem, és mentem tovább egészen a célig.

Hogyan oldotta meg a pihenést?

Kétszer aludtam fél órát, négy részletben. Volt, hogy tíz perc után felültem és közöltem, mehetünk is tovább. Ezek a mikroalvások sokat segítettek, amikor már eléggé szédelegtem és hallucináltam is, akkor muszáj volt kicsit lepihenni. Előfordult, hogy embereket képzeltem magam köré, pedig nem voltak ott… Nem volt szabad megvárni, amíg teljesen magamon kívül leszek és csak tántorgok az éjszaka közepén. Előre elterveztem az alvásokat, de nyilván sokszor nem a tervek szerint alakulnak a dolgok. Mindenképpen szeretném megköszönni a három kerékpáros kísérőmnek, minden kívánságomat teljesítették, le a kalappal előttük, nélkülük nem ment volna. Szélben, esőben és napsütésben kísértek, mindent a kezem alá adtak, hálás vagyok nekik is.

Ne menjünk el szó nélkül amellett, hogy a gödöllői Patrónus Házat támogatta futásával.

Ez volt az egyik legfőbb célja a futásnak. Jó volt látni, hogy ennyien összefogtunk és sokan támogattuk a Patrónus Házat. Május tizenegyedikéig lehet támogatásokat küldeni, remélem sikerül elérnünk, amit elképzeltünk.

Most nyilván a legfontosabb a megfelelő regeneráció, de milyen céljai vannak a jövőt tekintve?

Még azóta sem pihentem ki magam teljes mértékben, nem sok éjszakát aludtam végig. Bevizesedtek és bedagadtak a lábaim, igyekszem mindent bevetni, hogy gyorsan rendbe jöjjek. Jelenleg konkrét verseny nincs tervben, viszont ősszel biztosan elindulok valamelyiken. A Spartathlonon szeretnék részt venni, s mivel maximalista vagyok, a Projekt422-vel is van még tervem. Bánt, hogy kicsúsztam a szintidőből, így nincs kizárva, hogy a jövőben még nekiugrok. Úgy érzem, lehetne jobban is csinálni, ráadásul már tudom, mi várna rám. Ezt már mondtam a kísérőimnek is, akik azt felelték, inkább bezárnak egy pincébe és csak a rajt után engednek ki…