Bogárdi Szilvia életformájává vált az utazással egybekötött sportolás

A hat major maratoni abszolválásában 2019-re már eljutott négyig, aztán a pandémia lelassította a folyamatot. A bostoni és a londoni verseny virtuális lefutása után megvolt a valóságos is. Melyiket élvezte a legjobban?
Kettőt emelnék ki. A New York-it azért, mert az volt az első igazán nagy maratoni, amelyen részt vehettem, és minden az újdonság erejével hatott. Berlinben egyéni csúcsot futottam, azért is mentem, tehát nagyon jó szívvel gondolok vissza rá.

Hogy érezte magát a múlt hétfői erőpróbán?
Vártam nagyon, de az az igazság, kicsit bonyolította a helyzetet, hogy ki kellett találnunk, miként jutok el a rajthoz. Nem Bostonban szálltunk meg, hanem a rajthely közelében, míg a futókat szállító buszok Bostonból indultak, tehát kérdőjel volt bennem ezzel kapcsolatban. Végül bérelt autóval mentünk át, az idő tök jó volt, csak reggel hűvös, emiatt túl is öltöztem. Nem igazán vagyok edzésben egy ideje, szóval becsületbeli ügy volt végigmenni a távon. Örömfutás jellegű, ünneplős versenyt fejeztem be nagyon klassz útvonallal, sok szurkoló jött ki, az amerikaiak eleve sokan buzdítják a futókat a maratonikon.

Amikor célba ért Bostonban, meg tudta élni a pillanatot, hogy egy nagy terve valósult meg?
Inkább végigvittem. Nem is a célnál csúcsosodott ki, hanem útközben, a verseny alatt kerített hatalmába az érzés, többször bevillant, miért is csinálom, és mennyire jó, hogy ez az utolsó a hatból.

A versenyek rangja vagy a különleges helyszínek vonzották inkább, amikor belevágott a kihívásba?
Az elején nem is gondoltuk végig, nem foglalkoztunk a kihívással. Facebook-hirdetésben előkerült a New York-i maratoni, hogy adjuk be a jelentkezésünket a sorsolásra.

Nem vettük komolyan, mert mások többször is hiába próbálták, aztán nekem egyből sikerült. Ez egy jel volt, és utána „elindultunk a lejtőn”, rájöttünk, hogy lehetne tovább menni. Az utazással egybekötött sportolás életformává vált, nagyon tetszik, hogy a maratoni futás mellett turistáskodhatok is.

Mi az oka, hogy a felkészülése, ahogy említette, nem volt ideális?
A bokám jó ideig vacakolt, és a motivációmat is elvesztettem. Szakmát váltottam, a fókusz teljesen máshová került, máshová kellett tennem az erőmet, a futás háttérbe szorult. Húsz év mérnökösködés után junior szoftverfejlesztő lettem, rengeteget kellett tanulnom, ráadásul nagyon intenzíven. Ahogyan kezdtem összeszedni magamat a bokasérülésem és a huszonnégy órás világbajnokság kudarca után – 2020 elején már száz kilométeres versenyre készültem –, a pandémia lehúzta a rolót, és át is szabta az életem. Besűrűsödött a munka, emiatt az ősszel eldöntöttem, hogy váltok, kerestem a lehetőségeket, amíg el nem határoztam, hogy a fenti irányba megyek tovább. A tanulás felölelte a 2021-es évemet, ahogy befejeztem a tanfolyamot, kaptam is állásajánlatot, vagyis visszaálltam a startmezőre a munka frontján. Az októberi Londoni maratoni után, tehát fél éve kezdtem szoftverfejlesztőként dolgozni, és most úgy érzem, megint lehet terveket szövögetni.

Mik a tervek az év hátralévő részére?
Nagyszabásúak azért nincsenek. Azt néztük a párommal, hogy a major sorozatba bekerül Cape Town, vagyis Fokváros is, októberben lesz ott verseny, de még nem fixáltuk le, hogy megyünk, csak beszélgettünk róla. A távokat tekintve alapvetően csak a maratoninál nem hosszabb futásokat tudok elképzelni.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!